10 évvel ezelőtt, 2016. július 14-én halt meg Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom és a posztmodern meghatározó alkotója. Az évforduló alkalmából sorra közöljük a Könyves Magazin 2021-es Esterházy-különszámában megjelent írásokat.
Most Várszegi Asztrik bencés szerzetes, püspök, pannonhalmi főapát visszaemlékezését közöljük, amelyben elmeséli, hogyan ismerkedett meg az Esterházy családdal, milyen kapcsolat fűzte EP-hez, hogyan alakult a barátságuk, és miképpen segített neki az utolsó óráiban is.
Várszegi Asztrik: Találkozásaim Esterházy Péterrel
A személyes kapcsolat, a barátság ajándék. Olyan, mint a váratlanul megtalált igazgyöngy vagy a földbe rejtett kincs. Gazdagnak mondható eddigi életemben az egyik ilyen igazgyöngy Esterházy Péter barátsága. Életkorban néhány év választott el bennünket, úgy is viselkedtünk egymás között, ahogy a testvérek. Arisztokrata és polgárgyerek voltunk, akiket a maguk családi életében a körülvevő diktatúra megbélyegzett. Ugyanazon katolikus és hívő családi nevelésben részesültünk, Péter piarista szerzetesgimnáziumban tanult, magam szerzetesként katolikus iskolában tanítottam. Értelmiségiekként, szellemi és lelki szomjjal éltük mindennapjainkat. Minden emberi feltétel, élettapasztalat adva volt, hogy egy nyelvet beszélhessünk, és hogy álarc nélkül és őszintén tudjunk a legkényesebb dolgainkról beszélni. Megismerkedésünk idején már felnőttek voltunk.
Szerettük az embereket, ezt a hazát, közös lelki anyánkat, a katolikus anyaszentegyházat még akkor is, amikor annak földi megvalósulásával nem is voltunk kibékülve, pláne egy politikai rendszerváltoztatás után.
Az értelmiségiek bűnétől, az elégedetlenségtől és türelmetlenségtől szenvedtünk. Amikor kritikusak voltunk, akkor nem valaki ellen, hanem valakiért vagy valamiért haragudtunk. Magam a „kairosz”, a „kegyelmi idő elmulasztásáért” türelmetlenkedtem.
Emlékeim az Esterházyakról
Az Esterházyak neve, ugyanúgy, mint Liszt Ferencé, szülővárosom gyerekkori élményeiig nyúlik vissza. A soproni egykori ferences, majd később bencés szerzetesházból kilépve a tekintet nem hagyhatta figyelmen kívül az Esterházy család palotáját. Belvárosi gyerekként a Fő téren felnőve kismilliószor láttam és jártam benne anélkül, hogy valaha is eszembe jutott volna, hogy életem során e nemes családból megismerek bárkit is.
Pannonhalmán az 1960-as évek második felében teológushallgatóként több alkalommal is kirándultunk a Vértesbe, hogy lélekben „visszafoglaljuk” a vértesszentkereszti bencésmonostor-romokat, majd Majkot, a kamalduliak elhagyott szerzetestelepét, illetve akkor világiak lakta celláit. Gróf Esterházy Móric özvegye, Károlyi Margit grófnő, a „majki nagymama” – ahogy Esterházy Péter később róla írt – ott élt egy remetelakásban. Többször láttuk, sőt találkoztunk is vele, és a neki kijáró tisztelettel köszöntöttük. Sólymos Szilveszter atya személyesen is üdvözölte a grófnőt, beszélt is vele, mi távolról néztük, és megrendülten próbáltuk megérteni helyzetét. Az akkor már javakorú, szikár asszony szegénységében, egyszerűségében is tekintélyt sugárzó egyéniség volt. Ez az emlék tért vissza Esterházy Péter Harmonia cælestis regényében.
A „majki nagymama” engem is ihletett, Péter temetési beszédében kifejezetten súgott és inspirált.
Az 1970-es évek elején voltam Budapesten egyetemista. A Központi Szemináriumban keresett meg egy addig ismeretlen kedves fiatal pár. Azt kérték tőlem, hogy áldjam meg házasságukat, eskessem meg őket Pannonhalmán. Családjukat régi kapcsolat fűzte a bencésekhez. Meg is köttetett a házasság a pannonhalmi altemplomban. Ezen az esküvőn részt vett Esterházy Mátyás és felesége, Lilike is. György fiuk a fiatalok barátja volt, innen adódott a barátság. Ez volt az Esterházy családdal az első személyes találkozásom.
Gróf Esterházy Móric és Szent Márton hegye
A fiatal Móric gróf a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban érettségizett magántanulóként, így gimnazistaként ismerte már a bencés rendet.
Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapátról írott doktori értekezésem során bukkantam rá gróf Esterházy Móric nevére, tevékenységére. Esterházy Péternek ezt aztán már barátságunk kezdetén meséltem el.
Mi is történt igazában véve? 1944 őszén Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát közvetítő révén tudta meg gróf Esterházy Mórictól, Esterházy Péter nagyapjától, hogy a gróf csákvári birtoka számára megszerezte a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét.
Esterházy felajánlotta, hogy Pannonhalma értékeinek egy részét náluk át lehetne menteni.
Ez a felajánlás indította a főapátot, hogy előzetes tárgyalásokat kezdeményezzen, majd ennek eredménye lett, hogy Pannonhalma, maga is a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét élvezve, megmenekült védenceivel (gyermekek, asszonyok, zsidók, katonaszökevények), menekültjeivel együtt a II. világháború végének elkeseredett harcától és pusztításaitól. 1944. október 13-án, a Horthy-féle kiugrási kísérlet (október 15.) előtti utolsó órákban írják alá a megegyezést Kelemen Krizosztom főapát és Born Frigyes svájci megbízott. Ezt sokak szolgálatának, de főként az ötletadó Esterházy Móric grófnak, Esterházy Péter nagyapjának köszönhetik a magyar bencések.
A személyes találkozások sora
Péterrel Pannonhalmán ismerkedtünk meg, a kilencvenes évek elején, a Pannonhalmi Szemle újraindítása kapcsán. Az első pillanattól kölcsönös nyitottság jellemezte kapcsolatunkat. Nagy szeretettel mindig Laudetur Jesus Christusszal köszöntött, ahogy – mint mondta – egy piarista öregdiákhoz illett, ezt követően pedig a megszólítás szinonimatárát öntötte rám: excellenciás uram, Exzellenz, főapát uram, Aaasztrik, barát, csuhás, szentatyám, testvérem, bátyám, lelkiatyám.
Bármit bárhogy mondott, fürödtem bizalmában.
Magam szeretettel és a legnagyobb tisztelettel közelítettem hozzá. Találkozásainkat a személyesség, a kölcsönösség és az őszinteség jellemezte. Örültünk egymásnak. Többször úgy éltem meg, mint amikor a gyerek a játszótársát ismeri fel a másikban, akik egyszerre ihletik és kíméletlenül szívatják egymást. Én is kiosztottam a „szabadszájú” költőt! Egy-egy ilyen felszabadult találkozás, beszélgetés után fogalmaztam meg magamnak: boldogok, akikben egy gyermek él és nem lettek felnőttek.
Emlékezetem szerint a Termelési-regényt és a Kis Magyar Pornográfiát olvastam tőle először, személyesen jóval ezek megjelenése után ismertem meg. Egyébként is olvastam Esterházyt, hisz a friss hang vonzott, később a személyes ismeretség, majd barátság okán minden megnyilatkozására figyeltem, tanultam őszinteségéből. A kiadótól személyes aláírással minden könyvét megkaptam, és őrzöm is, illetve őrzi a Pannonhalmi Főkönyvtár. A könyveket elolvastam, bizonyos részeket többször, és polgári kényszerességgel mindig meg is köszöntem.
Köszönőlevelemben minden mondatot megrágtam, mérlegeltem, valósággal féltem az írófejedelemmel levelezni.
Egy alkalommal, amikor eljutott téli betegségem híre Péterhez, e-mailben korholt, és kért, hogy vigyázzak magamra.
A kilencvenes években megjelenő cikkei számos vitát váltottak ki katolikus körökben is. Akik támadták, nem a szellemre, az igazságra, hanem a módjára voltak érzékenyek. Számomra sokat jelentett az a mondata, amelyet úgy fogalmazott: „Egy kereszténynek szabadságában áll másként cselekednie, mint a többségnek.” Persze ezt jól, helyesen kell érteni.
Joggal merült fel ilyenkor a kérdés: katolikus-e Esterházy Péter? Az volt mindvégig. Vagy vallásos-e, sőt hívő-e egyáltalán? Igen, az volt. Azok az írókollégái, akik őt értették és tisztelték, ugyanezen a véleményen vannak. Mivel magam közelről tapasztalhattam meg gondolkodását, értettem, személyesen nem okozott gondot. Inkább azokat sajnáltam, akik kevésbé vagy egyáltalán nem értették. Ha elméleti gondjaim lettek volna Esterházy világlátásával kapcsolatban, Martin C. Putna Esterházy, a teológus című tanulmánya elűzte volna kételyeimet. Abban, hogy az istenkérdéssel a hívő is viaskodik időnként, semmi rendkívüli nincs. Isten és ember párbeszédében ez mindig így volt. Szinte akkor gyanús a dolog, ha nem így van.
Péter élénken figyelt az interjúkban megjelent megnyilatkozásaimra. Gyűjteményes kötetében, az Egy kékharisnya följegyzéseiben meg is jelenteti ezt az írását.
A posztkommunista korszak csalódásai ellenére is hívőnek vallotta magát.
Harmonia cælestis és Javított kiadás
Nagy élmény volt és ma is az a Harmonia cælestis családregény olvasása. Dedikációjában ezt írta: „Várszegi Asztriknak földi harmoniáinkban barátsággal, Esterházy Péter. 2000. április 14.”
Annál fájdalmasabb volt a 2002-ben megjelent Javított kiadás cetlire írt dedikációja. Küzdelmét távolról kísértem, amikor a Javított kiadást írta. A dedikációnak szánt, különálló cédulkán, őrzöm kusza sorait, ez áll: „Drága Asztrik, küldöm ezt; volt egy pillanat március vége felé, amikor Rád akartam ezt az egészet borítani (kérdésekkel az isteni terveket illetően), de aztán elhordtam, ölel, Péter. 2002. VI. 11.”
Ebben az időben magam is sokat foglalkoztam rendem közelmúltjával, és mélyen átéreztem a fiú apához fűződő szeretetét, majd annak csalódott fájdalmát.
Édesapja múltja, ennek a családban is megnyilatkozó viselkedése, Péter személyes szenvedése is új megvilágításba került a tény ismeretében.
Érthető a késői mély fájdalom és lázadás hangja.
„Gyöngék vagyunk, de talán nem szükségszerű, hogy rémültek is legyünk”
2006. január végén, 60. születésnapomon beszédet mondott a Pannonhalmán rendezett születésnapi köszöntésen. Beszéde a baráti szeretet, a mély személyes kapcsolat gyümölcse volt már ekkorra. Amikor az Osztrák Köztársaság Nagy Arany Érdemrendje kitüntetést átvehettem 2012-ben, Péter is jelen volt.
Pannonhalmi tartózkodása idején is dolgozott. A 2007-ban megjelent Rubens és a nemeuklideszi asszonyok – három dramolett című írását így dedikálta: „Asztriknak, köszönettel – most épp azért, mert itt, nála írtam a kötet első darabját –, barátsággal Péter, 2007. II. 10.”
A 2010-es húsvéti együttlétünk idején mesélte, hogy az Esti című könyvén dolgozik. Jobbnál jobb adomákat mondtunk egymásnak.
Szó szót követve megemlékeztünk a Lengyel Lászlóval készült Beszélgetőkönyvecske bemutatójáról. A könyv egyik bemutatója Esterházy Péter volt. A bemutatón, hogy ne kelljen kimondani a teljes és hosszú szót: egyházkritika, szövegében csupán EK.-nak rövidítette egyes kijelentéseimet. Erre utalva meséltem el Péternek, hogy egyházkritikámat a családból hozom, jelesen Várszegi nagyanyám mondta a következőt egy vasárnapi mise után: „Kisfiam, én a mi kiskutyánkról több szeretettel tudok beszélni, mint a kanonok úr a Jóistenről.” Nagyon tetszett Péternek, azonnal feljegyezte. Amikor az Esti megjelent, dedikálta, a lapszámot is megjelölte, ahol idézi a mondatot a zárójeles megjegyzéssel (A. nagymamája mondta). A következő alkalommal meg is köszöntem, hogy nagyanyám is és magam is bevonulhattunk a magyar irodalomba. Harsány, rá jellemző kacajjal nyugtázta.
Pannonhalma, 2014. húsvét, vigília: Esterházy Péter unokáját, Lilikét kereszteltem. Naplóbejegyzésem: (2014. július 18.) Esterházy Péter legújabb könyvét – Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat – olvasom, iszom, elmélkedem.
Péter tekintete, mély megrendültsége van előttem az idei húsvét vigíliájáról, amikor unokáját, a kis Lilit kereszteltem.
Emberi vergődés, pörölés Istennel, kitelepítési emlékek, egy egész történelmi dráma tükröződik a gyönyörű, fényes magyar szavakban, mondatokban.
Az utolsó időszak
2015 áprilisában egy közösségi alkalom után négyszemközött beszéltünk dolgozószobámban. Ezt mondta: holnap kivizsgálásra megyek, valami nincs rendben nálam. Hatalmas huncutság, kópéság jelent meg tekintetében, és így folytatta: „Arra gondolok, hogy lehet, hogy már ma el kellene kezdenem imádkozni, de talán elég holnap elkezdeni. Mit gondolsz? Te már ma elkezdheted.”
Néhány hónappal későbbi levélváltásunk: „Péter, beszélgetésünk óta sokat gondolok Veled és Rád. Mit mondott az orvos, ill. a leletek? Barátsággal. Asztrik”
Válasz: „holnaptól vasárnapig berlinben vagyok (hohmecolva: gauck akar velem beszélni), utána megyek beszélni a specialistával. pro domo: úgy tűnik, hasnyálmirigyrák. majd mondják, milyen és milyen áttétel.
még nem vagyok megijedve, legföljebb a macerától. meg vhogy tartoznék az Égnek egy-két írással. handliznék. laudetur, drága asztrik, p.
2016. január végén, 70. születésnapomon már súlyos betegen, de jelen volt, szavak nélkül szorított magához. Így köszöntött, és kezembe nyomta dedikált új könyvét, amelyet Szüts Miklóssal közösen adtak ki, A bűnöst.
2016. január végi személyes találkozásunk után néhány alkalommal telefonon beszéltünk. Érdeklődésemre mindig pontos képet rajzolt saját állapotáról, készültünk a személyes találkozásra, adósa voltam a látogatással.
Kórház: 2016. július 10., ebéd után, 14 órakor.
Gitta hívott telefonon, elmondta, hogy Péter kórházban van és nagyon gyenge. Gitta a telefont Péter füléhez igazította, így hallottuk egymást. Baráti szeretettel bátorítottam, minden kedvességet és szeretetet elmondtam, amire Péter így válaszolt: köszönöm, köszönöm, köszönöm…
Arra kértem, hogy mondjuk el közösen a Miatyánkot… Elmondtuk, elmondtam – ez volt utolsó „beszélgetésünk”, amelyet a közös Atyával, mindannyiunk Atyjával folytattunk.
Esterházy Marcell levele 2017-ből:
„Kedves Asztrik,
Ma reggel eszembe jutott, hogy pont egy éve hívtunk telefonon, hogy beszélj papával utoljára. A kórházban töltött idő nagyon mélyen él mindegyikünkben. Egyszerre fájdalmas és közben mégis nagyon erősen összekovácsolt minket. Az a vasárnapi telefonbeszélgetés rengeteget segített a papának, hogy elfogadja és elengedje a dolgokat.
Csak szerettem volna megköszönni.
Barátsággal
Laudetur
Marcell”
A temetési beszédben, mely nem életrajzi ismertetés, nem irodalmi értékelés, hanem egy baráttól történő keresztényi búcsúvétel, elmondtam, amit Esterházy Péterről magam elmondhattam.
(A szöveg eredetileg Az Esterházy-szám című kiadványunkban jelent meg 2021-ben.)
Fotó: Kállai Márton
