Tüdős Klára neve talán keveseknek ismerős, pedig a 20. század egyik fontos magyar divattervezőjéről van szó, akinek tehetségével nem tudott mit kezdeni a Horthy-korszak. Divattervezőnek és néprazkutatónak tanult, és pár külföldi tanulóév után az Operaház jelmezműhelyének vezetőjévé vált, írt balettszüzséket, filmeket és színdarabot is, majd Pántlika néven a magyar népviseletből merítő ruhakreációival divatszalont nyitott. Meghatározó és fontos ruhaköltemények kerültek ki a kezei alól, amit még a kor meghatározó politikai szereplői is hordtak olykor. De bármennyire is sikeres volt, az 1950-es években a szerencséje megfordult és balatonlellei gondnokként dolgozott tovább. A Rongyok című memoár 20 éven keresztül íródott, és a család 1951-es kitelepítésével indul – most hiánytalanul közli az egész memoárt a Magvető.
Tüdős Klára: Rongyok – A teljes memoár (részlet)
Klottkötény és báli ruha
Két kis rongyocska. Az egyik fekete klottdarab, a másik fehér madeira batiszt.
Az én kislánykoromban fekete klottkötényben jártunk iskolába. Az iskola, vagyis a Dóczy, a Kossuth utca végén reggelenként százával nyelte be alacsony, boltíves barna kapujába a „Dóczy-libákat”. Összeszíjazott könyvekkel a hónunk alatt rohantunk a Burgondia utcán, az utolsó csengetésre bukva be lélekszakadva az osztályba. Ez a zugokon való rövidítés csak reggel volt szükséges. Délben levéve és összesodorva a klottkötényt, a könyvek mellé szíjaztuk, s helyre rángatva a buggyos blúzokat, a lecsúszott harisnyákat, egymás copfjába frissen kötött máslikkal a Piac utca felé kanyarodtunk. A sarkon ugyanis, a Városháza előtt, vártak a gimnazisták, vagyis a fiúk, mert a lányok akkor még a felsőbb leányiskolába jártak.
Lovagjaink, az öreg Kollégium diákjai, Sanyival jártak együtt, s egy-két évvel voltak csak nálunk idősebbek. Csanak Pista, Haranghy Jenő, Szabó Micu, a Fráter fiúk, Kovássy Lala s velük a kis Magyari Imre, híres cigányprímás apjának később még híresebb prímás fia.
A flört annyiból állott, hogy mi, lányok feszes fejbólintással eldefilíroztunk a fiúk előtt.
Összekapaszkodva, egymás között vihogva, sugdosva, de a világ sűrű kincséért hátra nem nézve siettünk haza. Nagy illetlenségnek számított ugyanis, ha egy hölgy hátrafordult az utcán, s mi felettébb meg is vetettük az olyat, aki hátranézett. A fiúk távolról kísértek bennünket a Nagytemplomig. Ott, az Egyház téren srégen átvágva, hátrafordulás nélkül meg lehetett látni, kik voltak a kísérők.
Én dobogó szívvel lestem, ott van-é közöttük a nagy Ő, az én első szívkirályom, Iván. Fráterék ugyanis az ellenkező irányban laktak, s a fiúknak sietni kellett haza, mert Imre bácsi haragudott, ha miattuk várnia kellett az ebédre. Iván, ahogy az öccse egyszer elárulta, rendesen végigszaladta a hosszú utcát a Nagytemplomtól az Iparkamaráig, hogy el ne késsen a kísérgetések miatt.
Ez nagyon szép volt így.
Attól kezdve, hogy táncórába jártunk együtt, az a nagy változás történt, hogy a Városháza sarkán hozzánk csatlakoztak a fiúk, s együtt locsogtuk-fecsegtük, nevetgéltük végig az utat. Ekke ment elöl Pistával és Micuval, én hátul a két Fráterrel. Bandi csak falazott a bátyjának, hogy ki ne derüljön otthon, miszerint legalább egy félórával tehették volna hamarabb a levest Imre bácsi elé, ha nincs ez a kísérgetés. Jöttek velünk más fiúk is, de az nem számított.
Tény az, hogy két kislány öt-hat fiúval hangosan kacarászva nap nap után feltűnő dolog volt, és nem egészen illedelmes. Két élemedett trafikoskisasszony, akik előtt naponta így elbillegtünk, ránk is förmedt egyszer a boltja ablakából: – Kis kacér dögök.
De bántuk is mi! Nevettünk.
A tánciskola, amelyet Perczel Karola, a Csokonai Színház balerinája vezetett, tanulmányi előrehaladásunknak nem volt hasznára.
Ekke szorgalmasabb volt sokkal, de nekem bizony gyakorta mondogatták, főleg Konrád kisasszony, a számtantanárnő:
– Többet vártam Tüdőstől.
Nagy bosszúságom volt nekem mindenha ez a hozzám fűzött várakozás. A többi gyereknek, ha felét tudta, mint én, azt mondták: jó. Nekem meg, ha megfeszültem is, örökké csak azt, hogy ez mind semmi, tőlem többet várnak. Na azért ha úgy a szívemre teszem a kezem, meg kell vallanom, hogy az iskolában bizony nemigen feszültem én meg soha.
Az első felsőtől kezdődött nálam az olvasási düh, ami azonban a kötelező olvasmányokra nem terjedt ki.
Apámnak nagy könyvtára volt. Benne rengeteg szépirodalom, amit én nyakló nélkül faltam.
Nem ellenőrizte senki, mit olvasok.
Apa nem ért rá soha gyerekkel foglalkozni, Mamusnak meg csak az volt a fontos, hogy három órakor, mikor bejött a szobámba, azonnal letegyem a könyvet, felvegyem a kézimunkát, vagy menjek zongorát gyakorolni. Hogy miket olvasok, nem érdekelte.
Engem pedig megbabonáztak a könyvek. Hittem nekik… Szülőknek nem, iskolának nem, a templom fel sem merült – de a könyveknek vakon.
És nem a mese érdekelt elsősorban, hanem az emberek tetteinek rugója. Mint testvértelen gyermek, sokat voltam felnőttek között csendben. Rászoktam, hogy megfigyeljem őket. A beszédük s tetteik nem fedték egymást. – Magyarázatot kerestem. Ideges szüleimmel nem voltam bizalmas viszonyban. Mással sem. Senkivel. Kutattam hát a könyveket. Tudni akartam, milyen az élet, mi az igazság, milyenek az emberek.
Flaubert, Balzac, Maupassant, Dosztojevszkij, Thackeray neveltek tizenhárom-tizennégy éves koromban. Kicsit úgy, mintha egy csecsemőt rostélyossal lakatnának jól. Olvastam persze mást is. Történelmi és művészeti könyveket, összevissza, rendszertelenül, nagy érdeklődéssel.
Iskolai könyveim között mindig lappangott egy-egy regény, melyet nemcsak szünetben, de órák alatt, magyarázat, sőt felelés közben is elmerülve olvastam.
Szerencsémre az irodalom- és történelemtanáraim, két különlegesen intelligens, művelt, nagyvonalú nő, nem leckét, hanem tárgyat kérdeztek. Szerettek mind a ketten. Sikerült éveken keresztül jó svádámmal és sokoldalúságommal lecsalnom őket a lecke fonaláról, és magánbeszélgetéssé alakítanom a felelést. Egyszer azonban pórul jártam, iskolai látogatás alatt, egy történelemórán.
Géresi Kálmán, a tankerületi főigazgató, vele Dégenfeld József gróf, népszerű nevén Savanyú Jóska, Márk Endre polgármester és még néhány református potentát bevonult az osztályunkba ellenőrizni a növendékek tanulmányi előmenetelét.
A halálom voltak ezek a látogatások. Soha meg nem úsztam felelés nélkül. Az apám lányát akarták hallani mindig.
Most is, alig foglaltak helyet a katedra körüli székeken az illusztris vendégek, Kálmán bácsi, aki szeretett a padok között bolyongani, megállott mellettem. Kedvesen megsimogatott, elvette a könyvemet, s belelapozva megkérdezte: – Tudod-e a leckét, gyöngyszemű Kaláris?
Feleletet sem várva, elvitte a könyvem, s leült az urak közé.
Én se holt, se eleven nem voltam, mert azt sem tudtam, mi volt az aznapi lecke. A szomszédom, Pálfy Böske elém tolta a könyvét, s rábökött egy fejezetre: Stílusok.
Fotó: Wikipédia
