Az izlandi Ragnar Helgi Ólafsson a Typotex Kiadó gondozásában és Veress Kata fordításában megjelent Apám könyvtára-Rekviem című kötete egy esszészerű merengésekkel teletűzdelt, melankolikus írás gyászról, emlékezésről, valamint családi és irodalmi örökségről.
Az önéletrajzi elemekkel gazdagon átszőtt könyv kiindulópontja, hogy Ragnar Helgi Ólafsson az apja halála után nekiáll felszámolni annak hatalmas könyvtárát. Miközben beleolvas a hátrahagyott könyvekbe, felidézi a népéről és az apjáról szóló emlékeket, így egyszerre bomlik ki egy közösség és egy család története.
„Különös ennyi néprajzi könyvet egy rakáson látni.
Olyan, mintha egy egész generáció érezte volna, hogy feledésbe merül a sok tudás, ha most nem cselekednek és készítenek magnófelvételt az utolsó öregekről, akik még ismerik az izlandi rímur versek régi dallamait; ha nem jegyzik fel, hogyan zajlik a szénagyűjtés az eldugott kis völgyekben immár ezer éve; és nem írják le, merre és hogyan közlekedtek Fljót lakói a 19. század második felében. És akkor a négysoros versikékről és találós kérdésekről még nem is beszéltünk. A sorscsapások leírásairól sem. Vagy a furcsa alakokról és a csavargókról. És persze a régi viccekről. Azokat sem szabad elfelejteni” – olvashatjuk a kötetben (itt mutattunk részletet).
A szerző-elbeszélő közben az irodalom szerepén töpreng – nem véletlen, hiszen Ólaffson amellett, hogy költő és képzőművész, maga is egy mikrokiadót (Tunglið Förlag – azaz Hold Kiadó) vezet.
Bolyongás a múlt könyvtárában
Az Apám könyvtára személyes hangú emlékállítás mindannak, ami elveszett vagy elveszőben van. Egy letűnőben lévő korszaknak, a 19. századi embereknek, néphagyományoknak, a könyv médiumának, az édesapjának, aki szintén könyvkiadással foglalkozott. Ólaffson korabeli fényképek és különböző levelek segítségével elmélkedik az örökség kérdésköréről.
A kötet hét részen keresztül vezet végig a hagyaték felszámolásának egy hónapos időtartamán, mindegyik rész szervesen kapcsolódik egy-egy régi könyvhöz. Egy ponton ezt olvassuk: „Olybá tűnik, hogy ami eltűnik (szerszám, tőzegkunyhó, nyelv, szavak, könyvek, emlékek, emberek stb.), távollétével hamar kitölti korábbi helyét. E távollét tapintható, mert szűkösségével korlátozza a lehetséges mozgásteret. A dolog és negatív lenyomata (vagyis minden, ami nem a dolog) egységet alkot, mert a világ nem időben és térben szétválasztott dolgok összessége, hanem egyetlen borzasztó tömör, monolitikus oszlop, obeliszk vagy emlékkő.”
Ezt a könyvet olyan érzés olvasni, mint amikor különösebb cél nélkül bolyongunk egy könyvtárban,
ráérősen nézelődünk, véletlenszerűen leemelünk egy-egy kötetet a polcról, elmélkedünk kicsit, majd átsétálunk a következő sorba, hogy aztán néhány órával később, könyvekkel megrakodva, éhesen, zsongó fejjel kikeveredjünk, egy csomó történettel és kérdéssel gazdagodva.
Nem egy klasszikus regény
Egy interjúban a szerző arról beszélt, hogy a kiadójuknak fontos célja, hogy kísérletet tegyenek a könyvek médiumának és kiadásának újragondolására. Bizonyos szempontból az Apám könyvtára is képviseli ezt a kísérletező szemléletet: töredékes, esszészerű, laza cselekményívével és néhol kissé didaktikus részleteivel nem hagyományos regényként olvastatja magát.
Más elvárásokkal kell hozzálátni: sokkal inkább úgy működik, mint egy lexikon vagy egy Wikipedia szócikk-labirintus, nem olyan alkotás, amin csak úgy végigszáguld az ember. Sűrű szöveg, tele információkkal, amit időnként félre kell tenni, hogy leülepedjen mindaz, amit magunkba szívtunk. Ráadásul a közbeszúrt népi történetrészletek sűrű lábjegyzetei csak további kutakodásra késztetnek.
Ellenállni az utolsó oldalak kísértésének
Annak viszont nem ajánlom a kötetet, aki sodró erejű, gyors olvasmányra vágyik. Bár én is néha azt éreztem olvasás közben, hogy siettetném a cselekményt, hogy megtudjak valamilyen végkövetkeztetést, a szerző – mintha előre számított volna erre –, időben figyelmeztetett: „ebben is fontos meghagyni minden napnak a maga baját, és nem előrelapozni, hogy meglessük az utolsó oldalt.”
Ha a számos hivatkozás beszúrásával Ólaffson célja az volt, hogy az olvasó jobban utánanézzen egy-egy saga-történetnek vagy más idézett könyvek szövegeinek, akkor nálam célt ért. Egy idő után azt vettem észre, hogy
feléled bennem a kíváncsiság, és lázasan püfölöm a klaviatúrát, hogy nyomára leljek az idézetek forrásának az interneten.
Ez a nyomozás az, ami emlékezetessé tette számomra a könyvet – persze csak a sziklákban megbújó, rejtett nép legendája után, amely úgy lebegi körül a történetet, mint az általa megénekelt várható és visszavonhatatlan pusztulás szele.
Az Európai Unió társfinanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.
