John Cleese-t a többség színészként ismeri, pedig közel húsz éven át volt vendégprofesszor az egyik leghíresebb amerikai egyetemen, a Cornellen. A Monty Python-csoporttal lett világhírű, később számos nagy sikerű televíziós sorozatban (Waczak szálló) és filmben (A hal neve: Wanda; James Bond: A világ nem elég; Harry Potter és a bölcsek köve) is játszott. A Cambridge-i Egyetemen szerzett jogi mesterdiplomát, és tiszteletbeli doktora a St. Andrews Egyetemnek, amelynek évekig rektora is volt.
Új könyvének fejezetei egytől egyig Cleese tanári köpenyéből bújtak elő: az előadásokat, beszélgetéseket, esszéket tartalmazó gyűjtemény felidézi Cleese tanári pályafutásának legjobb pillanatait, és hűen tükrözik a színész széles intellektuális érdeklődését. Cleese 1999-től kezdődően osztotta meg gondolatait a diákokkal és a civil érdeklődőkkel a forgatókönyvírástól kezdve a valláson át egészen az orvostudományig. A vezetésével zajló, hallatlanul népszerű workshopok, filmelemzések százakat vonzottak az egyetem előadótermeibe. Tartott prédikációt a Sage-kápolnában, narrátorként működött közre Prokofjev Péter és a farkas című szimfonikus meséjében, szemináriumokat tartott a forgatókönyvírásról, kutatókkal konzultált, előadott pszichológiáról, az emberiség fejlődéséről és az élet értelméről. Cleese tanár úr óráiból szemezgetve a kötetben helyet kapott a William Goldman forgatókönyvíróval folytatott beszélgetés, a kreatív gondolkodásról szóló előadás, illetve a Brian életét elemző elmélkedés, de olvashatunk az arcfelismerés nehézségeiről, a csoportdinamikáról és a hírnévről is.
Mutatunk egy részt a könyvből:
John Cleese: MI A VALLÁS? - Elmélkedések a Brian élete kapcsán
- október 22.
Jeffrey Lehmannak, a Cornell rektorának bevezetőJe: Jó estét kívánok! Hatalmas örömömre szolgál, hogy körünkben van John Cleese, az Andrew Dickson White program keretében meghívott előadónk.
A Brian élete a Monty Python csoport 1979-es szatírája, amely az intézményes vallást célozza meg. Nemrég újra bemutatták, nálunk is kétszer szerepelt a múlt hónapban. A film nagyon sok embert irritált, amikor huszonöt éve megjelent, és továbbra is kisebb viharokat kavar. És Cleese professzor úr mai előadásához is inspirációval szolgált.
JOHN CLEESE: Izgulok ma este, mert remélem, nem várnak tőlem zenés számokat, bendzsójátékot vagy más effélét. Megkértek, hogy beszéljek önöknek, valószínűleg, mert afféle celebritás vagyok, és én szívesen teszem. Az egyetlen gond, hogyan fogok huszonkét percnyi anyagot két és fél órára széthúzni.
Meg persze még egy dolog miatt vagyok ideges. Lehetnek a hallgatóságban olyanok, akik nálam sokkal többet tudnak ezekről a dolgokról, ami pont a fordítottja az ideális helyzetnek, amikor az előadó birtokában van valami információnak, aminek a közönség még nem. Sebaj, én vagyok a híresség, manapság csak ennyi számít… illetve aktuálisnak azért nem árt lenni.
Az adja az aktualitást, hogy ismét kijött a Brian élete. Sokan mondják nekem, hogy ez nem egyéb cinikus marketingfogásnál annak érdekében, hogy Mel Gibson A passiójának bemutatása után minél nagyobb figyelmet irányítsunk a Brian életére. Nos, ez pontosan így igaz. Az a szándékunk, hogy egyrészt feljöjjünk Mel Gibson farvizén, másrészt, ha lehetséges, bosszantsuk. Mert – ahogy Jeff is mondta – a Brian élete is sok embert bosszantott, amikor 1979-ben bemutatták. Tömegek tiltakoztak a filmszínházak előtt. Emlékszem, az egyik plakáton az állt: a Monty Python az ördög ügynöke. Milyen jó lett volna, ha csak tíz százalékkal bevesz a buliba. Mindenféle felekezet elítélt bennünket: az ortodox zsidók, a liberális zsidók, a katolikusok, az evangélikusok, a kálvinisták. Mi pedig igen büszkék voltunk magunkra, mert ahogy Eric Idle mondta: „Olyat találtunk nekik, amiben ötszáz év után végre egyetérthetnek.” Én a Pythonokra mint nagy egyesítőkre szeretek tekinteni.
Úgy gondolom, hogy a Brian élete a legjobb filmünk. Mindig meglep kissé, amikor azt hallom, hogy Amerikában a Gyalog galoppot jobban kedvelik, miközben Nagy-Britanniában mindenkinek a Brian élete tetszik inkább. És meg kell mondjam, én ezzel értek egyet.
A filmben az volt a szokatlan, hogy sikerült egyetértésre jutnunk a tartalom dolgában abban az értelemben, hogy meg tudtunk egyezni benne, hogy a vallás mi nem. Bizonyos, hogy soha nem értettünk volna egyet abban, hogy mi a vallás, mert általában igen kevés dologban láttunk egyféleképpen, leszámítva talán, hogy jó kajára meg jó borra feltétlenül szükség van. Ebben az esetben azonban mesébe illő módon egyetértés honolt közöttünk, és ez teljesen szokatlan volt. Úgy kezdődött, hogy megcsináltuk a Gyalog galoppot, és óriási sikere lett. A londoni Sohóban ültünk egy étteremben, amikor valaki felvetette, hogy akár az evangéliumok nyomán is csinálhatnánk egy vígjátékot. Ezen el-elkuncogtunk egy ideig, akkor Eric Idle azt javasolta, hogy legyen a címe Jesus Christ: Lust for Glory, minthogy Jézus talán valóban „szomjazta a dicsőséget”, és tényleg hihetetlenül híres lett. Szerintem mondhatjuk, hogy celeb.
Kitaláltuk, hogy legyen egy Brian nevű tizenharmadik apostol, akit mindig meghívnak a jelentős eseményekre, de kissé nagy igényű feleségének köszönhetően mindig mindet lekéste. Kapott például meghívást az utolsó vacsorára, de a felesége már hívott aznapra vendégeket, úgyhogy Brian megkérdezte, nem lehetne-e, hogy utána átnéz egy italra. Vagy hallott valamit egy kertről, egy bizonyos Getsemáne kertjéről, akit viszont valami kikapós kocsmárosnénak képzelt. Szóval, ahogy ezt eldöntöttük, leültünk és megírtunk egy teljesen más sztorit, mert ugye mégsem lett volna elég kreatív, ha ragaszkodunk a megbeszéltekhez… Ez a film azután egy olyan valakiről szól, aki pontosan Jézus Krisztus mellett született, szó szerint a szomszédos jászolban. Aztán életének egy későbbi pontján nemcsak azért üldözik a rómaiak, mert belekeveredik valami lázadó csoportosulásba, de azért is, mert összetéveszti egy messiással egy embercsoport, amelyik nem különösebben jó messiásfelismerésben. Így azután viccelhettünk, de nem a vallással – és igazán kérem, vegyék ezt komolyan –, hanem azzal, ahogyan egyesek a vallásosságot képzelik.
Egy olyan rövid, mindössze két és fél perces részlettel szeretném tehát kezdeni, amivel rögtön szemléltethető is első mai mondandóm. Brian a mamájával megjelenik, hogy meghallgassák ennek az ismeretlennek a prédikációját, akiről annyit hallottak, hogy Jézus Krisztus a neve.
Videoklip a Brian életéből:
JÉZUS KRISZTUS: Mily áldottak, kik tudják, hogy ő Istentől való. Áldottak a bánatot táplálók, mert vigaszra lelnek. Áldottak a nemes lelkűek, mert örökségül bírják majd a földet. Áldottak, kik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert eltelnek vele. Áldottak a tiszta szívűek; ők meglátják Istent.
MAMA: Hangosabban már!
BRIAN: Hallgass, mama!
MAMA: De nem hallok semmit! Menjünk inkább kövezni!
NAGYORRÚ: Pssssszt!
BRIAN: Kövezni mindig mehetünk! MAMA: Na gyere, menjünk, Brian! NAGYORRÚ: Hallgasson már el!
NAGYORRÚNÉ: Ne túrd már az orrod!
NAGYORRÚ: Nem túrtam, vakartam.
NAGYORRÚNÉ: Bizony hogy túrtad. Mikor ahhoz a hölgyhöz beszéltél.
NAGYORRÚ: Nem igaz!
NAGYORRÚNÉ: Ne vitatkozz már, könyörgök!
OKOSTOJÁS: Volna szíves??? Egy szót sem hallok!
NAGYORRÚNÉ: Mit volnaszívesez itt? Az urammal beszélek, nem magával!
OKOSTOJÁS: Beszéljen máshol! Egy rohadt szót nem hallok.
NAGYORRÚ: Nekem ne beszéljen így a feleségemmel!
OKOSTOJÁS: Csak arra kértem, Nagyorrúkám, hogy duguljon el!
NAGYORRÚNÉ: Nagyorrúnak nevezte az uramat??
OKOSTOJÁS: Elég nagy az orra, nem?
SZAKÁLLAS FÉRFI: Abbahagynák már? Mit mondott?
OKOSTOJÁS: Nem tudom, mert ezzel beszéltem itt...
BÁMÉSZKODÓ: Szerintem azt mondta, hogy áldottak a sajtkészítők.
SZAKÁLLAS FÉRFI FELESÉGE: Aha… de miért pont a sajtkészítők?
SZAKÁLLAS FÉRFI: Nyilvánvalóan nem kell szó szerint érteni. Vala- mennyi tejtermék készítőjére érvényes ez.
Klip vége.
Szeretem ezt a jelenetet, mert szépen mutatja, először is, hogy mennyire el tud terelődni a figyelmünk valamiről, bármennyire fontos legyen is az. És hát annak a kérdését is felveti, hogy amit a Bibliában olvasunk, abból Jézus mennyit mondott valójában. Sok tudós úgy véli, hogy Márké a legkorábbi evangélium. Próbáltam a dátumnak is utánanézni: van, aki teljes bizonyossággal állítja, hogy körülbelül az időszámításunk szerinti 64. év. Vannak, akik szerint sokkalta későbbi, de valószínűleg Krisztus halála után harminc-hetven évvel íródott. Van egy korábbi forrás is, egy őskeresztény irat, amelyet a bibliakutatók Q-nak mondanak (a német Quelle, forrás szó miatt), és vannak, akik szerint ez volna mind Lukács, mind Máté evangéliumának forrása. Ezt állítólag időszámítás szerint 20 és 70 között jegyezték volna le – ennél többet nem tudunk. Amit azonban Lukácsnál és Máténál találunk, az egészen más hagyomány, mint amit Szent Pálnak a különféle közösségekhez írott leveleiben látunk. Rögtön felmerül tehát annak a mindennél fontosabb kérdése, hogy ami az Újtestamentumban olvasható, abból mennyi tekinthető valóban Jézus tanításának.
Bizonyos értelemben mindig is ez izgatott. Ha megnézzük például az Újtestamentumnak azokat a passzusait, amelyek erősen kritikusak a zsidókkal szemben, és belegondolunk, hogy az őskeresztények valamennyien zsidók voltak – akkor hogy is van ez? Nyilvánvaló tehát, hogy az összes szereplő, a jófiúk is zsidók, meg a rosszfiúk is zsidók. Mindenki zsidó. Nem lehet szó az egyik vagy a másik oldallal szembeni elfogultságról. Emlé- kezzünk viszont, hogy időszámítás szerint 60-70 körül a keresz- tényeket Néró római császár keményen üldözte. Ugyanebben az időben Júdeában olyan nagy lázadás folyt a római megszálló erők ellen, hogy azt négy éven át nem sikerült letörniük. Ebben az időszakban a rómaiak bizonyosan nem szeretik a zsidókat, mert ők az egész birodalom legnehezebben kezelhető népsége, a legnagyobb bajkeverők, a pax romana, a rómaiak által a világra kényszerített béke legharcosabb ellenzői. Nagyon meglepő volna-e vajon tehát, ha ezek a zsidókkal szembeni negatív megjegyzések azért kerülnének be a szövegbe, hogy a római keresztények elhatárolják magukat ettől a kellemetlenkedő társaságtól? És vajon a rómaiak nem éreznének-e több szimpátiát a keresztények iránt, ha akadna egy-két pozitív utalás a rómaiakra: mint a római százados, aki a keresztnél így kiált fel: „Bizony, Istennek fia vala ez!” Vagy a másik százados, akit Jézus példaképnek állít elénk, mert ő igazán megérti, mi a hit; ezt mondja: „Bizony mondom néktek, még Izráelben sem találtam ilyen nagy hitet.”
Úgy tűnik, teljesen érthető és megbocsátható, ha az üldözésnek kitett keresztények ilyesmivel bővítették a már létező iratokat, hogy ezzel talán enyhítsék az üldözés mértékét, hogy kedvezőbb színben tűnjenek fel a rómaiak szemében. Mindig csodáltam azt a szakadékot, amely néha egyenesen tátong az intézményes keresztény egyházak normál dogmája és Jézus Krisztus tényleges tanításai között.
Írtam egyszer egy gonosz, buta, hiányos felkészültségről tanúskodó jelenetet, amiből most felolvasnék. Szerencsém volt, hogy meginterjúvolhattam Eric alpápát, meg is kérdeztem tőle:
„Mi a katolikus egyház álláspontja a szexszel kapcsolatban?” Azt felelte: „Jelen pillanatban a házasságon belüli szex aggaszt bennünket legjobban.” Én meg: „Éppen a házasságon belüli?” Amire elmagyarázta: „Az emberek hajlamosak elfeledni, hogy a testiség éppen a házasságon belül csábít a leginkább, a leg- többet bűnre.” Meg kellett kérdeznem: „De hát az katolikus szemmel nem bűn, vagy mégis?” És ekkor tudtam meg, hogy „de, valójában bűn. Csak hát nem szoktuk ezt emlegetni, mert ha tetszik, ha nem, az a problémánk, hogy pillanatnyilag még mindig a szex az egyetlen módszer az önreprodukcióra. De ter- mészetesen amikor csak lehetséges, a szűznemzést ajánljuk. Ez a támogatott módszer. Jelenleg azonban még nem bízhatjuk rá magunkat száz százalékig, úgyhogy praktikus megfontolásokból kénytelenek vagyunk szemet hunyni a házasságon belüli szex felett – de csakis fajfenntartási célból, nyilvánvalóan nem örömszerzésből.” Mire én megkérdeztem: „Maga Jézus Krisztus mondott valamit arról, hogy a szex bűn volna?” Eric alpápa azt felelte erre: „Úgy tűnik, nem mondott. Mulasztás volt ez a részéről, amelyet szerencsére Pál tanításai révén azért sikerült korrigálnunk.” Megkérdeztem: „Nem tartja néha aggályosnak, hogy szerkeszteni kell Krisztus mondanivalóját?” Az alpápa pedig azt válaszolta: „Nem igazán. Elvégre az Újszövetséget mégsem lehet szentírásnak venni. Ne felejtsük el, hogy Krisztus ugyan kiváló fiatalember volt jó pár átkozottul jó gondolattal, de azért néha elgurult a gyógyszere… gazdag ember, teve, tű foka, ilyesmi.” Megkérdeztem: „Bizonyos kivételekkel azért elfogadja ugye a tanítását?” Az alpápa így felelt: „Tagadhatatlan, hogy cégünk működése egészének felbecsülhetetlen alapját képezi. Sokszor megvádolnak persze bennünket azzal, hogy nem úgy cselekszünk, ahogy prédikálunk – csakhogy ne feledd, hogy ha a szegénység, az alázat és a tolerancia vallását népszerűsíted, ahhoz nagyon gazdag, nagyon nagy hatalmú, nagyon autoriter szervezetre van szükséged.”
Ha mármost sokkal inkább tudós volnék, mint amennyire, megfelelően végig tudnánk venni önökkel a Krisztus tanításai és a intézményes kereszténység közötti szakadékokat. Például azt, hogy nyolctól tizennyolc éves koromig az anglikán egyház fenntartotta iskolába jártam, ahol iskolás életem minden egyes napján protestáns istentiszteleten vettünk részt, úgyhogy hallottam elég felolvasást a Bibliából. Akkor sem emlékszem, hogy Krisztus bármikor azt állította volna, hogy a mamája szűz lenne, de arra se, hogy a poklot emlegette volna.
Thomas Keating bencés szerzetes mutat rá arra, hogy amikor ez a nagyon gazdag ember Jézushoz fordul tanácsért, Jézus azt mondja neki: „Add el mindenedet, add oda a szegényeknek, akkor követhetsz.” A fiatalember nem óhajtja mindezt, távozik. Jézus pedig hagyja, hogy menjen, nem fenyegeti meg a pokollal.
Ha belegondolunk, hogy Jézust rendszerint hogyan ábrázolják – ez a hallatlanul szomorú, elkínzott arcú alak, ahogyan függ a kereszten –, attól tartok, nem férhet hozzá kétség, hogy itt bizony „faragott képet” készített valaki, amit pedig kifejezetten tilt a tízparancsolat. Az uzsora, ami ugye kamatra kölcsönzést jelent, a kereszténység első ezerötszáz éve alatt bűn volt az egyház szemében. Ezt azután egy kicsit módosították, ahogyan a kapitalizmus nekilendült. Hogy tehát mit ismerünk keresztény dogmaként, az legalábbis… pragmatikus.
Van erről a különös problémáról egy ragyogó könyv: Jacob Needleman írta, a címe Lost christianity (Elveszett kereszténység). Azért gondolom fontosnak, mert Krisztus tanításai között ott van például a „szeresd az ellenségedet”. Nos, az én érzelmi kapacitásom mindenesetre idáig nem ér fel. És elgondolkoztató, nincs-e valahol olyan tanítás, amelynek a segítségével lélektanilag vagy spirituálisan el tudnék jutni addig a pontig, ahol végül elérhető ez a fejlettségi fok: ahol tudnám szeretni az ellenségemet. De úgy tűnik, elvesztek ezek az instrukciók. Ezt látjuk Márk 4,33–34-ben:
És sok ilyen példázatban hirdeti vala nékik az ígét, úgy a mint megérthetik vala. Példázat nélkül pedig nem szól vala nékik; maguk közt azonban a tanítvá- nyoknak mindent megmagyaráz vala.*
Lehetséges, hogy az isteni átélésének a kulcsa is ott volt valahol ezekben a magyarázatokban? Hogy a megélésének a feltételeit Krisztus nekik megmagyarázza vala?
* Károli Gáspár fordítása.
