„Juli Zeh megmutatja, hogy ha a klasszikus nemi szerepek felcserélődnek, az apa is kiéghet” – írtuk egyebek mellett hét könyve kritikánkban az egyik legsikeresebb német író magyarul olvasható új regényéről. De az Újév ennél sokkal több mindenről is szól: életközépi válságról, gyerekkori traumáról és arról, hogy az igazság megismerése hozhat-e felszabadulást.
A regény főszereplője Henning, aki Lanzarote szigetére utazik a karácsonyi szünetben feleségével, Theresával és két gyerekével. A férfi az újév első napján biciklizni indul, de a megterhelő út során sorra ugranak be régóta elfojtott emlékfoszlányok a múltjából. Olvass el egy részletet belőle!
Juli Zeh: Újév (részlet)
Spontán ötlet volt. Reggeli után kiment a házból, és a szemben lévő Atalaya-vulkánra nézett, amely sötéten és hallgatagon figyelte az óceánt. Egyből tudta, hogy fel kell mennie rá. 500 méter magasan fekszik a Femés nevű hegyi falu. Az odavezető út széles, egyenletesen emelkedő szerpentin, a tetején meredek emelkedővel és éles kanyarokkal. Nem tűnt hosszú útnak. Henning bekiabált a házba: „Sziasztok, elmegyek kicsit bringázni, hamarosan jövök”, és a választ meg sem várva becsukta maga mögött az ajtót.
Első hó egy, első hó egy. Az a jó a bringázásban, hogy csak taposni kell a pedált. Ennyi. Jól megy. Lassan, de jól. A sajgó combjától eltekintve Henning csúcsformában érzi magát.
Alig hihető, hogy még csak egy hete vannak a szigeten. Olyan, mintha már régen elmúlt volna karácsony. Tulajdonképpen jó volt a szenteste. Habár a „jó” négy éve annyit jelent, hogy a gyerekeknek jó. Theresa ragaszkodott hozzá, hogy szerezzenek fenyőfát. Alighogy megérkeztek a szigetre, órákig járta a környéket a bérelt autóval, hogy ezen a szigeten, ahol nincs néven nevezhető vegetáció, kerítsen egy fenyőt. Eközben Henning Jonasszal és Bibbivel a házban maradt, és megállapította, hogy kisgyerekkel üdülni nagyon fárasztó, ha nincs náluk a legókészlet, a játék vasút és a plüssállatgyűjtemény.
Henning képzeletében léteznek olyan gyerekek, akiket tökéletesen kielégít egy akkorka kert, amekkora ehhez a házhoz tartozik.
Ezek a képzeletbeli gyerekek órákig játszanak a fekete kaviccsal, ami fű helyett borítja a talajt. Bibbi és Jonas nem ilyen gyerekek. Henningben olykor felmerül, hogy talán rosszul csinálnak valamit. Jonas kedvenc kérdése így hangzik: „És most mit fogunk csinálni?”, de már Bibbi is kezdi, hogy „unatkozom”, a bátyjától tanulta.
Theresa szerint még kicsik ahhoz, hogy egyedül elfoglalják magukat. Az ismeretségi körükben a többi, velük egykorú gyereket is folyton szórakoztatni kell. Henning azonban apa akar lenni, nem pedig entertainer vagy játszópajtás. Meggyőződése, hogy itt valami nincs rendben. Amikor kicsi volt, eszébe se jutott volna neki vagy a húgának, hogy megkérdezzék az anyjukat, akar-e játszani velük. Nehezen felfogható, hogy mi változott azóta.
Végül Theresa is kénytelen volt belátni, hogy nem kapható fenyő a szigeten, pontosabban csak néhány előrendelt darab, amelyeket német kertészetek szállítottak hajón, az ott élő németeknek. Végül egy előre feldíszített műfenyővel tért haza, a csomagtartóba rejtette, hogy azt mondhassák a gyerekeknek, a Jézuska hozta. Amióta Bibbi és Jonas a világon vannak, Theresa minden évben eljátssza ezt a műsort. Titkolózás, Jézuska, ajándékok. Képes lenne a Himaláján is felhajtani egy karácsonyfát, és eldugni a gyerekek elől. Henninget gyakran idegesíti Theresa konoksága, miközben a lelke mélyén csak irigykedik rá. Először is azért, mert a felesége mindig kiharcolja, amit akar. Másodszor pedig azért, mert Theresáéknál is a Jézuska hozta a karácsonyfát. Theresa egyik legszebb gyerekkori emléke, hogy belépnek a nappaliba, és ott áll a fa, gyertyákkal és színes gömbökkel feldíszítve.
Henningnek és Lunának többnyire nem jutott fa, vagy ha mégis, anyjuk bepréselte a csomagtartóba a legkisebb, legnyomorékabb fát valamelyik kapkodva végzett bevásárlása alkalmával. Amiből soha nem volt neki elég: idő és pénz. Az apa akkor hagyta el a családot, amikor Henning körülbelül annyi idős volt, mint most Jonas, négy- vagy ötéves.
Ha a gyerekkorára gondol, anyát látja, Lunát és magát. Wernert, az apját nem látja.
Nincsenek emlékei arról az időszakról, ami az előtt volt, hogy Werner, anya szavaival élve, „új életet kezdett”.
Jelenlegi tudása alapján nem szokatlan, hogy egy ember emlékei csak öt- vagy hatéves korával kezdődnek. A kiadóban szerkesztett egyszer egy könyvet, amely az emberi emlékezetről szólt. Abban az állt, hogy a korai emlékek valójában többnyire fotókon és elbeszéléseken alapulnak. Még gerjeszteni is lehet ilyen emlékeket úgy, hogy felnőtt embereknek manipulált képeket mutatnak a gyerekkorukból. Utána olyan dolgokra is emlékeznek, amelyek meg sem történtek.
Henninget nyomasztja ez a tudat. Neki jobb, hogy egyáltalán nem emlékszik. Valóban van néhány fotó a négytagú családról: szép anyuka, szőke Henning, sötét bajuszos, nevető Werner és közöttük a kis Luna, óriási foghíjjal, amitől elragadóan pimasz az arcocskája. Csakhogy Henning nem ismeri fel a bajszos Wernerben az apját, és nem is emlékszik arra, hogy Luna ilyen kicsi korában elveszítette a két felső szemfogát, noha újra meg újra elmesélték neki, hogyan esett el a háromkerekűvel.
Anya karácsonyfájának, Theresáéval ellentétben, soha semmi köze nem volt a Jézuskához.
A fát úgy hívták: „Hogy végre nyugtom legyen tőletek.” Henning és Luna szerették ezeket a fákat, annak ellenére, hogy csenevészek voltak, vagy talán éppen azért. De most nem akar erre gondolni; ha rajta múlna, egyetlen karácsonyfát sem látna egész hátralevő életében.
A sorházban töltött szentestén végül hálás volt Theresának a makacsságáért. A gyerekek csillogó szemmel álltak az olcsó kis műanyag fa előtt, bámulták a mesterséges fényfüzért, bökdösték a színes gömböket és egyéb díszeket. Jonasnak a kalózkendős hóemberek tetszettek a legjobban, Bibbinek a sapkás kismadarak. Henning ott állt mellettük, és azon tűnődött, vajon legalább Jonas emlékezni fog-e erre a pillanatra. Vajon megmarad-e az emlékezetében ez vagy az a részlet erről a téli üdülésről.
Ráncos a hegyek bőre, a ráncokban árnyékok laknak. Mintha az éjszaka ott várakozna a minden esti bevetésre. Hat körül a sötétség majd előkúszik a mélyedésekből, és meglepően rövid idő alatt betakarja a szigetet.
Napközben rendkívül tiszta a levegő, élesen kirajzolódnak a hegyek körvonalai, a színek szinte természetellenesen intenzívek.
Henning saját magát is valószerűtlennek érzi ezen a zuzmókkal borított holdbéli tájon, nem illik ide sem ő, sem a kerékpárja. Olvasta az útikönyvben, hogy az utolsó vulkánkitörések mindössze 300 évvel ezelőtt voltak. A Timanfaya a sziget egyharmadát lávával árasztotta el. Kiirtotta a teljes vegetációt és az állatvilágot, hatalmas, egybefüggő területeket borított el hamuval és salakkal. Mérges gőzök, sós vizű gejzírek, kőgörgetegek. Ami maradt: földtörténeti újrakezdés, mint egy világháború után. Ásványi ősállapot, arctalanság, történettelenség, némaság.
Az útikönyv szerint van, aki gyűlöli Lanzarotét, mások rajonganak érte. Henning még nem tudja, melyik csoportba tartozik.
Nyitókép forrása: Peter von Felbert - Typotex kiadó
