Az új regényednek három mottója van, három nőtől idézel, ezek közül is az egyik legmarkánsabb Pető Andrea megállapítása, miszerint „Amikor a demokratikus ellenzék történetéről írnak, sokszor elfelejtik a nők szerepét”. Jól érzem, hogy a Kerti szonátával ezt a hiányt is szeretted volna betölteni? Összességében mi volt a mozgatórugója ennek a regénynek?
Nagyon sok regényemnél szervezőerő, hogy női sorsokat mutassak be, akár olyan értelemben is, hogy a társadalom hogyan hatott rájuk, vagy ők hogyan hatottak a társadalomra. Ebben az esetben a kiindulópont A tér tágassága volt, az első inspirációt, impulzust az adta, és utána a Rajk-kiállítás az OSA Archívumban. Már ezeknél feltűnt, hogy
milyen fontos szerepe volt a nőknek
– például ott volt az a gépírónő, aki nagyon sokat segített a kiadványok készítésében, de mélyen megrendítettek Rajk Júlia levelei is a kiállításon, vagy a snagovi „osztálynaplók” –, és úgy éreztem, a nők szerepét jól tudnám, tematizálni. Óriási löketet adott még az is, hogy megjelent Pető Andrea Rajk Júliáról szóló könyve. Nagyon karizmatikus nőnek tartom Rajk Júliát és azt az egész sorsot, amelyet ő megharcolt. Szerintem ő fogott meg a leginkább, és aztán adta magát a többi történet: roppant inspiratív volt Hodosán Róza szamizdatélete, ahogyan gondolkodott, és amilyen emberséggel, kedvességgel, hihetetlen határozottsággal működött. De beszélhetünk akár Solt Ottiliáról is, aki nagyon fontos dolgot csinált többek között azzal, hogy egyik alapítója és működtetője volt a SZETA-nak. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a demokratikus ellenzék tagjait nagyon sokszor nem úgy érték atrocitások, mint az ötvenes években: tehát amelyik szereplőmnek mégis ilyen erős félelmei vannak, lehet, hogy épp onnan örökölte őket. És bár nem a Rákosi-korszakban játszódik a regény, de a rendszernek megvoltak az eszközei ahhoz, hogy vegzálni tudják a csoport tagjait – akár egzisztenciálisan vagy akár azzal, hogy az illető teszem azt, nem kapott útlevelet, igazoltatták, szorosan követték stb. És nagyon sok esetben, ha nem volt munkája a férfiaknak, akkor konkrétan a nők tartották el a családokat. Fontos szerepük volt.
Az lehet, hogy a módszerek mások voltak, de sokszor már a félelem légköre elég lehetett ahhoz, hogy a rendszer kontroll alatt tartsa az embereket…
Igen, ugyanakkor azt szűrtem le, hogy mindenkinek más a személyes percepciója és tapasztalata a korszakkal kapcsolatban. Van egy ismerősöm, aki a Szféra alapítása körül mozgolódott. Ő például nagy kalandként fogta fel, és nem félt abban az értelemben, mint ahogyan az ötvenes-hatvanas években félhettek az emberek.
Volt bennük egyfajta vagányság, és sokan bíztak benne, hogy változhat valami, noha sokan azt mondják, ezt nem lehetett előre látni.
A cselekményt nem véletlenül helyeztem amúgy 1987 tavaszára és nyarára – azon a nyáron alakult például a Fekete Doboz. A regényben nagyon fontos szerepet kap, még ha csak háttérfiguraként is, Ember Judit, akinek az életművétől le vagyok nyűgözve. Szerintem sokat kellene foglalkozni vele, és sokat tett, hogy megváltozzanak a dolgok. Akkor ősszel már az MDF is megalakult, a Társadalmi szerződés is azon a nyáron jött ki kultikus mondatával: „Kádárnak mennie kell”, tehát már volt egyfajta ambíció, mégpedig jóval nyíltabb ambíció, mint azelőtt. De talán valami már azzal is elindult, hogy Kőszeg Ferenc fotósorozata (zseniális szervezés eredményeképpen készülhetett el egyáltalán, majd lett itthon is hatása az ezzel a bizonyítékkal beadott feljelentésnek) kijutott nyugatra. Ez kicsit parafrazeálva megjelenik a könyvben is, amikor Frida a kocsiban ülve fotóz egy demonstratív követést. Nagyon fontosak voltak a hétfői szabadegyetemek, és ezeket már nyíltan meghirdették: nyilván részt vettek rajtuk besúgók is, aki felvették, majd az egészet később kielemezték a belügyben, de már egy kicsit lazultak a dolgok. A rendszer ugyanakkor hihetetlen gépezetet és embermennyiséget mozgatott a megfigyelésükre, noha elhangzott az is: „Nem csinálunk mártírokat belőlük”. Fontosnak tartottam, hogy a Lila fedőnevű röplapos akció is megjelenjen a regényben: ez 1985-ben kezdődött, három éven keresztül figyelték, de nem tudták elkapni a szervezőit, mert rendkívül jól konspiráltak. A rendszerellenes akciók egyik csúcsteljesítménye volt.
Ez az a korszak, amire utólag azt szokták mondani, hogy már repedések jelentek meg a rendszer falán, de valószínűleg akkor még senki sem sejtette, hogy pár éven belül össze fog omlani az egész. Ahhoz, hogy ezt az egész világot feltérképezd, hol indultál el?
A történtek idején én nagyon fiatal voltam, így mások tapasztalásai, beszámolói, leírásai alapján tudtam elindulni. A szépirodalmi háttere adott: ott van Esterházy Péter Javított kiadása, Forgách András Élő kötet nem marad című könyve, de nagyon sokat tanultam Molnár Gál Péter Coming out című könyvéből, és izgalmasak voltak a történelmi munkák is. Nagyon szeretem Tabajdi Gábor III/III-as kötetét vagy Gervai András Titkos Magyarországát. És hát ott vannak a beszélgetések! Ami érdekes ezzel a korszakkal kapcsolatban, hogy milyen könnyen tematizálja magát, ha bárkivel szóba kerül ez a dolog. Apám barátai mesélték, hogy a Beszélő annak idején nagy kincs volt, mindig tovább adták, emiatt pedig sokszor felmondták magnóra, hogy felolvasva meglegyen az anyag. Azonnal volt három olyan sztorijuk, amivel rá tudtak csatlakozni erre a korra. Vagy akár a másik oldalról egy ismerősöm arról számolt be, hogy az ő apukája meg az ellenkező oldalon tevékenykedett aktívan.
A könyvem nyilván nem memoár, inkább a korszak lelki rekonstrukciója
– ez egy általam elképzelt, de sokak által megélt, átszűrt, sok mindennek utánaolvasott, mégis szubjektív valóság. De bizonyos pontjaihoz, úgy érzem, nagyon jól tudnak csatlakozni emberek. Nemrégiben voltam egy író-olvasó találkozón, sokan voltak a szüleim korosztályából, és meséltem az új regényemről is. Utána ketten is odaültek és meséltek. Az egyik férfi azt mondta, hogy az ő barátja a kistarcsai női börtönben született, amitől kicsit megrendültem, mert nyilván Almási Tamás Ítéletlenül című dokumentumfilmje volt a könyvem börtönjeleneteinek egyik kiinduló alapja. Más valaki pedig azt mesélte nekem, hogy a családja Esterházyékkal volt kitelepítve. A társadalom sokszorosan traumatizált, és nem csak 1956-tól, hiszen még az ötvenes éveknek is van egy ilyen lenyomata. Nyilván a nyolcvanas években is történhettek dolgok, ez pedig érdekes csatornákat nyithat meg.
A regény három női generáció történetét meséi el: a legfiatalabbakat Frida képviseli, aki teljes mellszélességgel részt vesz az ellenzéki szerveződésben, ezzel szemben az anyja kicsit láthatatlan figura, de a története rengeteg meglepetést tartogat, és ott vannak még az idős hölgyek, Magda és Médi, akik sosem szűntek meg passzívnak lenni. Ahogy megyünk vissza az időben, egyre több olyan réteg simul egymásra, ami elsőre nem nyilvánvaló, fel kell fejteni őket. De kinek az alakja volt meg legelőször a fejedben?
Legelőször úgy emlékszem, hogy Médi és Magda alakja. A Médi nevet Heltai Jenőtől kölcsönöztem, eleve az ő Négy fal között című naplója inspirálta a regény egyik fő helyszínét, meg bizonyos gondolatokat a háborús jeleneteknél. Már a Marlenkában is tematizáltam bizonyos traumákat, de van egy dolog, amivel viszonylag keveset foglalkozunk, ez pedig a háborús nemi erőszak. Polcz Alaine könyvet írt róla, Pető Andrea történészként dolgozta fel, remek dokumentumfilmet készített Skrabski Fruzsina, de ez valahogy mégis egy olyan szintű tabu, ami azonnali elhallgatásra késztet mindenkit. Nálunk konkrétan a családban történt ilyen eset: a nagyanyámék a háború alatt Somló környékére menekültek, és egy olyan bunkerba rejtették el a lányokat, amihez hasonlót valószínűleg nagyon sok apuka, férj és fiútestvér épített. Nem egyedi tehát, amit megírtam a regényben. Somló környékén a német és a szovjet front is áthaladt, szerintem a nőket ott többszörösen bántalmazták – és amikor ez szóba került ismerősi körben, az idős nők egyszer csak elhallgattak és csupán annyit mondtak: „Hát, igen, ott azért történtek dolgok”. Nincs rá szó, és a fiatalabb generáció sem tudja, vajon lehet-e erről beszélni, rákérdezni,
az idősebbek számára pedig sokszor nem léteznek azok fogalmak, amikkel ezeket át lehetne adni,
elfojtanak vagy projektálnak. Skrabski Fruzsina filmjében is megjelenik egy hölgy, aki úgy beszél az általa átéltekről, mintha a barátnőjével történtek volna meg. Ez egy akkora szégyen, amit szerintem még nem nagyon dolgozott fel a társadalom, pedig jócskán túlvagyunk rajta: közvetlenül a háború után arról nyilván nem lehetett beszélni, hogy a szovjet katonák mit tettek, ugyanakkor ez a trauma szerintem nagyon sok nő, vagy generációk életét határozhatta meg.
Egyrészt ott volt a szovjet katonák által elkövetett erőszak, másrészt a regényben megjelenik az állami erőszak is, amikor a rendszer irányítói vitetnek el, vagy börtönöznek be egy nőt. Utóbbi szintén egy hatalmas trauma, és sokszor az is tabusítva van…
A regényből is kiderül, hogy a nyugati ember mennyire máshogy viselkedett, mint egy szocializmusban szocializálódott vagy hallgatáshoz hozzászokott ember, aminek persze megvoltak a maga okai. Az ötvenes években átélték például azt, hogy egy családot bármikor két bőrönddel elküldhettek a világ végére. Vagy az ember a kistarcsai női börtönbe kerülhetett azért, mert mondjuk – mint ahogy a regényben is – a Rákosi-villa mellett csókolózott. Vagy csak simán feljelentette a szomszéd, és internálták. Volt egy ismerősöm, aki egyetemistaként látta a recski táborról szóló dokumentumfilmet, és azt mondta, hogy nem akarták elhinni, hogy ilyen volt! Olyan szinten sikerült titkosítani az egész társadalom számára ezt a dolgot, és nyilván az ilyen fokú értelmetlen erőszak is felfoghatatlan. Hiába van ma már a Faludy-kötet, hiába készültek remek dokumentumfilmek, mint a Jules szökése,
egyszerűen nem tudunk arról, hogy micsoda traumát jelenthetett ez a helyzet.
Egy barátnőm nagymamája mesélte, hogy a családja a Szabad Európa Rádióból értesült róla, hogy az apja él és ott van. Miután Michnay Gyulának sikerült Recskről megszöknie, kikerült Bécsbe, de először kémnek gondolták, nem hittek neki. Michnay viszont Recskről megjegyzett 520 nevet, és rengeteg család így értesült arról, hogy él a hozzátartozójuk.
Főleg a Kádár-korra volt jellemző egyfajta máz, ami elfedte a kilátástalanságot. Az emberek nagy része bár erősen korlátozva volt és nem élt jól, de már lehetett autója, víkendháza, rendelkezett egy térrel, amiben mozoghatott, még ha annak határait nem is léphette át. Igaz, az információhoz való hozzáférése is erősen szűk volt.
Szűk volt, de ha hozzáfértél valamilyen információhoz, az sokkal hitelesebb volt. Azt gondolom, hogy a civil kurázsi meg az önszerveződés is sokkal erősebb lehetett. A mai ember tanulhatna tőlük, hogyan szerveztek találkozókat, szereztek információkat, külföldi művészeti anyagokat, bármit. Az önművelés vágya is sokkal erősebben buzgott, és hússzor jobban meggondolták, mit hisznek el. Manapság, ha belegondolsz, olyan szinten átjárja az életünket a fake news és a fake enemies fogalma, ami furcsa. Annak idején ezek minden propaganda ellenére tisztábban dekódolható dolgok voltak.
Valahogy a kíváncsiság, az információéhség sokkal erősebb volt, a szellemi-társadalmi szolidaritás pedig mindenképpen.
A könyv olvasása közben gyakran éreztem, hogy a korszak az érzékek révén is megidéződik: szisszennek a langyos sörök, illatoznak az Omnia kávék, csörögnek a fagyöngyös térelválasztók, pompáznak az egész falat beborító poszterek. Egy jellegzetes tárgyi kultúra és egy jellegzetes hangulat bontakozik ki mindebből. Neked milyen impresszióid maradtak ebből a korból?
Az ízek, illatok mindenképpen. A „kicsiből is ki lehet hozni sokat” szemlélete, a „most nem olyan rossz, ezért jó”, ami idézetként is megjelenik a könyvben. „Jól élünk, jól élünk” – mondogatta például a nagyanyám, és közben főtt krumplit készített nekünk vajjal, a világ legolcsóbb kajáját. Nekem ugyanakkor szívbemarkoló volt, amikor egy svájci ismerősünk csomagot küldött nekünk és azt láttuk, hogy onnan micsoda használt ruhák jöttek! Soha életünkben még újonnan sem vásárolhattunk olyan ruhát a boltokban. Feltűnő volt az is, ha külföldről jött egy ismerős vagy rokon, még nem volt kopott a cipője, és valahogy jobban kihúzta magát, nyíltabban a szemébe nézett mindenkinek – a regényben is megjelenik, hogy a pincérrel, a portással, rendőrrel mi nem mertünk ilyen bátran beszélni. A nyolcvanas évek végén, de még a rendszerváltáskor is megvolt, hogy nagyon lehajtja a fejét a magyar ember, és
többször is meggondolja, hogy mit mond ki.
Beszélgettem többekkel erről az időszakról, és amikor a benyomásaikról kérdezgettem őket, sokan a szürkeséget említették. Hogy nem volt annyi szín meg inger. Valóban van ebben valami, én mégis valahogy izgalmasnak éltem meg, de lehet, hogy azért, mert próbáltam az egyéni impulzusokra koncentrálni. Hiszen amit ki lehetett hozni ebből a szegényes világból, az bizonyos értelemben mégis gazdagabb volt. Például azok a hétvégék, amiket akár a víkendház bütykölésével töltöttek az emberek, olyan elképesztő minőségi idő volt, ami manapság szinte hihetetlen.
Az előbb már soroltál pár nevet, olyanokat, akik a demokratikus ellenzékhez tartoztak, akik nem fiktív alakok, és jobbára keresztnévvel szerepelnek a könyvben. Okozott bármiféle dilemmát neked, hogy ezek az emberek utóbb azonosíthatóak lesznek?
Teljes névvel azért nem akartam szerepeltetni őket, mert ez nem egy történelemkönyv, nem memoár, csupán megidézem őket. Nyilván nagy hatással volt rám sok dolog, amit olvastam róluk vagy tőlük, de mindenkinek más a percepciója és nem akartam abba beleszaladni, hogy bárkinek rosszul eshessen valami. Megjelennek benne olyan részletek, mint például, hogy hol volt az Északi bázis, vagy hogyan készült a szamizdatkiadvány, vagy ott van az a jelenet, amikor Demszky Gábor a Balatonban sétált a stencilezőgéppel, míg a többiek álcázásképpen látványosan tornázni kezdtek a kertben, mert azt hitték, hogy a rendőrök őket figyelik meg, és menteni kellett a legfontosabb kincset, a sokszorosító gépet. Ezeket Hodosán Róza jegyezte le. De olyanba nem akartam beleszaladni, hogy az ő történetükkel kapcsolatban konfabuláljak bármit. A fiatal lány, Frida, meg a két idős nő, Magda és Médi ezért teljesen kitalált szereplő. Az összes figura konstruált, mégis nagyon erősen kapcsolódnak valós személyiségekhez: Rajk Júliához, Ember Judithoz.
Fontos ellenfigura a titkosszolgálati tartótiszt. Az írást megelőzően mennyire ástad bele magad ebbe a világba?
Bevallom őszintén, a tartótiszt figuráját nagyon szerettem írni! Persze olvastam jelentéseket is. A motivációkat keresve izgalmasan hatott rám annak a kutatásnak a leírása, amikor grafológusokat kértek meg, hogy jelentéseket elemezzenek. Arra a kérdésre keresték a választ, vajon mi vihette rá az embereket, hogy besúgóvá váljanak. És bár a megfélemlítés fontos szerepet játszott, de sokat nyomott a latban az elismerés utáni vágy is. Az egyik szereplőnek gyakorlatilag az a fő motivációja, hogy egész életében dicséretre vágyott, úgyhogy ennyiben szerettem volna reális lenni.
De sok esetben teljesen kiszámíthatatlan, hogy ki miért válik besúgóvá.
Minden embert egyesével kellene megvizsgálni, így aztán nem lehet általánosítani vagy általánosan elítélni. A regényben megjelenik az is, hogy valaki pusztán a megélhetés miatt döntött így: látta annak idején, hogy egy ezredes kinézett magának egy lakást, és elvitette az ott lakókat. Látta, hogy a hatalom profitot is hozhat, egzisztenciálisan is kamatoztatható. A besúgóvá válásnak akár ilyen prózai oka is lehetett, nem kellett hozzá, hogy különösebben higgyen a rendszerben.
Az egyik kulcsmozzanata a regénynek, amikor a gyanú árnyéka vetül a lány szereplőre, a sugalmazással szemben pedig teljesen tehetetlen. Ennek a szálnak volt valós alapja?
Ez az elidegenítési módszer bomlasztás néven futott. Rengeteg ellenzéki megmozduláson voltak beépített emberek, akiket nem lehetett olyan egyértelműen kiszűrni, mint ahogyan Frida teszi, akinek remek besúgódetektora van. De bele lehetett ilyenekbe futni. Nagy Bálint mesélte nekem, hogy Donáth Ferenctől tanulták a konspiráció szabályait, ami azt jelentette, hogy a Beszélő terjesztésének megszervezésekor csak egyetlen szabály volt: mindenki csak annyit tudhat, ami rá tartozik. Nagyon jól konspiráltak, és tisztában voltak vele, hogy Adyligeten is, ahol rengeteg házibulit tartottak, mindig volt keveredés, és azoknak az embereknek lehetett akár a bomlasztás is a feladatuk. Egy ilyen helyzetet mindenképp meg akartam jeleníteni.
A könyvben felbukkannak olyan városi történetek, amelyek részben igazak (például a Regent-ház felrobbantása), más inkább a városi legenda kategóriájába tartozik (például a világháború alatt a földalatti alagútjában tanyázó oroszlánok sztorija). Számodra milyen városi legendák vagy történetek építik vagy gazdagítják ezt a korszakot, pontosabban ennek a korszaknak a krónikáját?
Sokat olvastam a Bimbó út környékéről, a regénybe talán bele is került, hogy a háború után úgy nézett ki a Margit körút, mint egy kibelezett test. Érdemes néha végigpörgetni a Fortepant. Szerintem én a Marlenka írásakor nem nézegettem eleget, és bár Ablonczy Balázzsal beszéltünk arról, hogy talán még jobban kellene érzékeltetni, mennyire szét volt bombázva a város, és mennyi halott volt, kicsit visszafogottabban kezeltem ezt a dolgot. Itt viszont igenis beleírtam, hogy az éhező, lesoványodott emberek a halottak és a romok között babakocsiban gyűjtötték a rongyot, a fát, bármit, amit otthon hasznosítani tudtak. Nagyon szívszorító látvány és tapasztalás lehetett, és szerintem mai aggyal és tudattal nehéz felfogni, hogy azok az emberek min mentek keresztül. Ami még érdekes, hogy
a város folyamatosan veszítette el az arcát,
ami a regényben legmarkánsabban a Regent-ház eltűnésével jelenik meg. A háború előtt itt polgári szépség és kultúra uralkodott, aztán ahogyan a szellemet és a gondolkodást próbálták uniformizálni, ez lassan meglátszott a város kinézetén is – és nemcsak az elképesztően tudatromboló panelekkel, hanem valahogy minden épület beszürkült és megkockult. Részben elveszett a polgári életmód, ami persze búvópatakként megjelent a hétköznapokban. Az emberek igyekezték valahogy a szépséget meg a kultúrát visszahozni, hiszen volt bérletük mondjuk, az Operába. A polgári középosztály próbált talpon maradni, még ha nagyon leegyszerűsített keretek között is.
A regényben ezt a Bimbó úti lakás jeleníti meg talán a leginkább, ahol ez a polgári kultúra nyomokban azért még megmutatkozik.
Igen, mindkét idősebb szereplő, Médi és Magda is „kapott tőlem” egy olyan művészeti ágat, amivel ellensúlyozni tudta ezt az ürességet. A zenét és az irodalmat.
A Marlenkában is egy olyan történelmi eseményt ábrázolsz, ami visszahat a jelenre. A jelenlegi politikai helyzet annyira polarizált, hogy sokan nem tudnak objektíven beszélni a rendszerváltás körüli korszakról, időben még nem vagyunk annyira távol, az akkori szereplők egy része még aktív. A Kerti szonátában ábrázolt kor talán emiatt is erőteljesebben visszacsatol a jelenhez. Mit gondolsz erről?
Mindenképpen érzékeny téma ez a korszak. A nyolcvanas évek erősen hat a mai politikára,
sokan használják fel és rajzolják át a saját ízlésük szerint.
Én nem is azt akartam bemutatni, hogyan zajlott le a rendszerváltás, inkább az előzményeket. Egészen pontosan azt, hogy milyen társadalmi-lélektani helyzet vezethetett ehhez, illetve hogy milyen légkörben kellett élniük az embereknek, ami az én generációmnak és a nálam fiatalabbak számára is egyfajta emlékállítás. Fontosnak tartom, hogy a lányom, aki most lesz 15 éves, tudjon arról, milyen volt, amikor például nemcsak a pandémia miatt nem lehetett utazni. Rengeteg mindenben voltunk olyan szinten korlátozva, ami akkoriban talán fel sem tűnt, és ahhoz képest utána egészen megdöbbentő volt a változás. Nagyon sokan nem is tudtak alkalmazkodni a rengeteg lehetőséghez, hanem frusztráltak lettek tőle. Főként azok, akik úgy érezték, addig milyen jó volt, hiszen a régi rendszer biztonságos keretet adott nekik. Bár korlátozva voltak, ugyanakkor azt támasznak is érezték, hiszen nem nagyon kellett önálló döntéseket hozniuk.
Egy ilyen regény megírása erősen szembesíti az írót a saját környezete, saját családja múltjával is, hiszen óhatatlanul elkezdi foglalkoztatni az embert, hogy vajon a saját szülei, nagyszülei hogyan viselkedtek az adott korban. Rá mertél erre kérdezni?
Valamennyire igen. A nagyszüleimet már nem tudom faggatni, de az apámat igen, illetve vannak régi hangfelvételek. Az én családom is megtapasztalta a kitelepítést, vagy azt, hogy milyen egy bunkerben arra várni, vajon elmegy-e az az orosz katona vagy sem. De ezek nem egyedi példák, mint ahogy börtönbe is sokan kerültek, vagy hallgatták le őket, próbálták beszervezni, összességében szerintem a társadalom nagy százaléka volt érintve.
A felnőtteknek szóló könyveidben masszívan foglalkozol a történelemmel. A mostani kutatások vagy az írás során volt olyan történetmorzsa, amelyről azt érezted, hogy milyen jó lenne regénnyé írni?
Bevallom, hogy az ötvenes évek még izgat, elsősorban Recsk, de még nem tudom, hogyan tudnék rácsatlakozni, mert alapvetően női sorsokról szeretek írni. De nagy franc az író, mert alighogy leadta a kéziratot, már elkezd újabb szövegen gondolkozni! És hát bármilyen dokumentumfilmet látok vagy bármilyen ténykötet kerül a kezembe, egy kicsit mindig már egy következő történeten agyalok.
