Turi Tímea: Magyarország utolsó költője [Kemény60]

Magyarország utolsó költője 

A versnek nincs helye az időben.

Lefekvés előtt, vagy a strandra kifeküdni nem verseskönyvet visz magával az ember, mert ilyenkor történetekbe szeret belefeledkezni. Kultúránk egyre inkább történetek kultúrája, és a költők, ha emlékük fennmarad, maguk is történetekké válnak. Verseikből egy-két sor belefonódik a nyelv hétköznapi szövetébe, alakjuk pedig pár vonással válik felidézhetővé: viaszos vászonná, félrecsúszott nyakkendővé, vagy éppen homokos szomorú, vizes, síkká.

A verseskönyveknek nem kerülünk a hatása alá úgy, ahogy a nagy elbeszéléseknek: nem készülnek belőlük tévéjátékok, nem zanzásíthatók a más szókincsű utókor számára. Nem ejtenek rabul, mint a jó regények, nem izgulunk a szereplőikért, oldalaik nem a következő oldalra vezetnek át egy ügyes cliffhangerrel, hanem kiütik a kezedből a könyvet, amiben éppen benne vannak:

ha jó a vers, a könyvet le kell tenni.

Verset nem olvasunk, verset tudunk. Vajon honnan ismerjük mégis őket? És miért nem akkor hatnak, amikor találkozunk velük, miért évekkel később csapnak le ránk? Nyilván már más is átélte, hogy amikor este kilenckor levitte a szemetet, a csendes lépcsőházban, szinte a semmiből ütötte szíven a mondat: „az a nap kéne mégis, egyben, legalább az a csonka nap”… Hogy egy kényelmetlen családi vacsorán annak a felidézésével vigasztalta magát, hogy „Bartók Bélát meg egyetlen szóviccel Dénes bácsi terítette le, húszban”. Vagy egy vitát felidézve, mint egy kalapácsütés, eszébe jutott, hogy „Tudod, hogy tévedek”. Ki ne sóhajtott volna magában sehova sem vezető szócsatákat szemlélve, hogy „ugyanazt mindig ugyanazoknak”? Ki ne dudorászta volna kocogás közben, hogy „de ez csak egy gyógyítható egypólusú depresszió”? Az ember igen hosszú ideig gondolkozhat azon is, vajon mit jelent az, hogy „édes nevem, okos nevem, menj a tieid közé”. Néha pedig csak „nagyon-nagyon szeretne lengni”.

Akinek nincs versmemóriája, annak a dallam marad meg, és az érzés, amikor a zsúfolt bálterem szélén állsz, senkihez sem szólsz, mégis tiéd a látvány és a jelenlét.

Kemény Istvánnak nincs története. Nem tudjuk elképzelni a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, amint passzív-agresszív kérdésekkel bombázza hallgatóságát: nem véletlen, hogy egyetlen emblematikus képén többekkel együtt ül lemondó kíváncsisággal a Parlament lépcsője előtt. Jellemző az is, hogy friss beszélgetőkönyve sem az úgynevezett életesemények, hanem a versek történetét mondja el.

A valóságból annyi érdekli, amennyit a vers lámpája megvilágít:

ezért nem titoktalanít, mert tudja, noha a vers a valóságból, a valóság után születik, valójában abból levezethetetlen.

A magyarul író költők között sok az okos költő. És sok a természet vadvirága is. Kemény István se nem ez, se nem az: ő egész egyszerűen költő. Nem mesterember, és nem filozófus. Okossága és nem-tudása egy költő okossága, és könnyen meglehet, hogy ő az utolsó magyar költők egyike. Nem arról van szó, hogy az ő nemzedéke után ne írnának, ne írnánk verseket: de mi csak verseket írunk, és nem vagyunk költők. Kemény István világa azonban költészet. Míg egy jó prózában minden mondat elhallgat egy másik mondatot, addig

Kemény verseiben a sorok, a mondatok nem behelyettesíthetők.

Azok, amik: pontosak. Nem feltehető kérdés, hogy hogyan írt volna a 19. század költőjeként, vagy mit írna majd száz év múlva. Ő most él. Épp most hatvanéves.

Nyitókép: Valuska Gábor