A Magvető Kiadó Kemény István hatvanadik születésnapjára jelentette meg ezt a többműfajú könyvet, ami egyben a válogatott versek-kötet és egy beszélgetőskönyv is. Hegyi Katalin irodalomtörténész a neki kedves Kemény-versek keletkezésének pillanataira kérdezett rá, a költő pedig mesélt gyerekkorról, szerelemről, rendszerváltásról, városokról, barátságokról, hosszú éjszakákról, félelmekről, boldogságokról és még ezer másról.
Kemény István: Állástalan táncos (részlet)
Válogatott versek és válaszok Hegyi Katalin kérdéseire
Amikor beszélgettünk a kötetről, és válogattuk a verseket, azt mondtad, hogy A keresés című vers egy „normális vers” a kötetben. Megértése ennek ellenére sem egyszerű. Az idősíkok összemosódnak, visszamegyünk a crô-magnoni emberig, az első olyan Homo sapiens-korszakhoz, ahol létezett már ősi kultúra, művészet. Egy tudós régész nyomába ered egy társaság. „Két évezred kissé szétnyílt”, és a „korszakidegen név” két versedet is eszembe juttatja: az egyik a Betétdal (1986. augusztus) és egy későbbi, a Dél (1998. augusztus 4–8.) címűek.
Verseidben gyakran találkozunk a korszak fogalmával. A korszak, amelyben fiatal felnőttként éltél, s amelynek végét sejtetted, majd pedig bő tíz évvel később új korszakot nyitottál: „Átadom a korszakot. Működik. / Ezek a kulcsok. Rend van.” Lehet, hogy ez a feltevésem túl „merész”, s nem volt olyan célod, hogy korszakokat írj le, zárj le, nyiss meg.
Mégis úgy gondolom, hogy egész költői pályádat, tudatosan vagy nem tudatosan, de átíveli a korszakosság igénye. Ezt te érzékeled?
Hónapok óta, mióta írjuk ezt a könyvet, sokadszor érzem, hogy nem teszel fel egy jogos kérdést, mert nyilván nem akarsz zavarba hozni: te István, tulajdonképpen mi az ördögért írod oda tizenéves korod óta a verseid végére a dátumokat? Fontoskodásból? Monumentálisra növesztett egóból? Szerinted nem röhejes egy kicsit ott a vers végén, hogy 1985. április – 1986. május 20. – 1990?
Nem, nem. Ezt azért nem kérdeztem meg, mert kézirattárosmuzeológus évtizedeimben megtapasztaltam, hogy vannak a datáló írók és a nem datáló írók (például Móricz Zsigmond dátumoz mindent, Ady szinte semmit). Mi nagyon szerettük a dátumozó írókat, mert könnyebbé tették a feldolgozást, s nem mellesleg úgy vélem, többletjelentést adhat a szövegek értelmezéséhez, noha nyilvánvalóan egy mű értékét nem az határozza meg, hogy mikor keletkezett.
Jó, hogy ezt mondod, és kár, hogy nem tudtam eddig. Megnyugodtam volna, hogy én egy „datáló író” vagyok, és kész. Mert magamnak jó párszor feltettem már a fenti kérdéseket, és bizony egyikre se mernék tiszta szívvel nemet mondani. Mert akkor nemet kellett volna mondanom egy olyan könyvre is, amiben a saját verseimet magyarázom: vagyis erre. És bizony nem mondtam nemet. Úgyhogy csak reménykedni tudok, hogy a narcizmusom nem pusztító mértékű. Mégis, akárhányszor törtem a fejem, miért írok dátumot a verseim végére, mindig két prózaibb okot találtam:
- a) Egyszerűen így tanultam. Magától Petőfi Sándortól. Akkor volt százötven éves, amikor ötödikes voltam. Az volt a Petőfiév: minden róla szólt, tévé, rádió. És mivel ötödikben magyarból egyébként is ő a főtéma, mi abban a tanévben egy négyzetre emelt Petőfi-kultuszt kaptunk. Kiadták a fényes borítójú Összes verseit is. Ez a nagy Petőfi-összes úgy állt ott a polcon nálunk is, mint a Biblia. És dátumok voltak benne a versek után. Szóval a kétség árnya se merült fel bennem soha afelől, hogy ezt így kell csinálni.
- b) Gyerekkorom óta érdekel az időrend. Ebbe tudok kapaszkodni, ilyen az agyam. Szeretnék emlékezni, hogy mikor írtam valamit, és másoknál is szívesen olvasom. És igazából sose értettem, hogy működnek azok az emberek, akiknek nem rendeződnek a fejében időrendbe az események. Én korszakolás nélkül elvesznék az időben. Pedig tudom, olvasom, látom, tapasztalom, hogy a történeti tudat egyre kevésbé fontos, és az emberek vidáman elműködnek nélküle. Például három éve (ne legyünk pontatlanok: 2018. október 22-én, helyi idő szerint kb. 21.30-kor) a sanghaji költészeti fesztivál bankettjén a szomszéd asztalnál egy tószt közben többször elhangzott Marx neve, és ekkor Csing (elnézést: Ching), egy egyetemista lány, aki Blake-kel (1757–1827) meg Shakespeare-rel (1564–1616) foglalkozik, és angol-kínai tolmácsnak rendelték mellém, kissé zavart mosollyal hozzám fordult: ez a Marx… ez él még?
A korszakokról kérdeztél, és említetted a Betétdal című verset. Ebben tényleg tettem egy óvatos kísérletet, hogy lezárjak egy korszakot: a kommunista világrend korát.
Ez 1987-ben történt, és titokban, merthogy még tartott a korszak. Olyan titokban sikerült a korszakzárásom, hogy 1987 óta nem vette észre senki. Most fellebbentem a leplet erről a titokról: a Kommunista kiáltvány kezdőmondatát („Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete.”) hekkeltem meg a Betétdal utolsó négy sorával: „A levegő épp megérett / A borok is épp megértek / A földrész is épp megérett / Járja be új kísértet.”
(A keresésnek négy évig nem volt címe, és ezért a Rokokó-könyvbe került, nem pedig a Játék méreggel és ellenméreggelbe. Csak 1990-ben sikerült végre ezt a – valljuk be – nem túl kreatív címet adnom neki.)
A keresés
Két évezred kissé szétnyílt,
egy régész ott ásott és eltűnt.
Fel-felerősödve szól azóta folyton
a leírhatatlan régész-sirató.
Kezdjük meg a keresést, szálljunk vonatra.
A vonatablaktól az erdő széle messze,
addig még egy városka is: Crô-Magnon
s a határban mindenütt élénk nyugalom.
Szálljunk is le, a kis állomás üres,
nincs busz, mehetünk a városig gyalog –
az ajtók zárva. Az emberek az ismétlődő
időutazások miatt bizalmatlanok.
Most menjünk be az egyetlen
nyitott ajtón s a hivatalnoknak
sírjuk el férjünk korszakidegen
hangzású nevét,
vegyük át a műanyag tasakban
a kőeszközöket, a karórát, a port,
és hajtsuk végre irtózattal
visszafelé is ezt a keresést.
1985. április – 1986. május 20. – 1990
