Gyógyulástörténetként jellemezte Veiszer Alinda Danyi Zoltán új regényét, aminek a szerző kimondottan örült, már csak azért is, mert így a kötet nem kapta meg a háborús regény címkéjét. A háború ugyanakkor fontos trauma az elbeszélő életében, a kötet mégis arról szól, hogyan kezdi el kirángatni magát a hős ebből a traumatikus állapotból. A bemutatón nem is a háborúról, hanem a rózsákról esett a legtöbb szó, és persze a rózsatermelőkről (vagy ahogy a szegediek egyszer kijavították Danyit: a rózsatermesztőkről).
Amikor Veiszer azt firtatja, hogy a főhős vajon menekül-e a rózsák közé, Danyi azt feleli, hogy ez is egy lehetséges olvasat, és ez a mondat többször elhangzik az este folyamán. Az író ugyanis kényelmetlennek érzi a hasonló kérdések megválaszolását, hiszen az azzal járna, hogy saját maga értelmezze a főhősét, ezt viszont meghagyná inkább az olvasónak. („Szerzőként az autoritást igyekszem csökkenteni”.)
Azt viszont megerősítette, hogy a rózsákkal való foglalatoskodás valóban olyan, mint egy ima vagy egy meditáció – szerinte a fizikai munka felkínálja ezt a lehetőséget, hozzátéve azt is, minden, amit az ember odaadással végez, ugyanannyit ad neki vissza vagy még többet is. Danyi elismerte azt is, hogy a szövegben van egyfajta kényszeresség – vagy annak az imitálása –, és elmesélte, hogy írás közben próbált az élőbeszédhez és az élő gondolathoz közelíteni. Íróként ugyanakkor nem törekedett arra, hogy nagyon megkonstruálja a regényt, és
inkább a formát kereste írás közben.
Amikor belefogott, akkor annyit tudott, hogy a rózsákról akar írni – hozzátette ugyanakkor azt is, hogy nem volt választása, erről kellett írnia. És bár a rózsák „túl közel állnak” hozzá, valójában nem saját magáról akart írni. Kezdetben több elbeszélői móddal próbálkozott, de egyik sem volt jó, ám tudta, hogy az improvizáció előbb-utóbb elvezet valahova: „Valami erősebb volt nálam, muszáj volt csinálni”.
Ami ezekben a szövegváltozatokban közös volt, hogy a fizikai munka mindegyikben megjelent. Utóbbi során sok éles tárgyat használnak a szereplők, például maga a szemzés is olyan, mintha egy sebészi beavatkozás történne. Ez egészen odáig vezetett, hogy egy idő után azon kapta magát, hogy a testről ír, és rájött, hogy a test témáját a rózsák felől tudja megközelíteni. Utóbb rájött, hogy nem kell minden szövegváltozatot eldobnia, noha akkor még nem tudta, hogy ezek a verziók hogyan viszonyulnak majd egymáshoz. Így aztán elkezdett rajzolgatni. Egy motívummal kezdett, például a virággal, és megvizsgálta, hogy annak milyen aspektusai vannak (például a rózsabimbót mihez lehet hasonlítani). Az egyik történetszál egy körívdarabkát írt le, amely a következővel egy ideig párhuzamosan haladt, majd jött egy harmadik. Egy idő után azt vette észre, hogy a rózsát rajzolja, és a rózsa a regény formája lett.
Arra a kérdésre, hogy a hős miért hívja feleségnek a nőt, aki nem is a felesége, Danyi azt mondja, hogy ebben van egy kis játékosság (amúgy meg neki így tetszett). „Hét évig dolgoztam a könyvön, kicsit játszani kellett benne” – tette hozzá. Amikor Veiszer Alinda arról beszélt, hogy a regénybeli traumák (a háború, az apa erőszakossága, az a tény, hogy az anya elhagyta a gyerekét) mennyire szabdalják fel a regényt, Danyi azt mondta, könyv nagy kérdése épp ez, hogy
mennyire lehet megszabdalni egy életet.
Az ő válasza szerint nagyon meg lehet szabdalni, ugyanakkor az még utána is képes hajtani – akár a rózsa, amit rengetegszer lehet metszeni, mégis képes akár 25 évig is virágot hozni. „Úgy tűnik, van bennünk rózsa” – mondta, hozzátéve azt is, hogy míg egy embert tönkretehet egy trauma, addig a másikat nem, de szerinte döntés kérdése az is, mikor mondjuk azt valamire, hogy az már sok a mi életünkben.
A kötetben fontos szerep jut a szagoknak, de ez is a játékosság része volt, hiszen a rózsa illatához kapcsolódóan merült fel, hogy mi mindennek van még szaga. Veiszer Alinda felolvasott egy részt a kötetből, amelyben szerepelt a „büdös Szerbia” kifejezés, ami a könyvben a rosszul elhantolt halottakra utalt, és arra, hogy a főhős csak a rózsák között nem érzi ezt a szagot. Ugyanebben az idézetben szerepelt a „balfasz magyarországi magyarok” kifejezés is, mire Danyi elmondta, hogy a délszláv háború előtt a jugoszlávok a többi kelet-európait kicsit balfasznak tartották, gondolkodásukat torznak (habár az övék is az volt, csak másképp). A főhős gondolkodásában benne van ez a furcsa, határokon átívelő magyar-magyar kapcsolat, ami mindig eltéveszti, hogyan lehetne találkozni egymással. Szerinte a határon túli magyarok magyarok, de kicsit szerbek, románok, szlovákok is, ez pedig érték. Hozzátette ugyanakkor, hogy „valami tűnik el”, és a vajdasági magyar identitás szerinte kopik.
Elhangzott még az is, hogy a háborús trauma hatására a főhős képtelen vonatra szállni, és felvetődött, hogy vajon egy ilyen bagatell cselekedetre hogyan képes hatni a háború. Mire Danyi elmondta, ha valami aktualizálja, akkor a trauma
nem múlt, hanem jelen időként jelenik meg egy ember életében.
