Forróság volt. Rettentő, levegőtlen, poros, fullasztó forróság. Hamisítatlan belvárosi nyár. Az utolsó az érettségi előtt. Az utolsó év és az utolsó megmérettetés előtt álltunk, azelőtt, ami után nincsen visszaút, ami után szintet kell lépni, ami után más világ jön. A nagybetűs élet, a verkli, a taposómalom, az életkor, amikorra már minden eldől, amikorra már értelmet nyer az ember létezése, irányba áll. A hegycsúcs utáni göröngyös lejtő, amin végig kell botladozni a megadott mérföldköveket érintve, a diplomát, a karriert, a családot, a gyereket, a hitelt, és ismételni a siker hamis receptjét a hétköznapokban a nyugdíjig, aztán vergődni pár évig, és a lejtő alján csendben megszűnni.
Egyedül járkáltam az utcákon, szakadt rólam a víz,
az utcai csapokban néhány sarkonként megmostam az arcomat, aztán mentem tovább, kerestem az új lehetőségeket, de hiába, mert hülye voltam vagy legalábbis későn eszméltem arra, hogy már rég el kellett volna kezdeni munkát keresni, illetve tulajdonképpen már rég dolgoznom kellett volna. A diákszövetkezetek már minden jó bulit kiszerveztek. Volt, ahol széttárták a kezüket az elnézésemet kérve, volt, ahol széttárták a kezüket, és azt mondták, hogy ezt a nyarat már buktam, és persze voltak olyanok is, akik a legalávalóbb melókat próbálták elpasszolni, és sértődötten zavartak el, amikor nemet mondtam vagy kiröhögtem őket.
Minden egyes szövetkezetnél ugyanazon cégek ugyanazon rémes pozíciói maradtak meg: szórólapozás kereszteződésekben, szendvicsemberkedés az utcákon, plüsskosztümben integetés plázákban, és természetesen az elmaradhatatlan spermadonorság, ami még csak nem is munka, még annyira sem, mint hamburgernek öltözve az elhízást propagálni.
A hatodik cégnél azonban mégis rám mosolygott a szerencse.
Telemarketinges állást ajánlottak. Modern, irodai környezet, biztosításokat kell eladni.
„És ehhez semmilyen végzettség nem kell?” – kérdeztem a szövetkezet asszisztensétől. Nem tűnt reálisnak az, hogy mindennemű előképzettség nélkül értékesítő legyek.
„Nem, semmi.” – vágta rá azonnal. Ígéretes lehetőség, gondoltam, és aláírtam a jelentkezési lapot. Az asszisztens megadta a címet, és a munkaszervező telefonszámát. Másnap kezdhettem.
Fél nyolcra érkeztem a külvárosi irodaházba. Amennyiben a modern, irodai környezet a hetvenes évek építészeti és lakberendezési stílusának igénytelen, ám az amortizációt maradéktalanul tiszteletben tartó megőrzését jelenti, akkor természetesen nem csúsztattak a hirdetésben. Máskülönben viszont elszomorító, hogy már azelőtt hazudtak, mielőtt igazán rászorultak volna arra, hogy megtévesszék a leendő munkavállalókat.
Úgy húszan gyűlhettünk össze a recepción. Fiatalok, tapasztalatlanok, tudatlanok. Nyolc után néhány perccel egy öltönyös figura jött értünk, és bevezetett az irodaház pincéjébe, ahol oldalsó és elülső falakkal egymástól elválasztott asztalok voltak, rajtuk számítógépekkel és az azokhoz csatlakoztatott fejhallgatókkal. A plafonhoz közel volt néhány ablak, de ezeken szinte semmi fény nem jött be. Az öltönyös ment elöl, felkapcsolta a lámpákat, és megkért minket, hogy foglaljunk helyet. A bejárathoz legközelebbi asztalhoz ültem le.
Úgy egy órán át tartott az eligazítás. A billentyűzeteink mellett voltak az előre kinyomtatott kérdéssorok és válaszlehetőségek, ezeken minden hívás során végig kell menni. Ha megkérdezik, nem mondhatjuk el, honnan tudtuk meg a telefonszámukat. Ha azonnal leteszik, egy hét múlva újra keressük őket, ezt jegyezzük le a programban. Ha hajlandók beszélgetni velünk, de nem kötünk üzletet, akkor két hét múlva keressük őket újra. Ha megkötjük az üzletet, akkor egy hónapon át minden héten újra beszélnünk kell, hogy ellenőrizzük, minden rendben zajlik-e.
A célcsoport: idős, családos emberek. Akiknek vannak gyerekeik, akiknek még van miért élniük, akiknek a nyugdíjából egy kicsit mi is le tudunk csípni. A cél óránként húsz hívás lebonyolítása, pontosan déltől pontosan tizenkettő húszig ebédszünet, délelőtt és délután pedig egy-egy ötperces szünet áll rendelkezésre.
A beszéd végeztével az öltönyös bement üvegfalú irodájába, kicsomagolt, és majszolni kezdett egy szendvicset. A terem közepén lévő kivetítőn egyszer csak számok jelentek meg. Mindenkinek volt egy asztalszáma. Az asztalszám alapján a kivetítőn lehetett követni, hogy az operátor hívásban van-e vagy sem. És ha hívásban van, akkor mennyi ideig. És persze azt is, hogyha éppen nem dolgozik. Ha valaki nem dolgozott, akkor öt másodperc után villogni kezdett a neve melletti „szabad” felirat azt jelezve, hogy nem szabadna ennyi ideig szabadnak lennie.
Úgy határoztam, hogy azonnal kiveszem az első szünetemet. Elmentem az automatához kávéért, amit gyorsan lehajtottam. Ez már azelőtt borzalmas, hogy belekezdtem volna, gondoltam. De legalább a kávé iható.
Amikor visszaültem a számítógéphez, felvettem a fejhallgatót, és tárcsáztam az első számot. Szerencsére senki nem vette fel. Öt csörgésre van időnk. Ha addig nincs reakció, akkor le kell tenni. Másnap meg próbálkozni újra. Amikor véletlenül úgy alakult, hogy valaki mégis felvette, nem hoztam szóba az üzletet. Inkább a hogylétük felől érdeklődtem vagy letettem arra hivatkozva, hogy téves. Nincs az az isten, hogy én bárkinek is eladjak bármit. Csak egyetlen napot kell kibírnom. Azért már jár fizetés.
Tízre már a kivetítő aljára kerültem a sikeresen megkötött üzletek száma szempontjából. Amikor felém jött az öltönyös, hirtelen tárcsázni kezdtem, aztán azonnal le is tettem, amint tovább állt. Nem talált rajtam fogást. Úgy tűnt, mintha folyamatosan égne a vonal, mintha folyamatosan azon lennék, hogy megkössem a világ legjobb bizniszét. Csak a szerencse, az a fránya szerencse nem szegődött mellém. Ebédidőben magához hívott.
„Nem lesz ez így jó, hármas” – szólított meg a sorszámomon.
„Nagyon rosszul haladsz. Lehúzod a többiek statisztikáját is. És ha a többiek statisztikáját lehúzod, akkor az én statisztikámat is lehúzod. Akkor pedig nagyon nem leszünk jóban. Mások a két kezüket összetennék azért, hogy ilyen helyen dolgozhassanak.”
„Igyekszem mindent elkövetni.”
„Helyes” – mondta. „Elmehetsz.”
Volt még tizenöt perc az ebédidőmből. Vettem az automatából egy csokoládét, gyorsan megettem, és visszaültem a helyemre. A délután folyamán még meghallgattam három nyugdíjas történetét az unokáikról, illetve kezdeményeztem körülbelül hatvan szándékosan sikertelen hívást. A legeredményesebb alkalmazott, tizennégyes aznap huszonhét szerződést kötött. Ha ügyes, és belejön, akár éveket is lehúzhat itt.
Az öltönyös behívta a legrosszabbul teljesítőket a nap végén az irodájába.
„Ötös, tizenkettes. Veletek holnap találkozunk. Látom az igyekezetet rajtatok, és szerintem lesz ez még jobb is. Meg tudjátok csinálni. Köszönöm, elmehettek.”
„Hármas.”
„Igen?”
„Te holnap már ne gyere.”
„Meg sem fordult a fejemben.”
„A hozzád hasonlókat az ajtón sem szabadna beengedni. Remélem tisztában vagy azzal, hogy konkrétan pénzt vesztettem miattad.”
„Ilyen ez a biznisz” – mondtam, és kimentem az irodájából.
Másnap a diákszövetkezetnél kezdtem reggel. Felvettem készpénzben a fizetésemet, és elkezdtem böngészni az ajánlatokat. Egy telemarketinges cégnél új értékesítőt kerestek. Jelentkeztem, felvettek, és ott is maradtam nyár végéig.
Értékesítettem kétszáznegyvennyolc tizenhat darabos késkészletet, tizenhat fritőzt, ötvenhárom rozsdamentes leveses edényt,
továbbá százharminchárom füles serpenyőt, negyvenöt krómacél tésztaszűrőt, tizenöt robotgépet, és megszámlálhatatlan mennyiségű svájci bicskát. Az utolsó napomon a főnököm kérlelt, hogy maradjak még, akár fel is vennének állandóra. Megköszöntem a lehetőséget, és az ajándékba kapott kilencrészes sütőformakészlettel a hátizsákomban elhagytam az épületet.
