Az idézést az ügyfélkapun keresztül kapom meg. Budapesti Rendőr-főkapitányság, VI. kerületi Rendőrkapitányság, Bűnügyi Osztály, Bűnüldözési Alosztály. Kiver a víz, a szívem gyorsabban ver, a lélegzetemet is visszatartom egy időre.
Elképzelem, ahogy az ügyvédem biztatóan rám mosolyog, ahogy lassan felállok a székről, kihúzom magam, megigazítom a hajamat. Tisztelt bíróság, kezdem majd lassan, kimérten. Tisztában vagyok vele, hogy a tettem kifogásolható, de kérem, hallgassanak meg. A válásunk, úgy tűnt, jól fog menni. Amikor a volt férjem lebukott, nem könyörögtem, nem rendeztem jelenetet, nem sírtam, nem omlottam a karjaiba. Sejtettem, hogy viszonya van, de én a lányunk osztályfőnökére, a fáradt tekintetű, elvált tanárnőre gyanakodtam, aki pár hónappal ezelőtt megcsináltatta a melleit, és nem a fiús kinézetű, hosszú combú lovas edzőjére. Ez csak egy félreértés, mondta nekem a volt férjem, csak kicsit maga alatt volt, nehéz a munkája mostanában, és én túl elfoglalt voltam, igen, hülyeség volt a részéről, tudja, hogy hibázott, de el kell hinnem neki, hogy véletlenül csúszott bele ebbe a kapcsolatba, hiszen jól tudom, ő a nőies nőket szereti, amilyen én is vagyok, a puha, kerek formákat, egyáltalán nem tetszik neki a lányunk lovas edzője, akinek csontos a válla, kicsi a melle és a mozdulataiban nincs semmi lágyság.
Amikor a volt férjem a bocsánatomért könyörgött, kopasznak és alacsonyak láttam, és a füle is olyan furcsán állt.
Nem haragudtam rá, meg is mondtam neki, hogy bár a lányunk lovas edzőjének valóban kicsi a melle és csontos a válla, de ne menjünk el szó nélkül az izmos combja és a feszes segge mellett, és higgye el, jobb lesz nekünk külön. Mivel láttam a kétségbeesését, bevallottam, hogy az egyik kollégámhoz, akivel évfolyamtársak voltunk az egyetemen, elkezdtem vonzódni, és az érzés kölcsönös. A volt férjem ledöbbent és a döbbenettől hosszú percekig nem tudott megszólalni.
Az egyezkedés könnyen ment, én lemondtam a balatoni nyaralóról, sosem szerettem az azzal járó kötöttségeket, ő pedig vett nekem egy két és félszobás lakást Óbudán, és megkaptam a családi autót. A gyerekem anyja megérdemli a biztonságot, mondogatta a volt férjem, és ezért őszintén hálás voltam.
Amikor elköltöztem a volt férjem lakásából, természetesen a naplómat is vinni akartam. Nem láttad az íróasztal kulcsát?, kérdeztem tőle, és a kérdésben nem volt semmi rosszallás vagy számonkérés. Ebben a kis dobozban szoktam tartani, de most nincs itt, mutogattam idegesen. Nem láttam, válaszolta, és bár a hangja megremegett, és a tekintete pont ahhoz volt hasonló, amikor hétfőnként azt mondta, menj csak edzeni, majd én elhozom Laurát a lovaglásról, akkor még nem fogtam gyanút. Siettem, és nem akartam húzni az időt, mert bár a válást tényleg nagyon nyugodtan csináltam végig, a költözködés piszok nehéz volt, és tudtam, ha sokat húzom, még a végén elbizonytalanodom. Megvan a kulcs?, kérdezgettem messengeren, kérdezgettem telefonban. Megvan, válaszolta egyik nap, de a naplóm nincs ott, csak három fényképalbumot talált, azokat természetesen örömmel visszaadja, amikor csak akarom.
Hol lehet a naplóm, ha nincs az íróasztalfiókban? Lehetséges, hogy rosszul emlékszem, és mégis összepakoltam már korábban?
Átkutattam mindent, de hiába.
Amikor a volt férjem, azon a hétfő délután átadta a három fényképalbumot, és anélkül, hogy megkérdezte volna, megtaláltam-e a naplót, azt mondta, nagyon sajnálja, hogy nincs meg a naplóm, hiszen tudja, mennyire ragaszkodom az emlékeimhez, és bár próbált együttérző arcot vágni, de én láttam a szája sarkában azt a félmosolyt, akkor már pontosan tudtam, hogy nem mond igazat.
Tisztelt bíróság, itt majd nagy levegőt veszek, és jelentőségteljesen, minden szót külön hangsúlyozva, de nem melodramatikusan hozzáteszem, az a napló az életem része. Bár ahogy már említettem, tisztában vagyok azzal, hogy a tettem kifogásolható, hiszen a lányom kulcsával, a volt férjem tudta nélkül, az ő külföldi tartózkodása alatt mentem be a lakásba, de mentségemre szolgál, hogy más tárgyat nem tulajdonítottam el, nem kutakodtam feleslegesen, egyedüli célom a napló, a saját naplóm, a nagyméretű, vaskos, zöld füzet visszaszerzése volt, amit a nagymamámtól kaptam a tizennegyedik születésnapomra. Az írás gyógyít, olvastam a nagy kacskaringós betűit az ajándékkártyán, és még aznap, november 26-án, fel is jegyeztem az első mondatot: Gáspár nem nézi a mellemet. Onnantól tudtam, a nagymamámnak igaza volt, mert ahogy leírtam, már kevésbé fájt, hogy a szép, göndör barna hajú, kék szemű szerelmem az új osztálytársam mellét nézi, akit anyám is csak úgy hívott, az a kis formás lány.
Miután mindezt átgondoltam, és visszanyertem a nyugalmamat, újra megnéztem az idézést. VI. kerületi Rendőrkapitányság, Bűnügyi Osztály, Bűnüldözési Alosztály. Idézés tanú részére. Tanú. Még egyszer elolvasom. Tanú vagyok.
