Tóth Marcsi 2025-ben elnyerte a legjobb első prózaköteteseknek járó Margó-díjat az Erdő van idebenn című regényével (olvass bele). „Erős atmoszférájával, néhol nyers, máskor költői nyelvével és élettel teli figuráival könnyedén behúzza az olvasót a mondatok „erdejébe”, és ott is tartja az utolsó oldalakig" - írtuk korábban a könyvről a hét könyve kritikánkban. A filmesként kezdett író a Margó-díj shortlistjéről egészen a csúcsig küzdötte magát, ennek öröméről, következményéről és jövőbeli kilátásairól podcastben is beszélgettünk vele.
A szerző most Dallamok szirénára címen ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. A korábbi részek itt olvashatóak: első rész.
Tóth Marcsi: Hangulati göndör
Therese egész éjjel csikorgatta a fogát, hallottad? Nem? Úgy alszol, mint a bunda, beöltözöl este a kis hacukáidba, eltűnsz ebben a bumszli hálózsákban, és már ki is csekkoltál, én meg hallgatom, ahogy sóhajtoznak itt a német nők. Kivéve Ulrikét, ő teljesen hangtalan. Irigyellek, hogy ilyen könnyen megy neked, gyerekkorom óta szar alvó vagyok. Mondjuk, Theresénél az a legkevesebb, hogy csikorgatja a fogát, szegény. Az ilyet soha nem lehet kiheverni, ami vele történt.
Lehet, hogy ma melegebb lesz, mint tegnap. Hihetetlen ez a fagy itt májusban, ettől a ködös, hülye időtől begöndörödik a hajam, utálom így. Csilla, a fodrász a színházban mindig azt mondja, hogy ilyen hangulati göndör vagyok, hogy ennyi játék kell, nem lehet mindig mindent kiegyenesíteni. Jó duma, mi? Hát kurvára nem, az biztos. Bocs, a számra csapok most már, nem a társulati büfében vagyunk, na.
Meg akarom találni az utat magamhoz, azért jöttünk, nem?
Színész szakon én voltam az egyetlen, aki gyónni járt, nem vertem nagydobra a félisten művésztanárok előtt, gondolhatod. Nem azért, mert ők zsidók voltak, dehogy, volt aki még peszáchra is meghívott magához, akkor kóstoltam először maceszkenyeret. Csak tudtam, hogy kinevetnének, mert, őszintén, hogy oldja fel a gátlásait a színpadon az, aki minden hónap elsőpéntekén gyónni jár? Csak gondolkozz ezen egy picit. Otthon meg ez volt a természetes, anyukám hittanár, apukám igazgatóhelyettes egy szociális intézményben, ilyen volt a légkör. Pesten kezdetben nehéz volt átállni, még elsőben sokat jártam, a Vas utcától egy köpésre volt a Rókus templom, kipécéztem ott magamnak egy öreg papot. Ilyen alvósat. Sose kérdezett semmit, mindig olyan elnéző volt, tudod. Megvan neked a Flashdance-ből az, amikor a főszereplő, Alex, a hegesztő csaj, állandóan megy gyónni, és magyarázza a papnak, hogy sokat gondolok a szexre, ahogy mindenki, mondjuk maga nem, vagy magának nem kell, vagy valami ilyesmi a szöveg, és naná, hogy nem csak gondol rá, és az a színész annyira jól játssza a papot a rács túloldalán, nem szól egy szót se, csak néz, és elmosolyodik, na és tudod, ez az öreg, akit találtam a Rókus templomban, pont ilyen volt. Mindig visszatekertem a VHS kazit oda, ahol a film elején, a sztriptízbárban Alex előadja azt a számot, aminek a végén meghúzza a feje fölött lógó zsinórt, és bamm, ráömlik egy nagy csomó víz, de meg se rezzen, és aztán abban a falatnyi dresszben táncol teljes eksztázisban, és a hajából mind a kisasztaloknál ülő dagadt, kártyázó, pasikra rázza a vizet. Azt a részt még sokkal jobban is szerettem, mint a végén a nagy jelenetet, amikor felveszik a balett akadémiára. Te is láttad, nem? Mindenki látta, szerintem, aki velünk egyidős. De hol van az a színésznő most, érted. Jennifer Beals, beugrott a neve. Na ez az, amikor berobbansz egy ekkora filmmel, aztán utána egész életedben kis szerepeket játszol tucatsorozatokban, és mindenki csak arról a bizonyos híres elsőről kérdezget. Vagy tudsz bármi mást Treat Williams-től mondani, mint a Hair? Aláírom, az fantasztikus, aki nem volt belezúgva Bergerbe, az egy szívtelen picsa. De azóta mit csinált? Az Everwood-on kívül mi jut még eszedbe? Semmi.
Ebbe aztán egy ponton szépen beleőrül a színész, sok ilyet ismerek, de neked ezt nem kell bemutatni.
Szóval, igen, másodévben már keveset jártam a Rókusba, próbáltunk éjjel-nappal, ha nem próbáltunk, játszottunk, másokkal ellentétben nekem jöttek a filmszerepek is, mentem az árral, azt tanították az osztályvezető tanárok, hogy semmire nem szabad nemet mondani, max. az ilyen kereskedelmi csatornás reggeli műsorokra. Utána egyből jött is a szerződés a Nemzetibe, még a kezdet kezdetén, a csúcskorszakban, mekkora volt, Úristen, az a sok szinkronfelkérés, a kapuvári sonkától kezdve az ajakherpesz krémig minden az én hangommal ment, még most se tudok nyugodtan bemenni a boltba, mert mikor azt mondom, hogy kérek 20 deka borjú párizsit, jön is a kérdés, hogy én vagyok-e az a bizonyos. A múltkor időpontot kértem a reumatológiára, és ott is simán felkérdezett a betegirányító, csak vigyorogtam, lehet, hogy végül ezért nem kellett három hónapot várnom.
Mindegy, ismerjenek fel a sonkáról, és ne jöjjenek a Lady Macbeth-re, kit érdekel?
A reumatológiáról jut eszembe, hogy nem is mondtam, mi volt tegnap Mâcon-ban, mert csendes napot tartottál. Ha nem jön velem az a magyar srác, én nem tudom, mit csináltam volna, egy kukkot nem beszélt angolul senki. Oké, a nőgyógyász igen, de odáig el kellett jutni abban a labirintusban! Most már értem, miért mondják, hogy a franciákkal csak franciául. Mikor megérkeztem Taizébe, már tudtam, hogy baj lesz, fájt a hasam, zöldessárga folyásom volt, alig bírtam pisilni, ha nagyon kimerülök mindig ez történik, nem úszom meg antibiotikum nélkül. Már bocs, hogy így részletezem. Beszélgetek a biztosítóval telefonon, hogy mit csináljak, hova menjek, pár méterre tőlem ez a srác a franciás fizimiskájával, nem foglalkoztam vele, aztán leteszem a telefont, és mellém lép, hogy ő is magyar. Dijonban élnek, a felesége a jogi karon írja a doktori disszertációját, ő meg árufeltöltő a Carrefour-ban, most két évig erre rendezkedtek be, aztán húznak haza. Amúgy reformátusok. Beszélgettünk, mondtam, hogy be kell mennem a kórházba egy vizsgálatra, és felajánlotta, hogy elkísér, mert, hogy angollal itt ne is próbálkozzak. Busszal akartunk menni, de Ulrike bevitt minket a városba egy régi Mercedes-szel, a férjével minden évben leautóznak Freiburgból Taizébe. Most tudom, hogy hihetetlen, de azért ilyen dolgokban szégyenlős vagyok, és csak annyit mondtam a srácnak, Bercinek hívják, amúgy, hogy a nőgyógyászatra kell mennem. Bolyongtunk egy darabig, minden olyan hófehér és tiszta volt az egész épületben, az információs táblák is barátságosan ragyogtak a gynécologie felirattal, biztonságban éreztem magam.
De azért látta rajtam, hogy kínban vagyok, úgyhogy felhívta a feleségét, és a kezembe nyomta a telefonját, hogy vigyem magammal a vizsgálóba, és majd a felesége lefordítja az orvosnak, amit mondani szeretnék.
A telefon olyan meleg volt, szinte égetett, a felesége hangja hasonlított arra, mint mikor Olgi súg a színházban, és Olgit szeretem. Mikor átadtam a mobilt az orvosnak, az csak bólintott, hallgatta Berci feleségét, és közben végig a szemembe nézett. Nagyon óvatosan vizsgált meg. Aztán egy órát feküdtem egy leárnyékolt kórteremben egyedül, vettek vért, adnom kellett vizeletet, nem is értettem, mi ez a nagy felhajtás, még ananászlevet is kaptam az ápolóktól. Mikor megvolt a diagnózis, megkaptam a receptet, és kiléptem a folyosóra, Berci meg ott várt engem, és mondta, hogy álljunk meg egy gyógyszertárnál, aztán menjünk rilette-et meg bort venni, és piknikezzünk egyet hárman Ulrikével. Sütött a nap, falatoztunk a fűben, még csokimousse-t is vettünk egy euróért, ittuk a bort, és azt éreztem, hogy elönt a nyugalom. Itt, idegenek között.
Otthon meg annyi év eltelt viharos szerelmekkel és nagy pofára esésekkel, az érzéssel, hogy nem akarom szétforgácsolni magam évi hat bemutatóval, meg az orosz hősök lelkiállapotának elemzésével, mikor a magaméval se vagyok tisztában, és, hogy nem haladok az életben más téren sem, összesen odáig jutottam el, hogy megfogadtam, hogy kollégával többet soha, mert ki akar még otthon is versengeni, tiszta őrület, mikor érzed, hogy megbicsaklik egy kapcsolat a szakmai féltékenységtől, az a pillanat, az egy valóságos zuhanás a mélybe, érted?
Na, és akkor eldöntöttem, hogy no way, és ennek jegyében rögtön szert is tettem egy nyomozóra.
A Klebersberg kúriás Mire gondolt a költő? estemen mutatta be egy ismerősöm, aztán rám írt. Én meg értékelem a bátorságot, úgyhogy elmentem vele randizni. Szuperzsarut képzeltem el, de egy igazi aktakukacot kaptam csak, össz-vissz egy bemutatómra, ha eljutott, állandóan szolgálatban volt. Nem sokáig tartott. Most ne nevess, na.
Nem kell még menni? Ja, jó, akkor még van idő. Itt elveszítettem az időérzékem teljesen. Tegnap az a gumicsizmás önkéntes csaj kicserélte a joghurtomat májkrémre, rendes volt, totál meglepődtem, hogy magyarul szólt hozzám, kicsit törte. Ott áll minden nap karikás szemekkel az ételosztásnál, én nem tudom ezek alszanak-e egyáltalán, vagy csak futkároznak ájulásig, mint pók a falon, ahogy anyukám mondaná. És látod rajta, hogy teljesen kimerült, mégis valami eksztázis és elragadtatottság van az arcán, nem tudnám pontosan meghatározni, vagy lehet, hogy csak szomorúság?
Kicsit olyan ő nekem, mint egy eltévedt angyal, rám néz, még mosolyog is rám, de mintha nem is látna.
Therese meg, hogy tud nevetni, milyen nyitott, milyen érdeklődő, aztán az esti imán meg mindig kibukik, és félrevonul beszélgetni a ghánai pappal. Nappal újra vidám, este sír, éjjel meg csikorgatja a fogát, ez tiszta őrület. Ulrike mesélte a pikniken, hogy Therese gyereke átbiciklizett a síneken, és elcsapta egy vonat. Egyedülálló nőként évekig várt rá, hogy anya legyen, nagy nehezen örökbefogadott egy gyönyörű afrikai kisfiút, aztán ez történt. Istenem. Na, ezért nem lesz nekem gyerekem soha. Nem bírnám ki, ha elveszíteném. Meg az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy volt nekem elég élményem az anyaságból a négy testvéremmel, úgyhogy, kösz szépen, elég is volt. Nem fogom ostorozni magam, hogy ilyen gondolataim vannak, sajnálom. Nem azt mondta Matthew testvér is a tegnapi tanításon, hogy az irgalmasságot magunkon kezdjük? Megnyitom a sort.
Ma még egy papot se láttam a ghánai csoportból, merre lehetnek? Még emlékszem rá, mikor 2010-ben bejutottak a negyeddöntőbe a foci vb-n, képben vagyok, hát az öcséim meg apám miatt sok választásom nem volt a tévéműsorokkal, tudod. Ja, hogy neked meg anyád miatt. Jófej lehet. Na, és emlékszel, ott minden gól után járták azt az örömtáncot, rázták a seggüket, baromi viccesek voltak. Nem a zsánereim az afrikai férfiak, de ott akkor elgondolkodtam, hogy egy ilyen fazonnal, mint ez az Asamoah Gyan csupa napsütés lehetne az életem.
Tuti, hogy ezek a papok is tudnak úgy táncolni, nem olyan karót nyeltek, mint a mieink, csak meg kéne kérni őket. Látom a szemükben a tüzet.
Jó, befogom, menjünk akkor, ha menni kell. Hozok még egy pulcsit inkább, csalóka ez a napfény. Jaj, kiesett valami a bibliádból, várjál. Jé, ez a szentkép a domonkos nővérektől van, ugye? Nekem is van egy ugyanilyenem Szent Margittal. A legjobb barátnőm már tíz éve örökfogadalmat tett náluk, pedig, ha láttál már tehetséges embert, akit az Isten is a színpadra teremtett, hát az ő. Aztán másképp alakult, végül én lettem színész. De hogy így feladott mindent, azt soha nem bocsátottam meg neki. Évek óta nem is beszéltünk, pedig párszor írt nekem. Na, mindegy, ha legközelebb találkoznál vele, mondd meg neki, hogy Edina üdvözli, jó? Csak ennyit. Hú, őszintén nem gondoltam, hogy ma még valami így fog fájni. Hozom a pulcsit.
