![„Verseiben a világ minden abszurditása kap lírai patinát” [Kemény60]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/25843/fe_580_320_b.JPG "kemény istván")
A hatvanéves Kemény Istvánt barátai, pályatársai, tisztelői köszöntötték csütörtök este a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A sort Demeter Szilárd, a PIM főigazgatója kezdte, akinek Kemény versei először Lövétei Lázár László hangján szólaltak meg („eléggé megütött abban a csendben”). Utóbbi Demeter bátyjának kollégiumi szobatársa volt Kolozsváron, és egyszer épp „valami verseket” olvasott, amikor Demeter meglátogatta őket. Kamaszos nagyképűséggel akkor azt találta mondani, hogy Rilke után nem lehet verseket olvasni, de Lövétei felolvasott neki pár Kemény-verset azzal, hogy valahogy így kellene írni – de feleannyira is jó lenne.
Mezey Katalin költő arról beszélt, hogy Kemény István verseiben a világ minden abszurditása kap lírai patinát, kap fellelhetőséget, helyet és időt a történelemben, vagy kap történetbe ágyazottságot.
„Kemény István költészete, prózája világot modellező költészet és próza”
– hangsúlyozta, hozzátéve, hogy egyben sajátos rezervátum is, amelyben az alkotó nem ismeri ki magát egészen, de mindannyiunkat ismer.
Wirth Imre (akinek nagy szerepe volt a most megjelent Állástalan táncos című verses portrékönyv megszületésében) két, a friss Jelenkorban megjelent versével köszöntötte a költőt, Kollár-Klemencz László pedig gitárral a kezében énekelte el A méhészt („Ha nyugdíjba megyek, majd újra méhészkedem./Valami zümmögjön nekem, zümmögjön nekem”). Voltak, akik nem tudtak személyesen részt venni a PIM-es szülinapon: Tóth Krisztina és Guillaume Métayer, Kemény István francia fordítója videóüzenetet küldött Párizsból, Kun Árpád pedig Norvégiából köszöntötte barátját.
„A versnek nincs helye az időben” – kezdte köszöntőbeszédét Turi Tímea, a Magvető Kiadó főszerkesztője, majd arról beszélt, hogy kultúránk egyre inkább történetek kultúrája, és a költők, ha emlékük fennmarad, maguk is történetekké válnak. Beszélt arról is, hogy a verseskönyveknek nem kerülünk a hatása alá úgy, ahogy a nagy elbeszéléseknek: nem készülnek belőlük tévéjátékok, nem izgulunk a szereplőikért, hanem kiütik a kezünkből a könyvet:
„ha jó a vers, a könyvet le kell tenni”.
Verset nem olvasunk, verset tudunk, és vajon ki ne dudorászta volna már kocogás közben, hogy „de ez csak egy gyógyítható egypólusú depresszió”? A magyarul író költők között sok az okos költő, és sok a természet vadvirága is. Kemény István se nem ez, se nem az – ő egész egyszerűen költő, és könnyen meglehet, hogy ő az utolsó magyar költők egyike. „Míg egy jó prózában minden mondat elhallgat egy másik mondatot, addig Kemény verseiben a sorok, a mondatok nem behelyettesíthetők. Azok, amik: pontosak.”
A Magvető részéről Dávid Anna, a kiadó igazgatója is köszöntötte a születésnapost, és elmondta, hogy Kemény valószínűleg nem írta volna meg az Állástalan táncost, ha nincs a kerek évforduló, viszont így valójában a költő ad ajándékot az olvasóinak a születésnapon. A kötet keletkezéséről Szegő János faggatta Kemény Istvánt és Hegyi Katalint. Utóbbi elmesélte, hogy Wirth Imre szerkesztette a Parnasszusnak azt a számát, amely Kemény István írásaival foglalkozott, és Hegyi Katalin abba készített egy interjút a költővel, amelyet utólag nem értékelt sikeresnek, viszont ebből jött az ötlet, hogy a költő a versek mentén meséljen az életéről. Az elmúlt években amúgy többször beszélgettek Kemény Istvánnal, és a kötetben hivatkozik is ezekre a szóbeli közlésekre. Viszont a mostani interjú – részben a pandémia miatt is – javarészt írásban történt, Keménynek pedig lehetősége volt arra is, hogy visszautasítsa egy-egy kérdés megválaszolását (de mindössze három ilyen akadt). A PIM-es beszélgetésen Kemény bevallotta, hogy nem jó, ráadásul szelektív a memóriája („fogalmam sincs, miért jegyzek meg dolgokat”), és naplót is pont emiatt vezet. A versek végére szereti odaírni, hogy mikor keletkeztek (ez időnként egy több napos intervallum is lehet), ezen a ponton pedig kiderült, hogy a költő családjában több precíz hivatalnok is akadt, ám nála épp csak felszínre tört ez a precízség. Azt már Hegyi Katalin tette hozzá, hogy Kemény István gyerekkorában sokat forgatta a Petőfi-összest, amelyben szintén szerepeltek dátumok.
Kemény a feljegyzéseiben amúgy többször is áthúzott sorokat, ezek viszont láthatóak maradtak, és végül így is kerültek be az új kötetbe. Persze olyan is volt, hogy utólag annyira nem tetszett neki, amit leírt, hogy
teljesen kisatírozott sorokat,
így fordulhatott elő az is, hogy 10 meghagyott sorra jutott 40 vastagon áthúzott. Hegyi Katalin mindenesetre úgy vélte, hogy az új kötet azért lett jó, mert Kemény István precízen és becsületesen ment végig a kérdéseken, ráadásul szépirodalmi szöveget írt. Kiderült az is, hogy Kemény az új kötetben újraírta – a születésnapi videóban Tóth Krisztina és Guillaume Métayer által felolvasott – Rakpartos balladát. Ez részben Babiczky Tibor hatására történt meg, aki az eredeti megjelenést követően (a Nílus című kötet nyitóverse volt) a túlírtságra hívta fel a figyelmet. Kemény részletesen beszámol a könyvben az esetről és az átírásról, aminek következtében a vers is címet váltott, Rakparti ballada lett.
A készülő műveknél szóba került Lovag Dulcinea, aki egy verses lovagregény hőse, a róla szóló verseskötet pedig Kemény tervei szerint ugyanazzal a három verssel fog kezdődni, mint a készülő regénye. A Lovag Dulcinea-versek megtalálhatók az Állástalan táncosban is, a versek közül Takács Nóra Diána olvasott fel a szülinapon. A köszöntők sorát Bartis Attila zárta, aki egy kereskedelmi forgalomba nem kerülő kis albumot állított össze a Kemény Istvánról készített fotóiból. Azt mondta, ez a könyv születésnapi ajándék is lehetne, de ajándék helyett
köszönet azért, ami lefényképezhetetlen.
A nyitókép 2016-ban a lipcsei könyvvásáron készült.
