Jane Austen neve sokak számára egyet jelent a kosztümös drámákkal, a feledhetetlen szerelmi szálakkal és persze a boldog befejezés ígéretével. Regényeiből éppen ezért könnyű gúnyt űzni: ahogy ez a rajz is illusztrálja, a történetek megbízhatóan a hősöknek kijáró „happy enddel” – vagyis esküvővel – végződnek.
A Jane Austen-csalódás
De vajon a lelkesedés, amit Austen iránt érzünk, tényleg a regényeiről szólnak – vagy inkább az adaptációkról és kollektív ábrándjainkról?
Inger Sigrun Bredkjær Brodey, az Észak-Karolinai Egyetem irodalomprofesszora és a Jane Austen and the Price of Happiness (Jane Austen és a boldogság ára) című kötet szerzője szerint az utóbbiról van szó. Nem véletlen, mutat rá Brodey, hogy
Austen műveinek befejezése sok rajongót idegességgel és csalódottsággal tölt el.
Ugyanis, míg képzeletünkben Jane Austen a romantikus történetek koronázatlan királynője, a valóságban újra meg újra megfosztja olvasóit a részletesen kidolgozott, kielégítő befejezésektől. Ahogy Brodey írja, Austen „egy egész regényen keresztül halad egy romantikus tetőpontot felé, csak hogy az utolsó fejezetekben aláássa azt”.
Hogy e kijelentését alátámassza, a professzor felhívja a figyelmet az Austen-regények utolsó fejezeteinek három visszatérő motívumára: a részletek elhallgatására, az elbeszélő kiszólásaira és a problémákat megoldó szerencsés véletlenre.
Amit sosem tudhatunk meg
Emlékszel, mit mondott Edward, amikor az Értelem és érzelemben végre megkérte Eleanor kezét? És hogy mit válaszolt Emma Mr. Knightley leánykérésére?
Megvan az oka, hogy minden igyekezeted ellenére sem tudod felidézni ezeket a boldog – és izgatottan várt – pillanatokat.
A történet ezen pontjához érve ugyanis a bőbeszédű elbeszélő hirtelen elhallgat;
csupán utal arra, hogy mit mondhatna el, mielőtt határozottan kijelentené, hogy semmi szükség a részletek kikotyogására.
„Austen megtagadja olvasójától a várva várt megoldás részleteit, és ezzel a döntéssel megakadályozza, hogy élvezzük a »megfelelő lezárást« – magyarázza Brodey. – Az elbeszélő közbeszólásai és a szándékosan elhallgatott részletek ellehetetlenítik, hogy sütkérezzünk a nagy pillanat szépségében.”
Előtérben az elbeszélő
A részletek elhallgatásával egyidőben az is megfigyelhető, hogy az elbeszélő kiszólásai ismételten félbeszakítják a történetet. A Meggyőző érvek, az Értelem és érzelem és a A mansfieldi kastély narrátora a regény utolsó oldalain egyre inkább előtérbe helyezi magát, és ezzel
szakadékot teremt a történet szereplői és az olvasó között.
Ahogy Brodey írja: „Austen metatörténeti brillírozása – tehát mikor felhívja figyelmünket a tényre, hogy regényt olvasunk – hangsúlyosabbá válik a regények vége felé. Ez pedig egyetlen célt szolgál: kiemeli, hogy a történet nem több, mint fikció.”
Megoldás egy baromfitolvaj képében
Az utolsó motívum, melyre Brodey felhívja a figyelmet a bonyodalmakat varázsütésre megoldó szerencsés – és sokszor hihetetlen - véletlen.
Austen regényeinek utolsó három oldalán ugyanis gyanúsan sok – korábban kikezdhetetlennek hitt – akadály szűnik meg.
Ott van Mr. Woodhouse ellenkezése Mr. Knightley és Emma házassága ellen, aminek egy baromfitolvaj megjelenése vet véget (Emma); Tilney tábornok kifogásai Henry és Katherine házassága ellen, ami egy gazdag kérő felbukkanása után elpárolog (A klastrom titka); a Fanny irányába támasztott elvárás, hogy menjen férjhez Henry Crawfordhoz, ami az utóbbi botrányos szökése után tárgytalanná válik, valamint Edmund szerelme Mary Crawford iránt, ami nyomtalanul eltűnik (A mansfieldi kastély); és végül Marianne meggyőződése, hogy Brandon ezredes túl öreg ahhoz, hogy megfelelő partner legyen, ami a „happy end” kapujában egyszerűen nem érdemel több említést (Értelem és érzelem).
Egy másik Jane
„Mit kezdjünk ezzel az ellentmondással? – teszi fel a kérdést a három visszatérő motívum ismertetése után Brodey. – Mi az oka annak, hogy az Austen-regényekben a lassan felépített, organikus és hihető történetvezetés ellenére végül mégis a véletlennek, a külső behatásnak köszönhető, hogy a hősök összeházasodhatnak?”
A professzor meglátása szerint Austen a regények végén szándékosan fordul újra meg újra a hirtelen megoldások művi és antiromantikus sablonjához;
az ismétlődő mintákon keresztül valami mélyebbet szeretne tudtunkra adni.
Mikor Austen megakadályozza, hogy nyakig merüljünk a szereplők boldogságában, valójában arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy a történet könnyen érhetett volna nagyon más – boldogtalan – véget. Más szóval, a személyes fejlődés nem feltétlenül jelenti azt, hogy az út végén a szereplőkre boldog szerelem vár.
„Ha nagyobb figyelmet fordítunk ezekre a visszatérő motívumokra, egy másik Jane Austent fedezhetünk fel. Egy Jane Austent, aki a boldog befejezés gondolatára összerezzent, megfeszült, és idegesen izgett-mozgott – egy Jane Austent, aki valójában mindent megtett, hogy megfossza olvasóit a jól ismert happy endtől.”
Nyitókép: Miramax
(LitHub)
