A jó öreg Imre bácsi. A bolondos Imre bácsi. A család bohóca. A nagy nevettető. Sokféle néven hívták. Ritkán találkoztunk vele. Jellemzően karácsonykor, húsvétkor, és nyaranta egyszer, amikor az egész családdal egy hetet közösen töltöttünk a telken.
Nem emlékszem, hogy kinek kije volt.
Úgy rémlik, mintha nagyanyám testvérének férje lett volna. Vagy nagyanyám testvére. Esetleg unokatestvére. Vagy valaki másé. Passz. Az egészen bizonyos, hogy úgy tűnt, mindenki kedveli. Főleg ebéd után. Reggel és délelőtt nem volt különösebben beszédes. Azt mondták róla, hogy nehezen ébred. Miután felkelt, belebújt szürke, szinte már simává kopott fürdőköpenyébe, a konyhába ment, és kávét készített magának. Ragaszkodott a friss kávéhoz. Amit ő főz. A négyadagos kiöntőt kicserélte a bögréjére, a bögréjét a pereméig engedte, aztán kiment a verandára. Egyszer követtem őt. Leültem mellé a kerti székre. Rágyújtott.
„Mutasd a kezed, kölyök” – mondta. Odatartottam, megfogta. A szája sarkában lógó cigijéről az ölébe hullott a parázs. A keze száraz volt és erős, olyan, amivel falakat bontanak le és építenek fel. Az egész ember hatalmas volt. Óriás volt a feje és a fején a fülei és az orra és a szája, óriási volt a teste és a lábai és a kezei. Egyedül a szemei nem. Azok sötét, rövid, egyenes vonalak voltak. Mindig hunyorított.
„Zenész leszel.”
„Tessék?” – kérdeztem vissza.
„Zenész. Zongorista vagy szafoxonos.”
„Hogyhogy?”
„Ezek nem egy férfi kezei.”
„De én fiú vagyok. És jövőre megyek iskolába!”
„Tudsz focizni?”
„Nem… nem nagyon.”
„Akkor nem vagy fiú.”
„Akkor mi vagyok?”
„Egy kis buzi.”
„Ezért leszek zenész is?”
„Pontosan” – felelte mosolyogva, és megsimogatta a fejemet. Nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy buzi, de zenész szívesen lettem volna. Persze sejtettem, hogy ez nem dicséret volt, azonban jó érzéssel töltött el. Elvégre Imre bácsi mondta. Elnyomta a cigijét, és rágyújtott még egyre.
Előtte sosem hallottam egy reggel sem ennyit beszélni.
A nap folyamán egyre kommunikatívabbá vált. Ebéd előtt ivott két pálinkát, hozzátéve, hogy a jó emésztéshez kell. Ebéd után kibontott egy üveg sört, hozzátéve, hogy a jó emésztéshez kell. Nagyon sok sört tudott inni. A családom többi tagja este előtt nem igazán ivott. Ő csak reggelente nem fogyasztott alkoholt.
Általában délután három-négy körül már különösen jó volt a hangulata. Szórta a poénokat. Dőlt mindenki a nevetéstől, ő pedig csak addig szakította meg az előadását, amíg kiment a verandára dohányozni. Ebéd után már nem volt olyan, hogy ne lett volna nála valami üveg. Még a vécére is piával a kezében járt. Hogy ki ne hűljön, ordított ki, miután magára zárta az ajtót. Mindenki imádta annak ellenére, hogy a repertoárja sosem változott.
A zenészszakmában való elhelyezkedésemet, a sportolói karrieremet és a nemi identitásomat is taglaló néhány szavas beszélgetésünk után alig pár hónappal Imre bácsi kórházba került.
„Mi a baja?” – kérdeztem anyámat.
„Beteg.”
„De attól még nem kellett volna kórházba kerülnie. Vagy igen?”
„Nagyon beteg” – felelte, és ezzel lezárta a beszélgetést.
Amikor látogatóba mentünk hozzá, feszült volt. Hoznátok egy kis sört, kérdezte. Anyám elment, én ott maradtam vele. Az ablakon át nézte a kórház udvarát. Még csak nem is fordult felém.
„Mi a bajod?” – kérdeztem.
„Rákos vagyok.”
„Az rossz?”
„A lehető legrosszabb. Meg fogok halni.”
„Biztos?”
„Teljesen. Ez lesz a karácsonyi ajándékotok, ha igaza lesz a dokiknak. Ti életben maradtok, én meg meg fogok dögleni. Érted, amit mondok?” Fel sem emelte a hangját. Higgadt volt és kimért.
„Értem…” – feleltem bizonytalanul.
„Nyilván… nyilván érted. Mintha bármit is felfognál a világból. Mintha tudnád, hogy mi az élet. Mintha nem egy elkényeztetett kis nyápic lennél. Egy kis rózsaszín bőrű, esetlen idióta, aki még a seggét sem tudja egyedül kitörölni. Előtted még a világ, beleszülettél a jóba, nincsen már se Kádár, se Szovjetunió, itt van a nagy szabadság és a demokrácia, itt vannak a lehetőségek, a szabad élet. Tudod, hogy nekem mi jutott? Harminchét év a gyárban bagóért.
Harminchét nyomorult évemet dobtam ki a szemétbe.
Mindezt a semmiért! Mindezt azért, hogy egy rohadt kórházi szobában dögöljek meg ebben a bűzben ezekkel a nyomorultakkal itt körülöttem. Ennyit ér az élet. A pokolra fogok jutni.”
Nagy levegőt vett, hogy folytassa, de belépett anyám, kezében egy zacskóval. Volt benne néhány sör, cigi meg keksz.
„Köszi” – mondta Imre bácsi, és felbontott egy sört. Jó nagyot húzott belőle. Egy hajtásra megitta a felét.
„Nincs mit. Minden rendben volt?”
„Persze, csak beszélgettünk.”
„Ugye nem mondtad?”
„Dehogy, csak hétköznapi csevegés volt. Ugye, kölyök?”
„Aham” – feleltem. Mást nem is tudtam volna mondani. Össze voltam zavarodva.
Hazafelé egy ideig nem szóltunk egymáshoz. Miután leszálltunk a villamosról, anyám megállt, leguggolt velem szemben, és megfogta a vállamat.
„Tudod… Imre bácsi… hogy is mondjam.
Imre bácsi a mennyországba megy”
– mondta, és megölelt.
Nem tudtam eldönteni, kinek lesz igaza.
