Négy éve növeszti. A megnövesztett szakállával ad puszit az arcomra, miközben a rántott húst panírozom, a megnövesztett szakállával nyitja ki a hűtőt, keres benne valamit, és csukja be anélkül, hogy bármit kivett volna, az asztalra kitett sós mogyoróba markol, és visszamegy a szobába. A szakálla szinte ősz, fekete szálak keverednek bele. Ha tíz évvel ezelőtt növesztette volna meg, a fekete szakállába keveredett volna pár ősz. Jól áll neki. Megnézem a mikró óráját, tizenkettő húsz. Fél óra múlva a hús megsütve a tálban lesz, az olaj átitatja a hús alá tett szalvétát, mellette a krumplipüré, a gyerekek mindketten az asztalnál ülnek. Meggyújtom a gázt a serpenyő alatt, és amikor felforrósodott az olaj, beleteszem az első szeletet.

Képzeld, Imi is megy.

Megijedek, ahogy a férjem megszólal a hátam mögött. 

Nem hallottam, hogy jön, és ahogy megszólal, elfelejtem, min gondolkodtam előtte.

Imi?

Tudod, a vizes pasas. Pár éve kijött megcsinálni a csőtörést.

Ja, igen! Emlékszem.

Ő is megy a bulira. Nem is tudom, mikor találkoztam vele utoljára.

Mintha az arborétumra gondoltam volna, a hosszú betonútra, ami a fák között vezet a szökőkútig, magas, terebélyes fák, ősszel a lombjuk sárga, piros, barna, a következő héten már hullanak a levelek, egy hét múlva a piros, sárga levelek beborítják a betonutat. Kiemelem a húst a sercegő olajból, a tálba teszem.

Akkor most kik mennek, kérdezem.

Hát Imi, Tibi, övé a Patak, Feri, István, és persze Tibor.

Nem emlékszem, miért jutott eszembe az arborétum, várom a tavaszt, tél végére mindig elfáradok, a napfény hiánya, szokta mondani Juli, és hogy menjek el egy szoláriumba, állóba, ne fekvőbe. Nem ugyanaz persze, de jól fog esni a meleg, most hamarabb elfáradtam, még csak január van.

Ők mind ott lesznek, mondja a férjem.

Tibor, Tibor... őt nyugdíjazzák, ugye?

Az ő bulija.

Nézem a férjemet, a tűzhely felől jön a forróság, átmelegedett a pulóverem és a jobb kezem, a férjem engem néz, mit reagálok.

Menni akarsz.

Nem tudom. Nem biztos, hogy jó ötlet.

Hát döntsd el.

Ne, ezt ne. Ne csináld azt, amit a gyerekekkel szoktál. Döntsék el ők, aztán megvan róla a véleményed.

Most miért, nem lehet véleményem?

Aztán hetekig hallgathatom.

Tényleg döntsd el te. A te barátaid. Ha szerinted jó ötlet, menj.

A férjem visszamegy a szobába, tizenkettő ötven, mindjárt itt lesznek.

Pittyeg a kapucsengő, itt vannak, bukóra nyitom az ablakot. Dede lesz az, Juli késik, szeret késni, mert szereti, ha rá várunk, de nem baj, mert én szeretek rá várni, ha tudom, hogy jön. Az ajtóhoz megyek, éppen akkor nyílik, amikor nyitni akarom.

Szia, anya, mi az?

Semmi, csak azt hittem, Dede lesz. Szia. Hogy-hogy ilyen korán?

Anya, azért nem mindig szoktam késni.

Nem, persze, de általában Dede után jössz, és Dede még nincs itt.

Juli leveszi a cipőjét, és felveszi a papucsát.

Tudok valamit segíteni?

Most nem. Ülj csak le.

Juli kinyitja a fiókot, és két csomag bundás mogyorót tesz bele. Betolja a fiókat, aztán kihúzza, és kiveszi az egyik mogyorót.

Ne egyetek, mindjárt ebéd.

A férjem felbukkan az ajtóban.

Szia, Juli! Nem is hallottalak. A fülemen volt az a... fejhallgató.

Hoztam neked wasabis mogyorót, mutatja Juli.

Pittyeg a kaputelefon, megjött Dede. A rántott húst és a krumplipürét az asztalra teszem, Juli a villát és a kést teszi a tányérok mellé, a férjem beengedi Dedét. Dede már a lépcsőházban beszélni kezd az apjának, nem olyan, mint Juli, hogy csak azután beszél, miután bejött a lakásba, és kicsit megszokta, hogy itt van, anya, hagyj megérkezni, szokta mondani, ha túl korán kezdem faggatni. Most nem hallom, mit mond Dede, még távoli a hangja, az ő hangja, felismerem, de még nem értem a szavait.

...hátrament a lányhoz, és megsimogatta a kutyáját. Milyen jófej már, nem? Szia, anyu!

Dede puszit ad az arcomra, Julinak is puszit ad az arcára. Nem tudom, mikor kezdtek el pusziszkodni, régen nem szerették, sem a puszit, sem azt, ha meg kellett egymást ölelni, nem is emlékszem, hogy babakoruk után megölelték volna egymást, inkább verekedtek, olyan sokat verekedtek, aztán már egymáshoz sem értek, aztán egymáshoz sem szóltak, aztán elköltöztek, aztán hazajárnak, aztán puszit adnak egymásnak, és néha még meg is ölelik egymást.

Az asztalhoz ülnek, az uborka héja beborítja a tálcát. Dede nem szereti a tzatzikiben az uborka héját, Juli szereti, egyszer héjasan, máskor héj nélkül csinálom, legutóbb héjjal csináltam, most héj nélkül Dedének.

Ne hallgass rá, apa, csak szívat, mondja Juli.

Micsoda, kérdezek vissza. Nem értem, most megsimogatták a kutyát vagy nem. Milyen szívatás?

Csak Dede...

Nem, tényleg van ilyen, válaszolja Dede. Amerikában egy pasinak visszanőtt az ujja.

Hallottátok, hogy napfogyatkozás van, kérdezi Juli.

Napfogyatkozás? Mikor?

Most ki szívat kit, kérdezi Dede.

Komolyan! Oké, Magyarországról nem látható, csak Kazahsztánból.

Kösz az infót.

Én sosem szoktam apát szívatni.

Én se szoktam.

Visszanőtt ujjak?

Hát reggel olvastam. Jó, nem olvastam, ne nézz így, a játékban mondta egy haverom.

Ki?

Cönpukk.

Hogy ki?

Mondom, egy haverom. A játékban az a neve, hogy Cönpukk. Amúgy meg talán Peti. Leedsben él, és…

Nem tudom elképzelni, milyen egy Cönpukk, a Cönpukk az nem egy Tibi vagy egy Imi, sörhas, kopaszodó fejtető. Miért jut eszembe az út megint, ez az út keskenyebb, mint az arborétumban, a fák mögött épületek, az arborétumban nincsenek a fák mögött épületek, ilyen sötét, magas épületek nagy ablakokkal, fehér ablakokkal, függöny nélkül, az ablakok mögött emberek, akkor nem egy elhagyatott épület, hanem laknak benne, de nem, nem hiszem, hogy laknak benne, a múltkori alkalommal is ugyanígy reszeltem le a héját az uborkának, akkor nem is Dede, hanem Juli jött volna. Juli mellém lép, lehajol, és leveszi az uborkahéjat a papucsomról. Nem is vettem észre, hogy leesett.

Biztos ne segítsek, kérdezi.

Ha akarsz, pucolhatsz fokhagymát.

Kivesz a kosárból két fokhagymát.

Apa, ne dőlj már be neki ilyen könnyen! Mondd neki, hogy fake news!

Fék mi, kérdezi a férjem.

Menj már, Juli, én sose kamuzok.

A betonúton sétálok a fák között, nem egyedül sétálok, mert beszélni akarok, mondani akarok valakinek valamit, ránézek az út menti padra, oda kéne ülni és mondani valamit, emlékszem, hogy erre gondolok, de nem emlékszem, mit akarok mondani és kinek, tovább megyünk, pár lépéssel arrébb egy másik pad, hiányzik a támlája, oda nem akarok leülni, arra gondolok, több pad is lesz még itt, amíg elérünk valahová, tudom, hogy mondani akartam valamit valakinek, és ezt a valamit minél előbb mondanom kellett volna, mielőtt odaérünk valahova, le akartam ülni, de azt sem tudtam kimondani, hogy üljünk le, nem tudom, ez álom vagy emlék, a lábam előtt nézem a betonutat, repedezett betonút vizes falevelekkel, barna cipő, nem emlékszem erre a barna cipőmre.

Anya, ideadnád a sót?

Tessék?

A sót, mutat Juli a tányérom melletti sótartóra.

Ja, bocs, persze.

Átnyújtom a sótartót az asztal fölött, Juli megsózza a krumplipürét, utána átnyújtja Dedének, nem is hallottam, hogy Dede is kérte. Én is enni kezdek.

Ez jó sótlan lett, mondom.

Nem baj, lehet sózni, mondja a férjem.

Lehet, hogy nem emlék, nem álom, hanem a Jane Eyre-ben olvastam, Jane Eyre sétál a parkban vagy az erdőben, inkább az erdőben, Thornfield Hall körül főleg zöld rétek vannak, láttam, ahogy Jane Eyre sétál, annyira tisztán, mintha én sétáltam volna ott az erdőben, hatalmas ősfák között, az arborétumot képzelhettem el, miközben olvastam, olyan lehet az erdő, mint az arborétum ködös napokon, a fák mögött felbukkanó épület pedig a kastély, de a Jane Eyre-ben tél van, amikor Jane az erdőben sétál, és először találkozik Mr. Rochesterrel.

El akarod engedni apát, kérdezi Juli. Elveszi tőlem a tányért, egyik kezemben szivacs, a másikban újabb tányér.

Hova?

Anya, figyelj már! Min gondolkodsz ennyire? Hát a bulira. Borzasztó ötlet.

Apád felnőtt ember, válaszolom. Az étkezőasztal üres, csak pár tzatziki-folt és panírdarab maradt a fehér terítőn.

De a haverjai mind...

Tudom.

Inni fognak.

Tudom.

De anya!

Inni fognak és a barátai. Némelyiküket már négy éve nem látta.

Nem véletlenül.

Juli, mit szeretnél? Tiltsam meg neki? Bízzuk apádra a döntést. Nem tudok dönteni helyette.

Mióta…

Tessék?

Semmi.

Menj be hozzájuk nyugodtan. Ezek már lecsöpögnek.

Juli bemegy a nappaliba. A férjem kijön, megkérdezi, minden rendben van-e. A férjem. A férjem.

A lányunk úgy ráncolja a szemöldökét, mintha újra megtiltottuk volna neki, hogy elmenjen a Szigetre, mondja.

Az se ma volt.

Hát nem.

Semmi baj, majd megnyugszik.

Segítsek?

Nem kell, menj vissza nyugodtan, mindjárt megyek én is.

A férjem visszamegy a szobába, megtörlöm a kezem. Juli nehezen szokta meg, hogy az apjának egyre hosszabb borostája, aztán szakálla van, nem tetszett neki, hogy az apjából hipszter lett. A kórházban még nem volt szakálla, a kórház, a magas, fákkal körülvett épület, a kórház volt az, a kórház parkjában sétáltunk, és nem én akartam mondani valamit, hanem azt vártam, ő mondjon valamit, az ő a férjem, a férjem és én sétáltunk a kórház parkjában, még bele is karoltam, és nem a saját cipőm előtt néztem a vizes faleveleket a betonúton, hanem az övé előtt. Emlékszem, ahogy a férjem azt kérdezi az orvosától, hogy biztos, egy kicsit sem lehet, az orvos pedig azt válaszolja, egy kicsit sem lehet. Hetente egy pohárral sem, kérdezte a férjem. Az orvos a fejét rázta, vagy sör, vagy máj.

 Az ikszek miatt, három lehet, és most kettő van a máján, valami ilyesmit magyarázott.

Vártam, hogy mond utána valamit a férjem, például, hogy eldöntötte, sör vagy máj, de nem mondott semmit, sétáltunk a parkban, mert szép volt, elállt az eső, és akkor már napok óta esett, most ez is eszembe jut, hogy azért sétáltunk a kórház parkjában, mert végre nem esett az eső, az esernyő a kezemben volt, igen, az egyik kezemben esernyő, a másikkal belekaroltam a férjembe, és ezért nem ültünk le a padokra, hiába akartam leülni, mert vizes volt a pad, és mert tőle vártam, hogy le akarjon ülni, és mondani akarjon valamit. Nem mondott semmit, csak nem ivott többet, eldöntötte, hogy máj, és a szakállát is növeszteni kezdte, akkor láttunk egy filmet, amiben George Clooneynak hosszú, őszes szakálla volt. Hipszterapu, ahogy a lányom nevezi. Végigsimítom a szemöldökömet, ha a férjem ősz szakállát képzelem el, a sötét szemöldököm jut eszembe, amiben van két teljesen fehér szál.

Bemegyek hozzájuk a nappaliba. A férjem átkapcsol egy természetfilmre, tudja, hogy a természetfilmeket szeretem. A férjem. A férjem. Dede is jobban szereti a természetfilmeket, mint a focit, de ezt a férjem nem tudja. Leteszi a telefonját, és nézni kezdi a tévét. Flamingók repülnek egy tó felett. Julitól kaptam karácsonyra egy flamingós zoknit, hol lehet, karácsony óta nem láttam, és hol van Juli.

Hol van Juli?

Kiment az erkélyre, válaszolja a férjem.

Dede rám néz, rázom a fejem, nincs semmi baj. Az erkélyajtó csukva, és Julin nincs kabát, az üvegen keresztül látom, hogy összehúzza magát, de nem fog bejönni, pár perc múlva ki kell mennem érte, és meg kell győznöm, hogy jöjjön be, meg kell győznöm, hogy hideg van, és nincs értelme a hidegben állni, csinálok egy kávét, a kávétól majd felmelegszik. Ránézek a férjemre, ujjával a szakállát simogatja, vagy az állát, nem tudnám megmondani. Nem is veszi észre, hogy ezt csinálja, én pedig úgy érzem magam, mintha zuhanyozás közben kilesném. A tévét nézi, de nem látja a flamingókat, a flamingók rózsaszín tollazatát és kampós csőrét nézi, de nem látja a kampós csőrt és rózsaszín tollazatot, hiába hallja a narrátor hangját, nem a flamingók táplálkozási szokásaira gondol. Tudom, mire gondol, figyelem az arcát, hátha meglátom azt a pillanatot, amikor eldönti, hogy menni fog.