Ritka, hogy a borító a regény része legyen, hogy ne illusztráljon egy történetet, hanem az alkotás részese legyen. Arra példaként, hogy a borító vagy a kép a történet szerves része , titkos kedvencemet, Simon Stålenhag svéd képzőművészt és írót hozom, aki a Mesék a Hurokbólt jegyzi: a festményekkel egy retrofuturista világ képarchívumát és esztétikáját teremti meg. Hasonlót valósít meg Tillai Tamás, akinek munkáit régóta ismerjük, viszont a grafikusra szabott képzelt határvonalat átlépve már a borítóval világot teremtett. A Marsra jellemző vörös tájban egy hatkerekű jármű felől sétál egy figura egy épülethez, amit csendesen túlnő egy maciméz, a klasszikus méztartó műanyagforma a nyolcvanas évekből. Benne vagyunk a regény világában, ugyanis ez a maciméz (Maci) a főszereplője a kötetnek, ami 450 év történetét meséli el,
ugyanis ennyi a maciméz műanyagjának lebomlási ideje.
Kőhalmi első kötete (A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Djamfjordban) a skandináv krimik egyfajta túlírása, paródiája volt, de nem imitáció: egy olyan játék, ami önálló sztorit mesélt el és teremtett karaktert. Az elbeszéléshez egy sokak számára ismert kódrendszert használt, a skandináv krimiét. A második regény ötletének megszületését nagyjából úgy lehet elképzelni, hogy Kőhalmi Zoltán, a sikeres humorista és író agya egyszerűen felrobbant egy reggel, amikor a macimézet használta, de nem agyvelődarabok, hanem csillogó flitterek hullottak szerteszét a konyhában. A Maciméz azért szuper ötlet, mert egyfelől lesz egy főszereplőnk, akinek a nézőpontjából különösebb trükközések nélkül elmesélheti a szerző 450 év történetét, ráadásul a Tarr Béla-i értelemben lassú folyamat mentén a környezetszennyezésről, a klímakatasztrófáról és a társadalomról is nagyon sokat lehet beszélni. Amit a kötet első felében olyan elemekkel színez, kiszolgálva az olvasókat, mint a Trónok harcára vagy A Gyűrűk Urára történő hivatkozások, de játszik a szereplők neveivel (Havasdzsón, Kártmen), miközben Fluor Tomi száma szól a retrórádióban.
Az elején megismerjük, hogyan születik meg a Maci: “Sosem volt kimondottan hálás dolog egysejtű moszatnak lenni”. Ez az első mondat. A regény felépítése lineáris, a Maci megszületése után minden évszázad kap egy fejezetet, ezért a szöveg iszonyú sűrű, a nyelvezete ironikus, és olyan ügyesen építi be a környezetvédők, a klímakritikusok vagy a zöldpolitika és -technológia nyelvezetét, hogy olvasóként érezni, ahogy körülöttünk nincs más, csak szemét és műanyag. “Egy új technológiának hála könnyen és gazdaságosan lehetett a régi hulladékból benzint előállítani, de a folyamatnak sajnos volt egy mellékterméke. Ez volt a műsalak, a XXII. század szemete, ami csak nyolcszáz év alatt bomlott le. A sűrű világoskék jobbára Európa és Amerika földjeit szennyezte, az öreg kontinensek kénytelenek voltak fogadni a szemétszállítmányokat is, ha nyersanyaghoz akartak jutni.”
A világépítésben Kőhalmi olyan bravúros, hogy sokszor elviszi a figyelmet a történetről, a szereplőkről.
De ez annyiban lényegtelen, hogy Az utolsó 450 év nem zsánerregény, hanem szerzői, aminek minden apró elemében megjelenik Kőhalmi.
Olvassuk el ezt a leírást, ami szándékosan egy unalomig ismert fordulattal indul, hogy megkapjuk ezt az új világot egy átlagos munkanap részeként: “Reginának az a bizonyos reggele is ugyanúgy indult, mint az összes többi munkanapon. Ahogy az Országháznál leszállt a szolgálati szekeréről, szokása szerint egy pillanatra megállt a tornác előtt, és felnézett a kupola nádfedelére. Aztán felfelé menet a díszlépcsőn megsimította az egyik fából faragott szürkemarha szarvát. (...) A legtöbbet a búbos kemencével dolgoztak, annak padkáján nyugodott az országalma, a jogar és a Szent Korona.”
Amikor a sci-fi ideális olvasójára gondolok, akkor nem Greta Thunberget látom magam előtt, mert Kőhalmi úgy merül bele a klímakatasztrófába, hogy közben élvezi azt. Játékosan, sokat provokálva teremti meg a világát, amiben nem lehet olyan jó élni, de csak azért nem, mert jól látható, milyen hülyék vagyunk mi, földlakók.
“Semmi meglepő nincs abban, hogy Péter mérnökként kedvelte a sci-fiket. Ahogy az sem véletlen, hogy a világ összes rendszergazdája, ha írásra adta a fejét, nem romantikus költeményekbe vagy realista drámákba öntötte fantáziáját, hanem távoli, jövőbeli társadalmakat képzelt el. Mert bármennyire is úgy tűnt, a lehetőségek korlátlanok, valójában minden történet leegyszerűsített tudományos kísérlet volt, logikusan levezetett, érdekes matematikapélda, egzakt megoldással” - hangzik el, amikor Péter és Regina megismerkedik a könyv elején, miután beszéltek már újrahasznosított táskáról, ökolábnyomról vagy azokról a szerverekről, amelyek a netflixes filmeket tárolják, és amiknek a zabálásával rengeteg energiát fogyasztunk. Kőhalmi pedig minden apró ötletéből, és iszonyú sok van neki, elvégzi ezt a tudományos kísérletet, és ez a sok kis elem együtt határozza meg Az utolsó 450 év szuper atmoszféráját.
Zacskóátvonulások, szemétviharok és szórványos fogkefeszitálás történt például 2040 tájékán.
A klímakatasztrófa közös, társadalmi narratívája már évtizedek óta épül, de az elmúlt 5-10 évben lett az egyik legmeghatározóbb téma. A tudósok olyan közeli időpontokra mondanak disztópiákba illő forgatókönyveket, hogy a gyerekeknél is kimutatható már a klímaszorongás. Senki sem akarja közelről megnézni azt a katasztrófát, aminek a mozis verziójára már mind jegyet váltottunk, ezzel is előmozdítva a Föld pusztulását. Kőhalmi nagyon szórakoztatóan dob be ötleteket, elméleteket, sőt akár tárgyakat is, ezért a regény makró része konkrétan lenyűgöző. Totális őrület. “Senki sem figyelt fel például arra az érdekes összefüggésre, hogy a fekete-fehér filmek korában a legnagyobb sztárok maguk is mind fekete-fehérek voltak.
Ha valaki a való életben találkozott Charlie Chaplinnel vagy Stannal és Pannal, ugyanazokat a fehér férfiakat látta fekete öltönyben, mint a mozivásznon.”
Minden évszázad saját fejezetet kapott a kötetben, ezért mindegyiknek különböznie is kell a másiktól, hogy az időbeli utazás működjön. Ahogy távolodik tőlünk a cselekmény ideje, vagyis egyre messzebb van a jövőben tőlünk, számomra úgy mosódtak össze ezek a világok. Ezt magyarázhatja az is, hogy olyan ütemben gyorsul a társadalmunk, hogy már elhalványodnak azok az éles határok, amelyek mondjuk a 18., a 19. vagy a 20. századot megkülönböztették. A fejezetek közül a 21. század működött talán a legjobban, mert a jelenemből egy jövő múltját építette fel, ami izgalmas nézőpontváltás volt (a könyvborítón Kőhalmi életrajza is ezzel játszik, amikor a szerző jövőbeli könyveinek címeit és megjelenési dátumait is megadja). A Maci vándorol, különböző eseményláncolatokat indít be ezzel, sokszor kalandosakat, néha nagyon emberieket.
Ez a könyv látszólag könnyű falat, de valójában nem az, mert Kőhalmi szóról-szóra, tégláról-téglára halad a világépítésben, és ebbe bele lehet fáradni. Viszont ügyesen húz be és visz magával erre az útra, elbeszélve egy optimista jövőképet, hogy a 25. században is viszonylag normális keretek között lesz élet a Földön. Ami azt is jelenti, hogy jelenleg a tudósok vadabb történeteket mesélnek a jövőnkről, mint amit egy író el tud képzelni.
