„Kemény István minden új verseskötete nemcsak eseményszámba megy, de meg is határozza, hogy az adott évben mit gondolunk a költészetről vagy akár magunkról” – írtuk 2018-ban, amikor megjelent Kemény István Nílus című verseskötete. Kemény István hatvan éve, 1961. október 28-án született. Az érettségi után először jogot tanult, aztán átjelentkezett az ELTE-re és végül magyar-történelem szakon diplomázott. Első versét nyolcévesen írta, aztán 17 éves koráig ritkán írt, utána viszont egyre jobban érdekelte a költészet. Írásaival először a diákírók, diákköltők sárvári találkozóján tűnt ki és ért el sikereket. Első, ma is „vállalható” versének az 1980-1981 folyamán született Tudod, hogy tévedek címűt tartja, első bemutatkozó kötete pedig 1984-ben jelent meg Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez címmel, amit még számos verseskötet követett. Legutóbb a Nílus kapcsán interjúztunk vele, akkor így mesélt költészetéről:
„Igen, 17 éves koromban éreztem rá először, hogy milyen, amikor egy vers tényleg megráz. Ady Endre Sírni, sírni, sírni és Paul Verlaine Holdfény című versei voltak rám ilyen elementáris hatással. Akkortól fogva szeretnék hasonló hatást elérni a verseimmel. Talán a fő módszerem, hogy igyekszem ott lenni „költői” és ott „hétköznapi”, ahol éppen senki se várná. A boltban nyilván nem a költészet eszköztárával kérek párizsit, viszont a párizsit egyáltalán nem tartom költőietlen tárgynak, és simán el tudom képzelni, hogy egyszer pont a párizsin keresztül értek vagy értetek meg valamit magamról vagy a világról.”
Születésnapjára a Magvető kiadott egy különös műfajú kötetet, ami egyben válogatott versek-kötet és egy beszélgetőskönyv is. Hegyi Katalin irodalomtörténész a neki kedves Kemény-versek keletkezésének pillanataira kérdezett rá, a költő pedig mesélt gyerekkorról, szerelemről, rendszerváltásról, városokról, barátságokról, hosszú éjszakákról, félelmekről, boldogságokról és még ezer másról. Most ebből a kötetből választott ki a Könyves Magazin szerkesztősége négy verset.
Az eperfa lombja
Érzelmes-indulatos felcsattanással indít az Arany János-i klasszikust megidéző Kemény-vers, ahol a gyermeki nézőpont korlátozottsága már a legelső sorokban nyilvánvalóvá válik („Honnan tudjam, mit láttam még működésben? / Mi volt az a bácsi ott a napsütésben?”). A horizont később kitágul, és szépen sorban egymásra rakódnak a személyes és a közösségi múlt szorongató, fájdalmas, esetenként véres, traumatikus rétegei. A kerítés mellett felbukkanó árnyalak egy letűnt korszakot idéz, megjelenése azonban nem válaszokat, inkább egyre több kérdést generál. Kemény lírája sodró lendületű, amely látszólag egy megnyugtató lezárás felé halad, de nem is tévedhetnénk nagyobbat, hiszen szelíden-makacsul a legvégén visszahurkolja olvasóját az egész verset feszítő kezdőponthoz, a mindent felülíró miérthez. (RO)
Az eperfa lombja
Honnan tudjam, mit láttam még működésben?
Mi volt az a bácsi ott a napsütésben?
Megjelent az utcán, rövid utca volt az,
benne volt a kertünk, kerítése korhadt,
ő ment, honnan tudjam, hogy mivel törődve?
Néztem, hogy a sarkon eltűnik örökre.
Nem jelentett jót, de nem jelzett veszélyt sem,
mint egy krákogás az elmondott mesében.
Idős úr volt, szikár, katonásan ép test,
vadászruha, kalap, halálpontos léptek,
tekintet előre, érett, szinte fénylik,
mint hogyha nézhetne akár másfelé is,
derűs volt, sőt, szép is, mégis féltem, mert egy
sétabot is táncolt a léptei mellett:
egyet koppan, aztán egyet szúr előre,
szúr-koppan-szúr-koppan, sújt a levegőbe.
Akkor már húsz éve volt délben is este,
ötéves sem voltam, nem tűnt föl az este,
aznap kérdeztem csak, mért van mindig este,
azt mondtad, butuskám, hiszen nincs is este!
nem hittem, de este tényleg jött az este,
megmutattad: látod, ez most tényleg este,
cigarettás kézzel legyintettél: "édes!
sétapálcát láttál, ma már nevetséges!"
Akkor a régi volt éppen eltűnőben,
volt minek eltűnni abban az időben,
ami korhadt akkor, azt korhadni hagyták,
ami jött az utcán, inkább menni hagyták,
bár akkor a Nagy Bűn készen volt már régen,
s ami száradt, jórészt megszáradt a kézen.
Öreg kezek újból játszani tanultak,
botot ugráltattak fürge, csontos ujjak.
Honnan tudjam, mit láttam még működésében,
most, mikor az új is lassan eltűnőben,
mi járta utolsó sétáját el aznap
színét és visszáját hordva a gonosznak?
A nagyvillany aznap nem volt csak leoltva,
aznap kavargott úgy az eperfa lombja,
mesétekből egyszer látszott, hogy kíméltek,
aznap kérdeztem meg a sötét miértet.
1996. január
Eső
Az Eső egyszerre nagyon erős és mégis rendkívül finom apavers, amely az állandóság és a folyamatos változás kérdésére reflektál. A szöveg motívumhálójáról eszünkbe juthat Márquez Száz év magányának végeérhetetlen, mindent elmosó esőzése, csakúgy, mint a bibliai özönvíztörténet (amelyre utalás is van a végén: „úgy fogok járni a vízözönnel, /mint az a cinikus, vén király, /vagy egy munkaképtelen Noé”). Olyan-e az eső, amilyennek lennie kell, mint a régi nagy esők, vagy másmilyen, vizesebb, aljasabb? – a felszínen ezt firtatja a vers, a víz és az eső motívuma azonban közben az élet, az idő, az alkotás és vele együtt az apa-fia kapcsolat témájára rezonál. Olyan érzések bújnak meg a szöveg hátterében, mint a büszkeség, a megfelelés vagy a szégyen. Egyszerre van benne mindebben a félelem az apai elvárásoktól és a családi minta megismétlésétől és a vágy az elfogadásra, az őszinte kapcsolódásra. (FK)
Eső
- minden medvekutatónak -
De büszke lennék erre az esőre,
hogyha az apám élne még!
Mutatnám neki, nézd, Apu,
tényleg nincs úgy látszik semmi új,
itt van például ez az eső,
olyan, amilyennek lennie kell,
ugye, hogy nincs rá egy rossz szavad?
Bármelyik régi esővel fölveszi a versenyt!
És hogy a lóláb ki ne lógjon,
úgy tennék, mint aki mérgelődik,
hogy az új eső nem korszerűbb
mint azok a régi nagy esők,
amiket ő szokott emlegetni,
én pedig hittem is, nem is,
és most látnám be érett fejjel, hogy
neki volt igaza, a fenébe!, megint.
Mérgelődnék, ő gyanakodna:
ravaszkodom, hogy hadd örüljön,
de erre bátran a szemébe néznék,
és hagynám, hogy lásson rajtam át,
elemezze vagy szedje is szét
és rakja össze a lelkemet, míg
megértené, hogy őszinte voltam,
és akkor talán megnyugodna.
Ő büszke lenne a régi esőkre,
én büszke lennék az új esőkre,
egymás esőit pedig szeretnénk nagyon.
Pedig becsapnám mindkettőnket,
mert bizony mindig is attól féltem,
hogy az új esők vizesebbek,
erősebbek és aljasabbak,
például itt ez a mostani:
nem állt el még, mióta élek,
gyűlik, gyűlik a föld alatt, és
majd előbugyog egy szép napon,
de hiába tudom ezt előre,
úgy fogok járni a vízözönnel,
mint az a cinikus, vén király,
vagy egy munkaképtelen Noé:
a kisujjamat se mozdítom,
hanem ugyanúgy mint apám
felelőtlenül meghalok.
2007. tavasz – 2012. március 1.
Én és az Úrnő
Már a címzésben nyilvánvalóvá teszi Kemény, hogy ezt a verset nem szabad annyira komolyan venni. Játék ez a szavakkal, játék a trubadúr költő pózával - talán még azt is eljátssza, hogy csak játszik, hiszen valójában nagyon is komoly a szerelem, a szenvedély, amivel feleségéhez, Szirmay Ágneshez szól. A vers sok száz éves sablonokkal szórakozik, ezek mind a szerelmi költészet giccsei: az egymást éppen csak érintő ellentétek, mint a Tél és a Tavasz, a fönt és a lent, vagy a látszólag hasonló, de lényegében különböző jégdarab és koronagyémánt. Az olvadó jég képében ott az elmúlás és a szexualitás is, a beszélő pedig passzívan epekedik, hiszen cselekedni itt csak az tud, akinek hatalma van felette. Az Úrnő, aki ha úgy akarja, áthidalhatja a köztük feszülő társadalmi, értékbeli és fizikai távolságokat egy ütközés erejéig. (SA)
Én és az Úrnő
Játék Szirmay Ágnesnek
Bűvös járda, rugdosott jégdarab,
a vidám tömegben két komoly csapat:
Tavasz és Tél, munkából táncterembe,
halk nevetés, föl a trónterembe.
Ha ebben az órában utcára szöksz,
még itt érsz az élet langy karma közt.
Ugrálj le hát, kicsi Koronajégkőm,
a trónteremből a Carrara-lépcsőn!
Úgy olvadok! Hideg testem izzad. Veled
fönt rexeztek, velem lent hokiztak,
de egyszer csak ütközünk, ami kész tánc,
én jégdarab, és Te koronagyémánt.
1989. február 15. – március 4.
Búcsúlevél
Kemény István nyelve és nézőpontja nélkül ez nem ugyanaz a haza lenne. A haza bonyolult szó, zavarba ejtő, túl sok mindent jelent, kétszer ugyanúgy nem tudjuk kimondani, mert folyamatosan újra kell fogalmaznunk a viszonyunkat hozzá, miközben ahogy a vers is rámutat, mégis van ebben a személyesben valami közös. A Búcsúlevelet nem akartam választani, mert túl fontos, túl híres, valódi irodalmi esemény volt a megjelenése. A vers lezárt egy korszakot, a jelenünkre rádobta a történelmi súlyt. Az édes hazámról Petőfiék és Adyék beszéltek, gúzsba kötötték a szavakat, amiket nem lehetett emocionális töltet nélkül kiejteni - Kemény hazája nem ilyen. Azt nem tudom, hogy jobb vagy rosszabb, de azt igen, hogy más, megszólítható, amivel erősebb kapcsolat alakítható ki. Az a jó, hogy iszonyúan zavarba ejtő a vers, ezért is írt Térey János válaszverset Magyar közöny címmel. (vl)
BÚCSÚLEVÉL
Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.
Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.
Őzek fáznak a szántáson
vagy egy kisváros, alig látom.
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy
mi a fontos a világon.
Hogyha néha belekezdtél,
az se volt baj, hogy nem szerettél,
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,
de egyszer csak öreg lettél.
Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.
Nem kértél, hogy mosdassalak,
annyit se morogtál, hogy hagyjalak,
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,
elárulni se hagytad magad.
Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
véget érhet, mint egy verssor.
Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzád öregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.
Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.
2010 eleje – október 19.
