Kőhalmi Zoltán humorista Vegán disznótor című harmadik kötetében (ami az év könyvei listánkra is felkerült) nem kímél senkit: a szakácskönyvek és az ifjúsági történetek épp úgy megkapják a magukét, mint a sajtóközlemények, a regék vagy a cetlizgető háztulajdonosok. Interjú!
Már az első könyved, A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit - avagy 101 hulla Dramfjordban című regény megjelenésekor készült interjúban említetted, hogy meg akarod írni a „Minden könyv”-et, amiben minden műfaj megtalálható egyben. A Vegán disznótor lett az?
Igen. Ősöreg ötletem volt, hogy mindenféle könyvek paródiáit egymás mögé rakom. Abból nőtt ki annak idején az első könyvem, a skandináv krimi. Cserna-Szabó András szerkesztőm azt mondta, hogy ez önálló könyvért kiált. A többi valahogy elfelejtődött.
Ezeket szedtem elő egy ötlet miatt. Nagyon jellemző, hogy hogyan készülnek a dolgok: az az ötlet bele se került végül a könyvbe.
De amiatt nyitottam meg tíz éve megnyitatlan fájlokat. Olyan régi volt, hogy számomra teljesen új szövegnek tűnt, és nagyon jól szórakoztam rajta olvasóként. Aztán már humoristaként láttam, hogyan kéne belenyúlni. Mivel már elég régóta hitegettem a kiadómat azzal, hogy dolgozom valamin, elküldtem ezeket.
Tetszett nekik, így újra elkezdtem dolgozni rajtuk. Ment a maga útján, meg amerre terelt a szerkesztő. Sok olyan szöveg szerepel benne, amiből írtam egyet, és annyira tetszett a szerkesztőnek, hogy azt javasolta, készüljön belőle több is. Ilyenek mondjuk a közlemények vagy a kritikák, amiket ő egyperceseknek nevez, én meg poénoknak. Még így is van olyan, amihez szívesen írtam volna még folytatást, de hát majd írok én még könyvet szerintem! Jó, hogy ennyire fogják a kezemet. Nekem nagyon kell a visszajelzés, ezt szoktam meg a színpadról.
Zavaró, hogy a szokásos terepedhez, a stand-uphoz képest itt nincs azonnali visszajelzés?
Nagyon is. Azt vettem észre, úgy írok, hogy elképzelem, hogy András nevet rajta. Ő gyakorlatilag az első közönség. Viszont András szövegekkel dolgozik, és vélemény helyett csak visszaküldi kijavítva. Például két hétig elzártam magam a világtól, megírtam ezt a kitalált nyelvújító nyelven szóló levelezést, és csak visszaküldte. Megírtam neki, hogy „Egyébként tetszett?” és azt írta, hogy „Nagyon is!”
Például Douglas Adams, aki nagy idolom – azon kevesek egyike, aki beleíratott a Monty Python életműben 20 évesen egy fél jelenetet –, nagyon hasonló alkat volt. Amikor írta a könyveit, közönségre volt szüksége.
A kiadó is rájött, hogy Adams csak úgy tud haladni, hogyha elmondja a poénokat, így konkrétan odaköltözött hozzá.
A kiadója lent volt a földszinten, Adams az emeleten írt, leszaladt, elmondta a poént, a kiadó nevetett rajta, fölment, leírta.
Neked vannak ilyen helyszínre telepített véleményezőid?
Minden humorista tesztelgeti a környezetén a poénokat. Ezt igyekeztem megmutatni a gyerekeimnek, meg aki éppen jött. Nyilván van egy határ, ami fölött már nem érdemes több embernek megmutatni, mert mindenkinek más lesz a véleménye, és az már veszélyes. Sok mindenben hasznos volt, hogy civil olvasók ránéztek. Például, amikor a titkos könyvügynökök megjelennek a kötetben, azt nagyon szerette a szerkesztő és a kiadó, viszont kiderült, hogy az átlagember fejében nincs ez benne ennyire. Először nem volt ennyire konkrétan leírva, hogy könyvfóliázási ügyosztály, és nem tudták hová tenni. Érdekes, ki hogyan dekódolja a dolgokat.
Annyira örülök, hogy végre valaki megírta, hogy hogyan nem kell tökfőzeléket csinálni!
Na, az például legalább egy tízéves dolog. Nagyon megosztja a társadalmat. Külön nehéz a szerkesztőmmel, Csernával, aki állandóan fejben eszik és fejben főz, sőt, gyakorlatilag inkább recepteket olvas a fürdőkádban, mint szépirodalmat. Neki nem könnyű bármit az ételekről írni. Volt egy önálló estem, amiben megszóltam a kelkáposzta-főzeléket, és utána úgy jött oda, hogy „Hát jó volt a műsor, de azért a kelkáposzta-főzelék, az csodálatos dolog!” Azt gondolom, azon múlik, hogy sok mindenből a menzaverzióval találkoztunk gyerekként. Az ugrik be rögtön a spenótról, a sóskáról, a meggy- és a tökfőzelékről is. Nyilván lehet, hogy valaki zseniálisan készíti, de nekem ez a hajó már elment.
Viszont a sós hering receptedben határozottan éreztem Wes Anderson hatását.
Ott az volt az érdekes, hogy el lehet mondani a történetet hozzávalókkal.
A receptparódia létező műfaj vagy te alkottad meg?
Az én könyvtáramban léteztek már régóta, és aztán elkezdtem dolgozni rajtuk. A címadó Vegán disznótor aztán utóbb jött hozzá.
Én azt szeretem a kötetben, hogy ezerféle, ezerféle hangon szól. Számomra ez magamnak adott kihívás, játék, hogy tudok-e ilyet írni.
Teljesen más nyelvezete van egy hivatalos közleménynek, vagy egy irodalmi kritikának…
…vagy egy postaforgalmi szabályzatnak! A könyvben szerepel a nyelvújító Kazinczy és egy rajongója levelezése.
Igen! Az nagy kedvencem. Nagy büszköncöm! Vagy: Elönt tőle a büszk. Ott vannak szavak, amiket ki kellett találnom.
Szóval a tökfőzelék régi szöveg. Mik azok, amik újabbak?
Néhány volt csak a régi. A receptek, az útikönyv félkész volt, és megírtam saját szórakozásomra az első Agatha Christie-t. Nekem ötletem az mindig volt rengeteg. Igazából az a kérdés, hogy mit hajítsak el. Egy növényházban találtam egy nagyon szórakoztató növénynevet, valami Mazochistis. Egy olyan növény, amely szereti, ha túllocsolják. Sőt, vigyázni kell, mert leveti magát a polc tetejéről, ilyen öngyilkos hajlamú, és akkor rájöttem, hogy milyen jó fiktív növényi határozót lehetne írni. Nem csináltam én ezt már madarakkal? Előkerestem, és tényleg.
Nem tudom, hogy gombanevekkel foglalkoztál-e, de ott is vannak remek lehetőségek.
Nem, de minden ilyen külön, saját nyelv nagyon érdekel. A játék, hogy megtaláljam azt a nyelvet, amit az adott szubkultúra vagy műfaj használ.
A nyelvezet mellett a szóhasználatban is lubickolsz. A Máig megoldatlan rejtélyekben például az eseteket a kóbor tót köménymagárusok, a nyaraló hörcsögtenyésztők, meg a baptista macskakeresztelők fedezik fel.
Először mindent kutyásra akartam venni, mert minden hírben az van, hogy kutyasétáltatók találtak rá. A szerkesztőm eltérített ettől.
Téged is jobban megismerhetünk. Bulvárosan fogalmazva: soha nem tudott titkok derülnek ki Kőhalmi Zoltánról a legújabb könyvéből.
Bizony, ez mind teljesen igaz, de általában is igaz szerintem rám, meg a humoristákra is, hogy mindenki a saját életét írja. Azokkal dolgozik, amik a fejében forognak, amiket lát vagy amik történnek vele. A könyvben szántszándékkal van egy teszt, ami arról szól, hogy én vagyok-e én, de ennél titkosabban is sok mindenben benne vagyok egyébként. De kérdezz csak! A kávéfogyasztási szokásaim eddig is elég nyilvánvalóak voltak, azt hiszem – nem tudom, mi az, ami teljesen új volt neked.
Az Önismereti tesztből tudtam meg, hogy „kiskanálon kockacukrot szoktál csúszdáztatni a kávédba”.
Az egy régi szórakozás, apám mellett szoktam rá a kávézás szépségére. Mindig két cukorral kapta a kávét, egy kockacukrot én megkaphattam. A hajszálcsövesség jelenséget is tanulva, azt mindig csak először rátettük a kanálra és bemártottuk, hogy fölszívja a kávét. És akkor ennek egy turbóváltozata, hogy belecsúsztatom.
És a nyalókapálcikák? (Szintén az Önismereti tesztből derül ki, hogy ezeket gyűjti.)
Megvannak még. Most már sok mindentől megváltam erővel. Kezdek öregedni, és azt gondolom, hogy egyszer valaki rá fog jönni, akinek gondja lesz ez, hogy „Úristen, az összes nyaralókapálcikája és matricája itt van Apának!”
Matrica?
Ó, a matrica hátuljakat is gyűjtöttem egy időben, de van, amitől már megváltam.
Nem nagyon dobtam ki semmit. Most már az az igazság, hogy erővel nem így élek már.
Ezek a gyerekkorom emlékei, megvannak dobozokban, de most már nagyon pedánsan élek. Nálam egy fecnit nem látnál eldobva. Nem halmozok fel dolgokat, és nem képzek kacatokat. Valamire jó lesz! - mindig ez volt. Most azt mondom, hogy „Nem! Soha nem lesz az a pillanat, hogy ez a törött csavar pontosan jó lesz valahova.”
Ilyenkor nem szokott az történni, hogy amikor kiselejtezed, két nap múlva kell, amit kidobtál?
A Tarzan könyvemmel volt így, amit még a sakk szakkörön vagy az úttörő házban kaptam sakkversenyen szerintem általánosban, negyedikben. Azt kidobtam és másnap azt gondoltam, hogy azért csak el kellett volna olvasni. De például a Basic programozás könyv annyira muzeális már, hogy azért nem dobom ki.
Volt-e kedvenc műfajod ezek közül?
Amit nagy élmény volt írni, amit tényleg teljesítménynek tartok, az a nyelvújításkori dolog. Inkább az számít, hogy mi a játék, kihívás.
Az apróságokat szeretem, azokat a szépségeket, amiket lehet, hogy észre sem vesznek benne mások, hogy Mohay Bence például visszatérő szereplő.
Ha ránézek a kész szövegre, akkor nekem azt hozza elő, hogy mit hogy készítettem. A Csodaszarvast nagyon sokáig írtam, mert egyszerűen annyira maximalista vagyok, hogy ennél csak jobb rímeket akartam elfogadni. Az utolsó időkben mondtam, hogy jó, végül is annak idején János (Arany – a szerk.) is elfogadott ennél egyszerűbb vagy pontatlanabb rímeket, akkor én is megírom.
A krimik továbbra is nagy kedvenceid.
Nagy kedvencek. Nem is akartam ennyit írni, de szerencsére azért Agatha Christie, meg maga a „poirotság” különbözik minden mástól, sajátos univerzum. Az a humorforrás benne, hogy Poirot és Hastings kapitány úgy viselkednek, mintha egy Agatha Christie-regényben lennének, csak a világ nem úgy viselkedik. És azáltal, hogy ők azt szeretnék csinálni, amit szoktak, azáltal végzik ezt az irdatlan pusztítást a világban.
Megint sokat kutattál?
Sokszor elmondom, hogy alámerülök ilyenkor a háttéranyagba. Hozzá kell olvasnom, hogy ismerjem ezeket a szavakat, hogy tudjam, mit hogy neveztek a Titanicon például, mi hol volt. Akkor indul el bennem a történet, amikor megvan az egésznek a háttere.
Azt vettem észre, hogy az készült el a leggyorsabban, ami teljesen az én világom volt, és nem kellett hozzá kutatni, vagy csak keveset.
A Nyár a Kökörcsin utcában, az számomra egy Csukás István, illetve sok mostani, gyerekeim által olvasott ifjúsági regénynek a világában játszódik. Ahhoz nincs mit hozzáolvasnom, mert ezekben mindig nyári szünet van és a fészert fel kell nyitni.
Voltak olyan, kutatás közben talált gyöngyszemek, amiket nem sikerült ellőni a könyvben?
Képzeld, a tértivevény kifejezést Kossuth Lajos találta ki. Ennek teljesen utánamentem: aposta- meg a vasútnyelv a velünk élő nyelvújítás, az 1800-as években létrehozták, és ennek a két közegnek a sajátosságából fakadóan mindig csak kibővítik a szabályokat, de nem törlik az előzőeket.
Konkrétan Kossuth Lajos korából élnek velünk ezek a szavak, hogy feladóvevény és tértivevény, a vonat kijár, meg ezek a furcsaságok.
Amikor engedélyezték, hogy lehet magyar nyelvű postanyomtatványokat csinálni, az adott postahivatalnak saját költségre kellett nyomtatni, ha annyira nemzetiek voltak. Erdélyben egy postamester készítette el először és ő is hozta létre ezeket a szavakat. Eredetileg viszány lett volna a neve, de Kossuth Lajos írta meg újságjába, hogy legyen inkább tértivevény.
Szóval a tértivevény egy nacionalista találmány?
Nemzeti büszkeség volt, hogy lehetett magyar nyelvű elnevezéseket adni. Például a fizikusok szerelmeihez nagyon keveset tettem hozzá, össze-vissza csalták egymást. Amit a magfizikusok csináltak, abban annyi a túlzás, hogy nem tudni, hogy Einstein bepróbálkozott-e Schrödinger feleségénél.
Ez egy nagyon hálás kutatási kör volt.
Ilyenkor úgy néz ki a laptopom, hogy 48 ablak van megnyitva a nap végére – ugye ezeket mind nem szabad elveszíteni, mert még jól jöhet valamire.
Ha az ember belemerül, nem tudja, melyik információ lesz hasznos. Könnyű elveszni benne. Vissza lehet követni az írásaimat a megnyitott ablakok alapján.
Valójában rólad is lehetne egy életrajzot írni a nyitott ablakok alapján?
Általában minden, amit csinálok, abból az életem elég jól kiviláglik. Valójában én vagyok az, aki a házam előtti kutyásokkal küzd. Amikor az ember könyvet ír, akkor minden ötletét belerakja a könyvbe. A cetliket én akartam kiírni, mint abszurd tiltakozást az odapiszkító kutyások ellen. De akkor már eszembe jut, hogy miért nem írok ebből valamit. Elindult, hogy van ez a néni, lehetne elemezni a kiírásait, mint egy irodalomkönyvben a nagy alkotók szövegeit. Akkor az már mindjárt egy újabb feladat, amit adok magamnak, és akkor ezzel a dühömet is megszüntettem.
Ez Woody Allen Metterling cédulák című írására emlékeztet, ahol a mosdócédulák alapján következtetnek egy szerző élettörténetére.
Bizony, hát ez nem véletlen. A dolgozószobám úgy néz ki, hogy van egy Monty Python- és Woody Allen-szentély, amiben van egy asztal, ott dolgozom. Létező előképem Woody Allen. Neki is sok ilyen írása van: fog egy teljesen önkényes ötletet, és azt bontja ki a végsőkig. Sok minden emlékeztet Woody Allenre ebben a könyvben, például a struktúra. Örülök, hogy ez a rokonság látszik.
Az utóbbi években számomra úgy tűnt, mintha kevesebb tisztán humoros kötet kerülne a piacra. Az egyéb műfajokkal kevert humor jellemzőbb, mint az önálló paródiakötetek.
A humoristák mindig is írtak könyveket, és humoros könyveket írnak. Ha úgy nézem, az első két könyvem volt inkább szokatlan ahhoz képest, amit a humoristák általában a világon csinálnak. Inkább humoreszkeket, rövid jeleneteket vagy paródiákat írnak.
Túlságosan is elkeveredtem az irodalom világában mondjuk már az előző könyvvel, ami, ha úgy nézem, nem is egy sci-fi paródia volt, hanem egy sci-fiként értelmezhető vicces sci-fi.
Ugyanakkor mindig is poénokat írtam. Ez a kötet inkább poénokból, stílusjátékokból és paródiákból épül föl, amikből a végén írások vagy szövegek lesznek. A humortörténetben ez nem ritkaság. Nekem nagy gyűjteményem van kollégáktól, régi kabarékból. Még a Nyugat szilveszteri humormelléklet is megvan, amiben Ady Endre humoreszkkel próbálkozik. Az azért erős.
Itthon a Ludas Matyi hetilapban voltak magyarul hasonló stílusú szövegek, amiket én gyerekként egy rokon lakásában fedeztem fel egy nyaraláson.
Azon nőttem föl, ott sorakozott nálunk is. Nagy gyűjteményem van most olyan humoristáktól, akikre sajnos már nem is emlékeznek, de a kornak a legnagyobb komikusai voltak.
Én fontosnak is tartom ápolgatni magát a humortörténetet. Ez nekem a mindenem, és talán az egy, amihez valamelyest értek.
A kiadómat nagyon kapacitálom, és úgy néz ki, hogy ráharap, hogy fordítsak Spike Milligant, aki az angol abszurd kirobbantója. Nálunk teljesen ismeretlen, de ő az a komikus, akinek a rádióműsorát az összes Monty Python tag gyerekként hallgatta. John Cleese azt mondta, hogy Spike Milligan robbantotta fel az angol humor házát, és ahogy fölrepült a tetőt, besütött a napfényt.
Nagyon szeretnék tőle fordítani, ami missziós munka is lenne. Azt gondolom, hogy ahogy költőt költőnek kell fordítani, írót írónak, humoristát humoristának kell fordítani. Milligan ráadásul nagyon sok nyelvi dolgot használ, lépten-nyomon ki kell pótolni, hasonló struktúrájú poént kell kitalálni oda, hogy működjön a szöveg.
Még nem beszéltünk a borítóról.
Én találtam ki.
Gondolom a HVG-s rutin…
Igen, a HVG-s rutinból jött. Megkérdezték, hogy „Nem találsz ki rá valamit?” és akkor kitaláltam közösen azokkal, akikkel a HVG-ben dolgozom: Marabuval meg Bódy Katival.
Amikor eldőlt, hogy ez lesz a címe, akkor zöldségesedett el ennyire az egész.
Azért jó cím szerintem, mert benne van önmagában az abszurd ellentmondás, ami gyakran visszaköszön a könyvben, meg „a semmi nem az, aminek látszik”. Ebből indultam ki, sok apróság alkotja az egészet, Giuseppe Arcimboldo-féle zöldséges portrékra hajaz. Én csak annyit mondtam, hogy legyen zöldségekből egy malac, átküldtem egy Archimboldót, és Tillai Tamás alkotta meg.
A borító alatt egy szemüveges padlizsán?
Az egy Zoli padlizsán, azt hiszem. Azt kell hogy mondjam, hogy igazából, ha már ott tartunk, hogy a világ humoristái milyen könyveket adnak ki, ez egy szokatlan megbecsülés nálunk, hogy ezt ennyire irodalomnak tekintik. A világon mindenhol puhafedeles, könnyen hordozható kötetek készülnek. Itthon, a Helikonnál először keményfedeles kivitelben jelent meg. Ez a szerző megbecsülése.
Fotók: Valuska Gábor
