Tompa Andrea a felvezetésben elmesélte, hogy akkor találkozott Jennifer Teege történetével, mikor az elkövetők gyerekeiről keresett anyagot az interneten. A kereső felajánlott egy videót: a felvételen Teege beszélt az életéről, és az akkor már megjelent könyvről. Tompa ez alapján döntötte el, hogy el is olvasssa - akkor még angolul, a magyar fordítás most jelent meg a Park kiadónál.
A beszélgetés elején Tompa három alapvető életrajzi információval indított, ami aztán a későbbi beszélgetés gerince is lett:
- Teege 7 éves volt, mikor a nevelőszülei, akiknél hároméves kora óta lakott, hivatalosan örökbe fogadták;
- 21 éves volt, amikor a biológiai anyjával utoljára találkozott, mielőtt rádöbbent volna a családja múltjára;
- 38 éves volt, amikor egy nap a könyvtárban gyökeresen megváltozott az élete.
Jennifer Teege elmondta, hogy 2008-ban egy augusztusi napon történt, sokat járt könyvtárba, mert szeret olvasni. Kiemelte, hogy a pszichológiai és nem a történelmi szekcióban böngészte a könyveket, amikor megakadt a szeme egy kötet gerincén. A könyv címe címe Az apámat szeretnem kell, nem?, az alcíme, A Schindler listájából ismert lágerparancsnok lányának, Monika Göthnek az élete. A borítón volt egy kicsi, nem túl jól kivehető fekete-fehér fotó is egy nőről, akinek a tekintetében volt valami, ami megragadta Teegét.
A könyvben talált két másik fotót is. Az egyik egy hosszú, sötét hajú nőt ábrázolt, aki Teegét a biológiai anyjára emlékeztette, a másik egy idős nőt, aki virágos nyári ruhát viselt. Teege egyetlen fényképet őrzött nagymamájáról, és a könyvben látható nő ugyanazt a ruhát viselte. A képaláírás szerint a nő Ruth Irene Göth volt, ami egyezett Teege nagymamájának nevével. A könyv végén további személyes adatok voltak, amik szintén egyeztek az örökbefogadási papírjain szereplőkkel. Akkor döbbent rá, hogy ez nem csak egy random könyv, hanem a biológiai anyjáról szól. Azt pár órával később tudta meg, mikor otthon olvasni kezdte a könyvet, hogy a biológiai nagyapja Amon Göth. A Krakkó melletti płaszówi koncentrációs tábor parancsnokát korábban nem ismerték annyira, a korszakról szóló könyvekben sem bukkan fel túl gyakran, viszont sok embernek lett egy képe róla a Schindler listája miatt, amit viszont milliók láttak.
Tompa ekkor bemutatott egy, a nagy közönség számára valószínűleg kevéssé ismert magyar könyvet, ami a płaszówi koncentrációs táborról szól, ez Harsányi Zimra A téboly hétköznapjai című önéletrajzi kötete, amiben szintén feltűnik Amon Göth.
Teege elmesélte, hogy több újságíró kérdezte, miért sokkolta a felfedezés a nagyapjáról, hiszen már rég meghalt, nem ismerte és nem olyan közvetlen rokon, mint az anyja esetében, ahol az apjáról volt szó. Teege kifejtette, hogy kisgyerekként közeli kapcsolatban volt a nagymamájával, akiről kiderült számára, hogy ott élt Amon Göthtel a koncentrációs tábor mellett, szerelmes volt belé, és nem tett az áldozatokért semmit. Ez Teege számára sokkoló volt, főleg, hogy így Amon Göth sem egy történelmi alak volt számára, hanem igenis lett vele egy kapcsolódási pontja a nagymamán keresztül.
Azt is elmondta, hogy örökbefogadottként a biológiai család hiányával folyton szembesült, olyan hétköznapi helyzetekben, hogy például nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy van-e a családban öröklődő betegség. Összességében a felfedezés annyira megviselte Teegét, hogy később PTSD-vel (poszttraumás stressz szindróma) diagnosztizálták.
Ezen a ponton Farkas Franciska olvasott fel egy részletet Teege könyvéből, ahol a nagymamája életéről, alakjáról írt. A felolvasást követően Tompa Andrea arról kérdezte Jennifer Teegét, hogyan változott a nagymamájáról kialakított képe a felfedezés hatására, illetve kérdezte egy fotóról, ami bekerült a könyvbe - bár Teege azt írja, ő nem tud ránézni.
Az elmondásából aztán kiderült, hogy Teege konkrét céllal választotta éppen azt a képet a kötetbe, amelyen a csinosan felöltözött nagymamája egy olyan kutyával szerepel, amit arra képeztek ki, hogy embereket marcangoljon szét. Teege szerint az olvasónak látnia kell, amit ő látott, ami nagyon nehéz: ott a szeretett nagymama, és ott a kutya, ami a nagyapa szadisztikus személyiségét tükrözi. Ebben a képben Teege szerint benne van az, hogy a nagymama nem volt képes otthagyni ezt a rendszert és ezt az embert.
Jennifer Teege arról a vívódásáról is mesélt, hogy eleinte nem volt benne biztos, hogy nyilvánosan is fel akarja-e vállalni, hogy még mindig érez szeretetet a nagymamája iránt. Attól tartott, hogy az emberek esetleg azt gondolják, hogy emiatt nem látja a nagymama másik oldalát.
Teege gyerek volt, amikor utoljára találkozott vele, és a nagymama öngyilkos lett, amikor ő 12 éves volt - ő akkor csak a haláláról értesült, arról, hogy hogyan halt meg, nem. A nagymama alakját még árnyalja, hogy élete végéig kitartott Göth mellett, hagyott egy üzenetet az öngyilkossága előtt, és abban sincs nyoma a megbánásnak. Teege hangsúlyozta, hogy ő igenis látja ezt, de szerinte pont azért fontos, hogy elismerje a gyerekkorból táplálkozó érzéseit is, mert így látszik, mennyire komplex helyzet ez. Nincsenek könnyű megoldások vagy magyarázatok, hanem ezt a jelenséget a maga komplexitásában kell nézni.
Tompa itt a generációk közötti különbségek felé fordította a beszélgetést. Az elkövetők első generációja néma, Tompát pedig az érdekelte, mi derült ki Teege számára az anyja életrajzi könyvéből, hogyan kezelte a második generáció a múltat.
Jennifer Teege elmondta, hogy a könyv olvasása közben érzett például haragot, hogy az anyja még csak meg sem említette az ő létezését. Amit viszont a beszélgetés szempontjából fontosabbnak tartott, hogy a második generáció tagjai, mint az anyja is, a háború után otthon semmilyen választ nem kaptak, mert a hallgatás fala vette körül őket. Az első generáció nem beszélt, csak el akarta felejteni az egészet.
Az anyja úgy nőtt fel, hogy nem tudta, mit tett az apja, sőt úgy tudta, hogy háborús hős, mert ezt mondta neki Teege nagymamája.
A harmadik generáció már más, mert ők egy olyan Németországban nőttek fel, amikor már volt egy akarat, hogy a németek felelősséget vállaljanak a holokausztért, és kötelező volt az iskolában tanulni erről. De közben otthon ugyanúgy nem tették fel a kényelmetlen kérdéseket, hogy mit tett a nagyszülők generációja.
Teege ma nagy változásokat lát ebben is, mert a negyedik generáció, amihez a gyerekei is tartoznak, nagyon sok tudást kapnak a holokausztról az iskolában, azt széleskörűen tárgyalják a médiában. Viszont azt is látja, hogy ez a generáció már nem akar felelősséget vállalni a múltért vagy bűntudatot érezni. Ezt Teege érthetőnek tartja, viszont éppen emiatt a könyvvel az egyik célja az, hogy megtanítsa ennek a generációnak, hogy mennyire relevánsak a jelenben és a jövő számára a múlt tapasztalatai. Tanítani akar, mert szerinte a negyedik generációnak nemcsak hallania kell a holokausztról, ami persze fontos, de azt is meg kell értenie, hogy ez miért fontos a világ mai működése és a politika szempontjából.
Jennifer Teege 38 évesen fedezte fel, hogy a náci lágerparancsnok, a szadizmusáról elhíresült Amon Göth unokája. A felismerés sokkjától a múlt feldolgozásának útját egy nemzetközi sikerű, megrázó könyvben írta meg. Interjú.
A könyv fogadtatásával kapcsolatban, és hogy ez hogyan hatott a családjaira, Teege elmesélte, hogy már eleve a felismerés mennyire megváltoztatta az örökbefogadó családjával a dinamikát. Itt Tompa Andrea közbeszúrta, hogy az is számíthatott, hogy Teege az örökbefogadás után el volt vágva a biológiai családjától. Teege ehhez annyi magyarázatot fűzött, hogy az örökbefogadó szülők és a hivatalos szervek azért döntöttek úgy, hogy ne tartsa a kapcsolatot a biológiai anyjával, mert Monika Göth akkoriban egy bántalmazó párkapcsolatban élt (nem Teege apjával, ez már egy későbbi párkapcsolat), és nem akarták, hogy a kisgyereknek ehhez köze legyen.
Tehát miután hosszú ideig nem volt kapcsolata a biológiai családjával, a felfedezést követően minden gondolata csak a biológiai családja körül forgott, csak erről tudott beszélni is. Ez nagyon megnehezítette az örökbefogadó szülőkkel való kapcsolatát.
A biológiai anyjával Teege nincs kapcsolatban. Régen sokáig úgy érezte, hogy nyitva áll előtte az ajtaja, és örömmel visszafogadná az életébe, de az elmúlt évekkel ez annyiban változott, hogy már legalább is kopognia kellene az ajtón, ha vissza akarna térni. Teege szerint az anyja tökéletes példája a második generációnak, akinek megvan a maga nehéz múltja és története, amivel küzdenie kell - hiszen Monika Göthnek a saját apja örökségét kell feldolgoznia. Teege szerint, ha valakinek van minimális pszichológiai tudása, az tisztában van vele, hogy a szülők annyira fontosak és meghatározóak az identitásunkban, hogy teljesen mindegy, hogy életben vannak-e vagy sem. És néha hosszú folyamat, hogy függetleníteni tudjuk magunkat tőlük.
Viszont Teege szerint önmagában az, hogy a múlton töprengünk nem vezet sehova, tanulnunk kell belőle és jobban csinálni a dolgokat.
Itt Farkas Franciska az örökbefogadó család és a kis Jennifer találkozásáról olvasott fel, ami kapcsán Tompa Andrea ismét Amon Göthöt hozta szóba. Teege a könyvében ír arról, hogy a felfedezést követően vizsgálni kezdte magát, lehet-e köztük hasonlóság. Tompa Andrea pedig arra kérte, hogy mondja el, mit talált.
Teege elmesélte, hogy talált fizikai hasonlóságokat, de azt is, hogy a személyiségük nagyon más. Azokban a dolgokban, amik Teege számára döntő fontosságúak, azaz az időtlen értékek, mint az empátia, nem osztoztak Amon Göthtel. Teege szerint ha csupán a fizikai hasonlóságból indulunk ki, akkor megismételjük a náci ideológiát, aminek semmi köze a valósághoz.
Tompa Andrea itt behozta sors és döntések témáját, amire Jennifer Teege elmondta, hogy a családra lehet úgy nézni, mint ami meghatározza, kik vagyunk és akkor az az identitásunk. Ő viszont olyan szerencsés volt, hogy nem egy hírhedt családban nőtt fel, így ez nem lett az identitása része.
Lehet rá úgy tekinteni, mint Amon Göth unokája, de Teege önképe ennél sokkal sokszínűbb.
A sorsszerűségekkel kapcsolatban Teege elmondta, hogy az élet tele van apró csodákkal, amiket nem tudunk megmagyarázni. Beszélt aztán egy általa nagyon szeretett képről: egy fa nem tudja kiválasztani, hogy milyen fának született, de aztán ott a sok ága, levele, virága, ami mind-mind egy-egy döntés és lehetőség.
Az is egy döntés volt, hogy nemcsak olvas a családja történetéről, hanem fel is keresi a helyszíneket, például elment a płaszówi tábor helyére, folytatta Tompa Andrea, majd rákérdezett, miért döntött így. Teege elmondta, hogy ő eleve egy utazó típus, sok helyen járt, élt már. Viszont amikor a biológiai családja múltja után nyomozott, a sok olvasástól nem lett jobban. Azt ma sem tudja megmondani, hogy miért ment a tábor helyszínére, csak az igényt érezte, hogy oda kell mennie. Viszont amikor ott volt, az számára egyfajta katartikus pillanat volt, tele gyásszal. Utólag azt tudja mondani, hogy nagyon erős volt benne az igény, hogy elismerje az áldozatokat, a fájdalmukat. Ez neki is segített feldolgozni az új tudást.
Tompa Andrea végül rákérdezett arra is, hogy örökbefogadottként Teege mit tud tanácsolni az örökbefogadó szülőknek. Teege bevallotta, hogy ő maga nem tudna örökbe fogadni, mert a saját tapasztalataiból tudja, mennyire nehéz ez, és nem tudja, képes lenne-e rá. Rossz példaként hozta a hírességek közül Angelina Jolie-t, aki az örökbefogadott fia születési nevét megváltoztatta, adott neki egy újat. Teege szerint ez nagyon felelőtlen döntés volt, mert szerinte fontos, hogy egy gyerek tisztában legyen a gyökereivel, a múltjával.
