Már az Európánál is te szerkesztetted Franzen könyveit, amelyek itthon nem az eredeti megjelenés sorrendjében jelentek meg - mik voltak akkor a válogatás szempontjai?
Gy. Horváth László, az Európa Könyvkiadó akkori főszerkesztője – nem mellesleg csodálatos műfordító – „találta meg” Franzent a magyar olvasók számára. Magyarul először a Szabadság jelent meg 2012-ben, és még abban az évben napvilágot látott a Javítások is. (A kinti megjelenési időpontok: Javítások: 2001, Szabadság: 2010.) Valószínűleg a Javítások világsikere vétette észre a szerzőt az Európával, és amikor a következő regény is egyértelmű diadalnak bizonyult, nyilván eldöntötték, hogy a szerző kiadásra érdemes. Folyamatossá váltak a megjelenések, jöhetett az Erős rengés (kinti kiadás: 1992), majd 2015-ben a Diszkomfortzóna, a szerző önéletrajzi esszéinek gyűjteménye. (Kinti megjelenés: 2006.) A huszonhetedik város megjelenésével magyarul is teljessé vált az életmű, legalábbis ami a regényeket illeti. (Ez Franzen első regénye, magyarországi megjelenés: 2016, eredeti megjelenés éve: 1988.) Közben 2015-ben az USA-ban kijött az új regény, a Tisztaság, magyarul ez szintén 2016-ban került sorra.
A 2010-es években a két legfontosabb címnek a Javítások és a Szabadság tűnt, ezek sikere nyomán aztán sorban megjelenhetett a két régebbi, illetve az újabb regény. Franzen volt 2015 áprilisában a Budapesti Könyvfesztivál díszvendége, a látogatására mindenképp érdemes volt friss megjelenést időzíteni, és azért éppen a Diszkomfortzónát választotta a kiadó, mert egyfelől a regényekkel ellentétben kezelhető méretű, másfelől humora és közvetlensége miatt ideális bevezető azoknak, akik még nem olvastak Franzentől.
Franzen az a szerző, akinek minden megjelenését nagy figyelem övezi, de szerkesztőként mi a benyomásod, hogyan építkezett, hogyan épült ez az írói pálya? Mennyire tekinthető tudatos, önmagát építő írónak Franzen? És mi lehet az oka, hogy a könyvei ilyen jól rezonálnak a magyar olvasók körében is?
Fokozatosan közelített rá azokra a témákra, amelyekről a legtöbb mondanivalója volt. A harmadik regénynél jutott el odáig, hogy a saját családjához némileg hasonló családról írjon – nem véletlen, hogy ez a kötet hozta meg számára az áttörést. Első kötete St. Louisban játszódik, amelyet igen jól ismert, az Erős rengésben pedig az össz-amerikai történelem neuralgikus témáit kötötte össze egyfajta környezetvédelmi érdeklődéssel, felelősségtudattal. Az elsőtől a harmadik kötetig tartó elmozdulást egyfajta rázoomolásként tudom értelmezni.
A Javítások után pedig már azt írt, amit akart, ami érdekelte.
Többek között a német kultúra és történelem iránti vonzalma csúcsosodik ki a Tisztaságban, amely a berlini fal ledöntését is elmeséli. A Javítások és a Tisztaság közötti pályaszakaszba tartozó három regénynél, amennyire meg tudom ítélni, a szerkezet kérdései kerültek előtérbe a regényíró laboratóriumában. A téma mindig változott, de egyre tökéletesebb arányérzékkel, egyre szebben kidekázott kompozícióval rendezte el anyagát.
Aztán jött a szintugrás: a Keresztutak egy trilógia első darabja. Franzen már eddig is vaskos könyveket írt, regényeinek terjedelme az átlagos hosszúság két-háromszorosa. De most, a Keresztutakkal megkezdett szövegfolyamban arra vállalkozott, hogy a szokásosan bumszli Franzen-korpuszból hármat fűzzön egybe, mert így tudja kellő részletességgel megmutatni a fantáziájának és ambícióinak megfelelő méretű tablót.
A másik óriási trouvaille, amire szerintem nagyon kevesen képesek: Franzen ugyanúgy, végeredményben a prózai mű formai szempontjait szem előtt tartva képes írni a saját életanyagáról, mint ahogyan kitalált szereplőiről. A Diszkomfortzónában saját családja, saját fiatalsága történeteit rendezte el tökéletesen megkomponált formában – a Tisztaság mellett talán ez a másik kedvenc Franzenem: nem esszégyűjteményként, hanem soktételes szimfóniaként lehet olvasni ezt az őszinte, mégsem bántóan kitárulkozó kötetet.
A magyar recepciónak nem tudom, van-e speciális eleme. Valószínűbbnek tartom, hogy azért olvassuk, amiért a világ minden táján: mert a szemlélete intelligens és nagyvonalú, a látásmódja pedig részletgazdag és invenciózus. Túl jó ahhoz, hogy ne olvassuk el minden szavát.
Amikor 2015-ben Budapesten interjúztam vele, az volt a benyomásom, hogy kézzel-lábbal igyekszik eltolni, levetni magáról a Nagy Amerikai Regényíró titulust. Hol az ő helye szerinted ma az amerikai kortárs irodalomban, és hogyan változott ez a pozíció az elmúlt tíz évben?
A mai amerikai irodalom szerteágazó, ezért nehéz általános kijelentéseket megfogalmaznom. Korosztályának számomra egyik legfontosabb világirodalmi sztárszerzője Franzen. Ugyanazt a nívót, ismertséget és népszerűséget képviseli az USA-ban, mint Európában Knausgard, Houellebecq vagy Ferrante, illetve Európán kívül például Murakami. Minden szerző esetében keserű pirula, amikor elrepül fölötte az idő vasfoga. Franzen idén augusztusban már 64 éves. A kritika és az olvasók is hajlamosak arra, hogy a felbukkanásakor jobban díjazzanak egy adott esztétikai minőséget, egy aláírásszerű, egyéni formanyelvet. Sajnos hálátlanok vagyunk. Amikor már itt van velünk valaki 2-3-4 könyv óta, fejlődik, bővül a világa, az eszköztára, hiába mássza meg egyre ügyesebben a maga számára kijelölt hegycsúcsokat, az olvasó csak bólint, hogy „á, igen, egy újabb Franzen”.
Például a Tisztaság kompozíciója sokkal tudatosabb, kiérleltebb, mint a Javításoké vagy a Szabadságé. Ennek ellenére utóbbi két szöveg sikere sokszorosan felülmúlja későbbi „testvérükét”. Ezek a művek voltak jókor, jó helyen, ezek aratták le a sikert. Ugyan az elmúlt években a durranások talán már nem olyan hangosak, de meggyőződésem, hogy
minőségben a szerző egyre tolja felfelé a lécet.
Ritka az ennyire tudatosan épülő, türelmes életmű – mintha például Paul Auster csupa 4321-et és New York-trilógiát írt volna: Franzennek minden egyes megjelenése összegzés. Kérdés persze, mennyire kompatibilis a szerző ultrafutó habitusa az elmúlt tíz-tizenöt év felpörgetett kiadói-irodalmi marketingjével.
De ha csak kilóra nézzük is a könyveit, hiába próbálja ledobni magáról ez a szerény, de következetes és óriási ambíciójú író az eposzi jelzőt: ugyan ki, ha nem ő a nagy amerikai regény írója ezekben az évtizedekben?
Beszéljünk egy kicsit az Erős rengésről, ami a 2013-as listánkon szerepelt, és ami talán a kevésbé ismert könyvei közé tartozik. Te hová helyeznéd el?
Stephen King nagy Franzen-rajongó. A horror királya nagyjából a Tisztaság megjelenésekor mondta, hogy az Erős rengés a kedvenc Franzen-regénye. Mindenképp ez Franzen legegységesebb könyve abban a tekintetben, hogy a címbe emelt motívum szálai mennyire következetesen futnak végig a cselekmény különböző rétegein. A későbbi kötetek talán távlatosabban közelítenek témáikhoz, tarkábbnak mutatják fel a világot – ellenben ez a szöveg egyetlen koncepciót visz végig, tudatosan gyűjti be a cselekményszálakat a földmozgás, az anyaföld, a változás motívuma köré. Az amerikai irodalmat, ennek a fiatal országnak, fiatal társadalomnak a művészi erejű megnyilvánulásait mindig is foglalkoztatta az ártatlanság elvesztése, a természeti környezet fokozott tempójú átalakulása. Az Erős rengésben olvastam a legszebb passzusokat arról, amit Thoreau, J. F. Cooper és még sok ezren pedzegetnek, hogy a kontinenst hogyan formálta át a fehér ember színre lépése, a vasútépítés, az iparosodás.
Ambíciózus alkotás, kíméletlen kapitalizmuskritika, amely közös nevezőre hozza az abortusszal kapcsolatos társadalmi vitát és a szeizmológiát – az Erős rengés nagyon élvezetes olvasmány. Így visszatekintve, ahogy A huszonhetedik város esetében is –
nem lehet nem észrevenni az oroszlánkörmöket.
2019-es haláláig Bart István fordította magyarra Franzen könyveit, majd a Keresztutakat már Pék Zoltán fordította. Mit lehet elmondani Franzen prózájáról, mi jellemzi a szövegeit, szerkesztőként van-e bármi, amit kihívásként élsz meg?
Pék Zoltán fordításait soha nem kihívás, ellenben annál nagyobb öröm szerkeszteni. Azonban ő mint fordító biztos be tudna számolni a Franzen-mondat okozta kihívásokról. Néha oldalakon keresztül pragmatikus, funkcionális nyelvezetet, életszerű dialógust kapunk, aztán elereszt a szerző egy olyan mondatot, amitől mindenkinek ketté áll a füle. Hosszú, komplex, végtelenül precíz. Csak hogy jelezze, ő is ébren van még, és mi is, és mi őt olvassuk. Csodálatos szöveg a Keresztutak.
Ami pedig korábbi szerkesztéseimet illeti, A világ végének vége esszéit, a Tisztaságot vagy az Erős rengést, Bart Istvánt mindig imádtam és megtiszteltetésnek tartottam szerkeszteni, akár Franzent fordított, akár más szerzőket. Az ő esetében, minthogy egy másik fordítógenerációról beszélünk, a régi iskola egyik kiemelkedő képviselőjéről, a szerkesztő több adalékkal szolgálhat a Bart-mondatról, mint a Franzen-mondatról. Bart István pontosan fordított, mégis azzal a lendülettel saját képére szabta a kognitív rendszerén átfolyatott műveket. Ilyen módon például az Amerikai pszichó (Bret Easton Ellis), A nagy Gatsby (F. Scott Fitzgerald), de akár az Arthur Gordon Pym (Edgar Allan Poe), a Fehér zaj (Don DeLillo), a Nem vénnek való vidék (Cormac McCarthy) vagy az Ég a város (Garth Risk Hallberg) magyar kiadásának jóval több köze van a magyar Tisztasághoz vagy a magyar Javításokhoz, mint az eredeti amerikai műveknek egymáshoz.
Tegyük fel, hogy valaki még csak most ismerkedik a Franzen-életművel - melyik könyvét ajánlanád belépőnek?
Mindet – minden nap éppen mást.
Ha praktikus választ adhatok, akkor az ajánlatom méretfüggő: aki normál méretű könyvet akar, annak a Diszkomfortzónát ajánlom. Aki heteken át belefeledkezős regényt szeretne, annak a Javításokat vagy a Szabadságot – aszerint, hogy a családtörténetek vagy a New York-i punkzenekarok érdeklik jobban; de az a helyzet, elfogult vagyok, és legszívesebben a Dickens-intertextet, a méltatlanul alulértékelt Tisztaságot adnám mindenkinek a kezébe.
Aki pedig Franzen legjobb formájával, kiérlelt etalonjával akar kezdeni, annak egyértelműen a Keresztutakat ajánlom. Olvassa el mindenki, mire megérkezik a folytatás.
