“A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal” - írta Szerb Antal az Utas és holdvilágban. A vonaton eleinte tényleg nem volt baj, hajnalban kezdődött, a krakkói vasútállomáson. Tizenkét óra alatt kétszer raboltak ki, először éjszaka a vonaton, majd másnap a szállásunkon, miután visszaértünk a rendőrségről és a nagykövetségről. A szállásunk beszakadt ajtaján egy 45-47-es, sáros lábnyom, helyszíneltek.

A városról nem az az utolsó emlékem, hogy lassan húsz éve december 30-án kilenc óra ott tartózkodás után a gurulós bőröndjeinkkel zúzunk át a Mária templom mellett a főtéren a vonatállomásra. A krakkói irodalmi fesztiválon, a Conradon tapasztaltam meg, hogy én mint magányos olvasó megismerkedhetek más magányos olvasókkal, bejárhatjuk a várost irodalmi beszélgetésről felolvasásra, koncertről kiállításra. A céklalevesre és a vodkázóra emlékszem, ahol egy óra alatt végigkóstoltuk a kínálatot, majd megérkeztünk a beszélgetésre, amin Krasznahorkai László is szerepelt, lerajzoltam. 

Ez volt a fordulópont, a krakkói mintára mi is elképzeltünk egy várost magunknak.

Az első logónkon egy metrótérképet kereszteztünk egy könyvvel, ha már a város és a tömegközlekedés egész életemben egyet jelentett az olvasással. Reggel a trolival és a metróval iskolába menet 16 oldal volt az átlag. Este az edzésre az Osztyapenkóig 27. Meg hazafelé is, természetesen. A diákbérlet plusz könyv bármelyik fapados utazásnál erősebb kombó.

Olivia Laing A magányos város című könyvében Edward Hopper híres festményéről ír, az Éjszakai baglyokról, ami majdnem olyan, mint Czinki Feri instacsatornája: egy kalapos férfi valamilyen városban sört iszik. A képen egy zöld fényben úszó dinerben késő éjszaka beszélget egy vörös ruhás nő egy kalapos férfival. A pult másik oldalán egy másik férfi iszik, a pultos dolgozik. Óriási üvegfelület hiteti el a nézővel, hogy ez a hely nyitott, átlátható, befogadó, igazán metropoliszra jellemző hely. Miközben a színek és a képen szereplők közötti távolságok is azt a melankolikus érzést erősítik fel, hogy ezekben a nagyvárosokban borzasztóan magányosak vagyunk. 

Amit Laing a városról és az emberről ír, az valahogy nekem az irodalomról is beszél. "A magány (...) sűrűn lakott hely: önmagában is város. Márpedig ha valaki városban él, még ha olyan mereven és logikusan konstruált helyen is, mint Manhattan, eleinte biztosan eltéved. Aztán ahogy múlik az idő, az agyában térképet rajzol kedvenc útvonalakból és úti célokból: ezt a labirintust senki más nem tudná lemásolni vagy újrateremteni”.

Egy regény vagy vers is olyan, mint egy város, amit magányosan kell bejárnunk.

A várost és a szöveget ugyanúgy olvassuk: mindkettőnek saját nyelve van, történetei, traumái és titkai, amelyeket meg kell ismernünk, fel kell fedeznünk.

Az első Margón Csejdy Andrással, a Margó társalapítójával felszálltunk az akkori Holdudvarban a biciklijeinkre. Bent Nyáry Krisztiánt ünnepelte még a közönség, miközben a roll upokkal a hátunkon hajtottunk fel a Margit hídra, végig a késő esti körúton, és itt lehet, hogy egy amerikai független filmet képzelek el elmosódó neonfényekkel, de áthajtottunk minden piroson, kerülgettük az autókat és azt üvöltöttük a másiknak, hogy nem hiszem el, bazmeg. Azon az estén a Corvintető felé azt nem hittük el, hogy mások is belaknák azt a várost, amit mi Margó néven elképzeltünk, amiben csak szöveg van, de az minden mennyiségben. Azóta együtt vagyunk magányosak. 

Amikor Csejdyvel elképzeltük a Margó molekuláris szerkezetét, akármit is értettünk azon, valójában azt képzeltük el, hogy

az irodalmat kihozzuk a nappalikból, a hálószobákból, az iskolából, leszállítjuk a villamosról, és megmutatjuk, hogy az irodalom nem magányos műfaj

- ezt olyan sokszor mondtam szponzoroknak, partnereknek, újságíróknak és magamnak is, hogy elhittem. A nyelv, a történetek és az élmények, legyenek akármilyen különbözőek is, összekötnek minket. 

A Margót tíz éve indítottuk el, hat éve szerveztük meg az első őszi rendezvényünket, idén augusztusban először mentünk Zalába. Mindháromban közös volt, hogy a hiány hozta létre. Hiányzott az írókkal való találkozás, a beavatottság érzése, a borítón szereplő név valósága, de ezek mind mellékesek ahhoz képest, hogy egy olyan fizikai tér hiányzott, amilyet alakíthatunk, ami teljesen a miénk, amiben normális az, hogy több százan ülnek irodalmi beszélgetéseken, amelyiken Bereményi Géza városi sétáján a tömeg miatt a busz elakad a belvárosban, amelyiken olyan pacalfőzésbe hajszol bele minket Cserna-Szabó, hogy a török díszvendégnek alig tudom elmagyarázni, hogy a sapkában kavargató szakács az egyébként top író, és igen, a mellé kihelyezett kecskefejről minden lefőtt már. Nálunk ilyen egy irodalmi program, vagy olyan, hogy összeállnak költők és dalszerzők és létrejön a Rájátszás. Vagy amelyiken Esterházy Péter egyik évben még a fiával boncolgatja az apaság kérdéseit, a másikban hosszú percekig nem szólal meg, mert mint a Hasnyálmirigynaplóból is kiderült később, előtte pár nappal tudta meg betegségét.

Regényvilágokat nemcsak felfedezhetek és bejárhatok, hanem alakíthatok is, mert minden regény főszereplője valójában az olvasó,

 ezért a Margó és a FIN is az olvasók ünnepe, azoké a személyeké, akik napról napra elővesznek egy könyvet és olvasni kezdenek, hogy egyedül legyenek, hogy magukra zárjanak egy világot. Akik magányos kikapcsolódásnak tartják az olvasást, a lényegét nem értik. 

Amikor a Margóról beszélek, akkor a Fehérvári Irodalmi Napokról is beszélek, vagyis arról, hogy csak rajtunk múlik, milyen kultúrát, országot, nyelvet és várost képzelünk el magunknak. És csak rajtunk múlik, hogy az elképzelt városunkat létre tudjuk-e hozni. A FIN az irodalom és az olvasás felől mutatja be városát.

Olivia Laing szerint Hopper a festményén a magányt mint nagyvárost, azaz demokratikus közteret ábrázolja, ahol szándékosan vagy sem, de sok lélek sereglik egybe. Irodalmi fesztivált szervezni, ahogy olvasni is, magányos munka, viszont ha jól csinálja az ember, akkor sok magányos lélek, ún. szervezők és olvasók sereglik egybe és hoz létre egy FIN-t például. Valamit, ami alakítja a várost, hogy a létező legjobb hely legyen. Czinki Feri, ahogy mi is, a városban megtalálta azt a magányosságot, ami teremtő erővé válik, ennek az eredménye a Fehérvári Irodalmi Napok.

(Nyitókép: Edward Hopper, Nighthawks, 1942. Photo via Wikimedia Commons.)