A kamaszkort senkinek sem könnyű átvészelni: mindenki mással küzd, és másképp keresi a helyét a világban. Szil számára a párhuzamos valóságokban való jelenlét és az azokban megélt helyzetekkel, ellenfelekkel való megküzdés jelenti a tinikor erőpróbáját. Amikor a titokzatos örvény elragadja a gamert, a Nihil világába kerül, ahol minden élettelen, és ő is egy egészen más emberré változik: egy satnya, szerencsétlen, szolgálatra termett lénnyé. A Juli vagyok, a könyvmoly és a Tárgyalhatunk (itt beleolvashatsz) szerzőjének duplaborítós könyve kamaszkori vívódásokról, önbizalomról, diverzitásról, és kapcsolatokról mesél. Olvass bele!
Ecsédi Orsolya: Paralista (részlet)
- rész
„Vagy hősként halsz meg, vagy megéred,
hogy gonosztevő váljon belőled.”
A sötét lovag
1.
Otthon
Én hősnek születtem.
Hat voltam, amikor megkaptam az első kardomat. A falu kovácsa készítette, edzett acélból, külön nekem. Igaz, nem sokkal később el is veszítettem, amikor az első skollomat vadásztam le. Az ostoba penge beragadt a szörnybe. A skolloknak van egy olyan rossz szokásuk, hogy kővé változnak, amikor kilehelik a lelküket, tudtátok? Én nem tudtam. Szóval könnyen lehet, hogy nem is a kard volt az ostoba, hanem én. Alig nőttem ki a fűből, mégis, honnan kellett volna tudnom?
Manapság nem követnék már el ilyen röhejes hibát. Idősebb vagyok. Tapasztaltabb. És erősebb, sokkal, de sokkal erősebb. A kardom sárkányezüst, az izmaim pedig olyanok, mintha edzett acélból kovácsolta volna őket a teremtő Era tenmaga.
Manapság tehát másfajta röhejes hibákat követek el.
Azt például, hogy egyedül jöttem ide. Ez hiba volt, hatalmas, és minden valószínűség szerint végzetes. Farkasszemet nézve a velem szemben terpeszkedő, rothadó kelt tésztából dagasztott, óriás sündisznóra emlékeztető szörnyeteggel, nehezen is tagadhatnám.
Olyan a bűze, mint a három hónapig tornácon felejtett tejnek. Kitérek az egyik tüskéje elől, ami egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy tüske. Az ember, kiváltképp, ha az magamfajta, szörnytanilag magasan képzett személy, lándzsaforma, szúró fegyverre számítana. Ez viszont úgy repül, mint a lasszó. Megragadja a jobb bokámat, és megpróbál közelebb rángatni a gusztustalan masszához.
Megemelem a kardomat, hogy levágjam magamról. Ekkor észlelem, hogy a hátam mögött is mozog valaki. Tudnom kellett volna, persze, hogy nincs egyedül. Az ilyen gigászi példányoknak mindig van kíséretük. Gyengébb, szolgálatra termett teremtmények csatlakoznak hozzájuk, zsákmány és maradék döghús reményében.
Én az utóbbi kategóriába kerülök, ha nem szedem össze magam piszok gyorsan. Megmarkolom a kardomat, és hátrafelé szúrok. Fájdalmas morgás igazolja a gyanúmat. Megpördülök, hogy szembenézzek a második támadómmal.
Újabb hiba. Abban a pillanatban, amint hátat fordítok a szörnysünnek, az megragadja a bal bokámat is, és ellenállhatatlan erővel megrántja. A következő, ami megjelenik a szemem előtt, az a fű, a csodásan zöld, festői gyep, ami Era termékeny vidékét oly igézően bujává teszi. Ezt gondoltam legalábbis addig, amíg a lábam alatt volt. Most, hogy az orrom alatt, már kevésbé lelkesít a látvány.
Hátralesek a vállam felett. A bűzlő sün közelebb araszol formátlan testével. Úgy néz ki, mint a kelt tészta. Úgy mozog, mint a kelt tészta. Szóval talán tényleg kelt tészta.
Lehetetlen! Én, a kiválasztott, Era felkent bajnoka, ezer csata hőse, ellenséges étel által legyek legyőzetve? Ez a reszketeg takonycsomó biztos nem Slavernek dolgozik! Ahhoz még az ő gyomra sem elég erős, hogy elviselje a szagát, ráadásul…
– Slaver üdvözletét küldi! – gurgulázza a sündisznó.
Huh, király, akkor minden rendben. Nem egy véletlen baleset áldozataként múlok ki, hanem ősellenségem csatlósával harcolva halok hősi halált, ahogyan az meg van írva. Most, egész pontosan. Öt, négy, három, kettő…
Robbanás szakítja félbe a gondolataimat. Kinyitom a szemem, és vagy káprázik a detonáció erejétől, vagy tényleg két tésztaszörnyet látok. Pislogok, de még mindig ketten vannak: két orrfacsaró szagú, önállóan mozgó, élesztőtől duzzadó ocsmányság.
– Ezzel nem vagyunk előrébb! – vetem oda Argonnak, aki egy tűzvillámmal kettészakította a lényt.
Argon csak vigyorog a szokásos önelégült macskaképével. Utálom ilyenkor, főleg azért, mert ő is tudja, mire gondolok igazából. Arra, hogy valóban óriási hiba volt idejönnöm. De szerencsére van egy csapatom, ami mindig készen áll, hogy helyrehozza az ostoba hibáimat, és megmentse a szánalmas életemet, amikor éppen hősnek képzelem magam, és szándékosan hagyom őket hátra.
– Hősködünk, kicsi hős? – gúnyolódik Watt, és közben úgy lövöldözi le a sündisznó rusnya szövetségeseit egymás után, hogy egy csepp izzadság sem jelenik meg a homlokán.
Őt is utálom ilyenkor. Az íja kíméletlen, mint Era végítélete, és úgy mozog vele a rohadék, mint egy balett-táncos.
– Miért nem szóltál? – pufog Haiku, hatalmas pörölyével nokedlivé szaggatva a sünszörnyeteg maradványait.
Őt utálom a legjobban. Akkora az a hülye kalapács, hogy megemelni sem kéne tudnia, erre itt pattog vele fel-alá, egyik rémségtől a másikig, mint egy megvadult földieper. A piros hajánál csak az erőszakossága feltűnőbb. Jobban szeret hősködni még nálam is, legyen elég ennyi.
Egyszóval nekem van a legjobb csapatom a világon. Slaver szedett-vedett hordájának esélye sincs ellenünk. Hamarosan minden elcsendesedik a tisztáson, csak a füvön heverő, változatos fajú hullák emlékeztetnek a csatára. A lombokat szellő járja át, gyengéden rezegnek, mint Era smaragd szempillái.
Argon, Haiku és Watt körbeállnak. Felfénylik a szívük, olyan erővel, mintha tűz égne a mellkasukban. Fényes nappal is látni, átvilágít mindenen, ruhán, páncélon, az arcomon érzem a melegét.
– Ez volt az utolsó alkalom, hogy megmentettük a seggedet! – tisztázza Argon.
Megint vigyorog. Úgy, mint a macska, aki nem elég, hogy megette a kanárit, de sokkal szebben, okosabban és kegyetlenebbül ette meg, mint bárki más.
– Mi van veled, Szil? – kérdezi Haiku. – Miért nem szóltál? Sosem voltál ilyen vakmerő! Jó, igazából voltál, nagyon is, de sohasem ilyen önveszélyesen hígagyú módon!
– Talán úgy érzed, bizonyítanod kell? – vonja össze a szemöldökét Watt. – Történt valami?
A szavai ugyanúgy találnak be, mint a nyílvesszői. Halálos pontossággal.
– Semmi – dünnyögöm, kerülve a tekintetüket.
– Kamu – húzza el a száját Haiku.
Az hát. Ők a csapatom, ismernek, mint a saját szutykos, harcban kérgesedett tenyerüket. Nincs senki más Era földjén, vagy ha létezik élet Era határain túl, ott sem, aki jobban ismerne náluk. Ez általában remek érzés, de most pont nem jön jól.
– Rossz álmaim vannak – magyarázom. – Ennyi az egész.
Ez végül is igaz. Majdnem. Attól eltekintve, hogy pontosan tudom: azok nem álmok.
Amikor jön az örvény, és elnyel, egy egészen más emberré változom. Egy satnya, szerencsétlen, szolgálatra termett lénnyé.
Olyanná, aki nemhogy hősnek nem született, de még kardja sincsen.
Amikor elnyel az örvény, nem álmodom arról a másik helyről, hanem ott vagyok. De ezt a csapatomnak nem kell tudnia. Nem is szabad. Ha csak tizedannyira zavarná össze őket, mint engem, akkor sem.
Argon jelentőségteljesen megköszörüli a torkát. Mindjárt mond valami élveboncolóan lényeglátó izét, a mágiahasználók legidegesítőbb szokása szerint, amiből vita kerekedik, és Argonnal vitába szállni reménytelen vállalkozás. Olyan, mint egy skollal szkanderozni. Belekezdeni is hülyeség.
– Ne faggassatok! – csattanok fel. – Ki fogom deríteni, mi történik, és meg fogom akadályozni!
– Az álmokat? – kérdezi Watt értetlenül.
– Az álmokat, igen! Ami pedig a bizonyítanivalót illeti… – itt hatásszünetet tartok a megsemmisítő csapás előtt, ahogy Ivor tanította –, senki, ismétlem, senki nem járta annyit a vadont, mint én, még közületek sem, és senki nem ritkította annyit Slaver seregét, mint én! Bizonyítani?! Nemhogy nektek, de magának a teremtő Erának sincs mit bizonyítanom!
Az igazság ereje elnémítja őket. Zavartan pislognak egymásra, most ők kerülik az én tekintetemet. Végül Haiku veszi a bátorságot, hogy megszólaljon. Mondom, imád hősködni.
– Pont ez az, Szil. Hát pont ez az!
Tehát egyetért. Akkor minden rendben, nem? Minden rendben. Nem is lehet máshogy, hiszen meg van írva a sorsom. Örvény ide vagy oda, én vagyok az, aki megmenti a világunkat Slaver uralmától.
Mert én hősnek születtem.
2.
Nihil
Az örvény ezúttal még kegyetlenebb, mint általában.
Az átmenet a két világ között mindig elszédít, de most úgy érzem, elájulok. Egy pillanatra talán el is veszítem az eszméletemet, és mire magamhoz térek, máshol vagyok. Azaz inkább sehol. A Nihilben, én így hívom.
Ha Era a minden, akkor ez itt a semmi.
És nekem Era kétségkívül az. A mindenségem és a mindenem. Ez viszont itt mindennek az ellentéte, ami kedves a szívemnek.
Egy kifordított, megcsúfolt és megbecstelenített hely, az Otthon visszataszító hátsója, negatív lenyomat a térben, ahol semmi sem zöld vagy buja.
Pislogva próbálom megszokni az új környezetet. Szürke, szürke, szürke. Tompa, lefojtott fények, sápadt, engesztelhetetlen falak, körbezárnak, és fölém magasodnak, mint egy börtönben. Áporodott levegő, kavargó szédülés, cserepesre szikkadt száj, tűszúrások a szemhéj alatt.
Porosszürke, piszkosszürke, szürkeszürke.
A hangulatom tökéletesen alkalmazkodik a hervasztó környezethez. A kilátástalanság érzése kiszámíthatóan tör rám, hiába is küzdenék ellene, próbáltam, minden erőmmel, hiába, hiába. Hányadik alkalom is ez? Csak annyi biztos, túl sokadik ahhoz, hogy abban reménykedhessek, most utoljára estem csapdába ezen a kietlen helyen, az unalom és a kétségbeesés földjén.
Legalább azt tudnám, mi történik ilyenkor! Talán az előző életemben elkövetett bűnök büntetése ez, de Era látja lelkem, fogalmam sincs, mit tehettem, ami ilyen könyörtelen megtorlást érdemel. Vagy csak az agyam hibásodott meg, és a lehető legkellemetlenebb módon hallucinálok. Ha így van, teljes, fénylő szívemből kívánom, bárcsak szórakoztatóbb kórkép jutna nekem, és kevésbé reménytelen helyeket vetítene elém a megzavarodott elmém. Mondjuk, egy pazar, víz alatti tájat. Vagy egy szédült utazást a világűrbe. De ez az én formám, nekem a Nihil jutott.
– Grglgrrghrh.
Ó, és a piócák! Ők jutottak a Nihil mellé.
A visszataszító hang irányába fordítom a fejem, mert úgy tapasztaltam, a piócák kevésbé agresszívak, ha szemmel tartom őket. Nem mintha a kardom nélkül lenne esélyem ember nagyságúra nőtt, mutáns vérszívók ellen, de néha egy ilyen egyszerű trükk is megakadályozhatja a támadást, mint a szemkontaktus. Így tanította Igazmondó Ivor.
Nem értem a nyelvüket, de ez nem tartja vissza őket attól, hogy hozzám beszéljenek. A gusztustalan torokhangú zajoknak, amikkel kommunikálni próbálnak, van egy határozott fenyegető élük. Mintha akarnának valamit tőlem. De mit? Fogalmam sincs.
– Szlhhrtrsr!
Ez parancsnak hangzott. Vagy talán ilyen a piócák nyelvének természetes hangzása, akár követelnek, akár kedveskednek. Nem mintha az utóbbit feltételezni tudnám ezekről a kezdetleges fejlettségi fokon álló, brutális lényekről. Alaptermészetük a durvaság, bár az őrzésemre kirendelt két példány – Era kegyelmének hála! – csak ritkán folyamodik erőszakhoz. Párban dolgoznak, mint az őrök általában, így duplán esélytelen a szökés.
Nevet is adtam nekik, hogy meg tudjam különböztetni őket. Egy nap akár arra is képessé válhatnak, hogy hallgassanak rá, ha elég egyszerűek és rövidek ezek a nevek. A nagyobbat ezért úgy neveztem el, hogy Para. Azt hiszem, ez nem szorul különösebb
magyarázatra. Ő a legfélelmetesebb lény, akivel valaha találkoztam, pedig Slaver hadserege is bővelkedik undoknál undokabb teremtményekben. Ha rám emeli az üveges látószerveit, kiráz a hideg, és legszívesebben azonnal megsemmisülnék, csak múljon el a rettegés. A másik, a kisebb példány viszont bizonyos értelemben még rosszabb. A puszta jelenlétével kiszívja a levegőt a tüdőmből, nincs hozzá szüksége se tapadókorongra, se fegyverre. Sőt, még Parára sincs szüksége, egyedül is elboldogul a fogollyal, azaz velem. Egymagában is egy átkozott egyszemélyes hadsereg! De ez túl hosszú lenne névnek, ezért őt úgy hívom, egyszerűen és tömören, hogy Maga.
– Hrglurrrkh! Krhgghrkhrr.
Néha, amikor sikerül csak a hangjukra koncentrálnom, kizárva a háttérzajokat, úgy érzem, mintha a megértés határán lennék.
Ez most valami fontos lehet, mert Maga harmadszorra ismétli el ugyanazt a hangsort. Feszültség költözik az izmaimba, összehúzódnak ugrásra vagy inkább menekülésre készen. Mindig ideges leszek, amikor akarnak tőlem valamit. Biztos a piócák is észrevették már, hogy nem tudom teljesíteni a parancsaikat – de akkor meg miért nem szállnak le rólam, vagy ölnek meg egyszerűen? Miért?!
– Hagyjatok békén! – kiáltom, és behunyom a szemem.
Ez néha működik. Néha tényleg békén hagynak. Nyilván nem az hatásos, amit mondok, hanem ahogyan mondom. Az agyuk nem elég összetett, hogy megértsék a szavaimat, az érzelmeket viszont felismerik. Az elkeseredést, a félelmet, a szenvedést. Ennyi elég is, mert másra nem futja tőlem itt, Nihilben.
Maga hátat fordít, és kimegy. Erának legyen hála! Ez meleg helyzet volt, rám is támadhatott volna.
Gyűlölöm, hogy ennyire tehetetlen vagyok! Ha a kardom nincs is nálam, meg kell találnom a módját, hogy ne szoruljak a piócák kegyelmére, ami inkább szerencse, mint szabály kérdése náluk, így ki tudja, meddig tart ki. Már így is túl sokáig vártam és reménykedtem. Ideje beismerni, hogy az örvény nem fog olyan váratlanul eltűnni az életemből, ahogy belépett oda egy rossz emlékű, százszorosan átkozott napon.
Itt ülni a fogságban, és az Otthonomról álmodozni, kevés. Kell egy terv!
Ha életben akarok maradni, meg kell fejtenem a piócák nyelvét. Ez lesz az első lépés.
A második a szökés. Innen, a cellámból, az őreim orra elől lehetetlen feltűnés nélkül elpárolognom. A túlélőtáborból viszont, ahová a piócák a foglyaikat küldik, hogy élet-halál harcra és elvakult kegyetlenségre képezzék ki őket, lehet rá esély, ha elég vakmerő az ember. Az a hely kimondhatatlanul veszélyes, ugyanakkor ott legalább szabadon mozgok a falak között. Legközelebb, ha oda küldenek harcolni, Era segedelmével megmutatom, mire vagyok képes.
Karddal vagy kard nélkül, lényegtelen. A bátorságomat és a találékonyságomat a Nihil sem veheti el tőlem, még ha mindennek érzem is itt magam, csak hősnek nem.
Nyitókép: Móra kiadó
