„Boldog karácsony! Már hogy az ördögbe lehet, mondjuk a te számodra boldog? Boldogság talán, hogy egy csomó kiadásod van és egy garasod sincs? Vagy hogy egy évvel idősebb lettél és egy fillérrel sem gazdagabb? Hogy esztendőd mérlege csupa veszteség? Nos, ha rajtam múlik, mindenkit, aki boldog karácsonyt emleget, a betlehemes jászol elé kötnék, ha ugyan nem mindjárt a saját karácsonyfájára akasztanám fel” – H. László Éva fordításában így puffog az unokaöccsének a Karácsonyi ének elején a kapzsi és zsugori Ebenezer Scrooge.
A mindössze hat hét alatt megírt, öt versre osztott és 180 éve megjelent kisregény azt a csodát meséli el, ahogy ez az idős, focilabdákat kibökő házmestereknél is morcosabb uzsorás a szenteste kezdődő látomásai nyomán átértékeli az életét. Azt követően ugyanis, hogy a múlt, a jelen és a jövő karácsony szellemei jeleneteket mutatnak neki az iskoláskorából, a tanonc- és a szerelmes éveiből, bebizonyítják, hogy a boldogságnak a jómódhoz kevés köze van, illetve felfedik előtte, hogy hova vezet, ha a jelenlegi úton jár tovább,
a karácsonytagadó protogrincs megijed.
Annyira megrémítik a kísértetek által felfedett összefüggések és konklúziók, hogy az akkor még meg sem írt, Archaikus Apolló-torzó című vers végkövetkeztetésére jutva Ebenezer megváltoztatja éltét, és megfogadja, hogy nagylelkűen, előzékenyen és kedvesen bánik ezután a környezetében mindenkivel ‒ élethosszig őrizve így a karácsony éthoszát. Nagy tragédiája viszont, hogy máig magának való, megkeseredett vénségként emlékszünk rá, az angol nyelv pedig a fösvény szinonimájaként használja a vezetéknevét.
Pedig Ebenezer Scrooge nemcsak önmagát változtatta meg, hanem a popkultúrát, Dickens pályáját és azt is, ahogy ma a karácsonyról gondolkodunk. Mielőtt megismernénk a részleteket, nézzünk rá, hol tartott az író pályája, mielőtt a hatvanhat oldalas klasszikusának nekifeküdt.
A cipőpasztagyár, a kikötő és a magány
Charles Dickens harmincegy éves volt, amikor befejezte a Karácsonyi ének kéziratát, amin hat héten át éjt nappallá téve mániákusan dolgozott, és amikor letette a tollat ‒ ahogy arról mi is írtunk már a Könyvesen ‒, hatalmasat bulizott.
Nem sokkal azelőtt, hogy a kézirathoz hozzáfogott, Dickens egy észak-angliai körútról tért haza. A nincstelen gyerekeket oktató intézményekben, a „rongyos iskolákban” tett látogatásai során szemtanúja volt a brit szegények mindennapi küzdelmeinek. És mivel felesége az ötödik gyermeküket várta épp, és a kisemmizettek sorsáról amúgy is voltak személyes tapasztalatai, úgy érezte, a családja anyagi biztonságát csak egy bestseller garantálhatja, ami társadalmilag érzékenyít.
Charles Dickens 1842-ben. Balra: Fanny Dickens rajza, jobbra Francis Alexander festménye. Mindkettő: Wikipedia.
Pedig addigra jócskán túl volt már a folytatásokban közölt Pickwick Klub sikerén, a Twist Olivér is megjelent és nemcsak Nagy-Britanniában, hanem a tengerentúlon is várták az újabb történeteit. 1841-ben például, amikor megérkeztek a New York-i kikötőbe az Ódon ritkaságok boltja utolsó füzetének friss példányai, rajongók ezrei várták a hajót, és alighogy horgonyt vetett, az odagyűlt olvasók máris a főhős sorsáról kezdték faggatni a kapitányt.
A tenger egyébként lappangó, de Dickens életét mégis meghatározó motívum lehet, mert édesapja, John Dickens a Tengerészeti Hivatal tisztviselője volt. Amikor pedig a léha családfő az adósók börtönébe került, a tizenkét éves Charlesnak egy cipőpasztagyárba szegődnie, hogy a felszínen tartsa magát. Az akkor megtapasztalt szegénység, kiszolgáltatottság és magány élete végéig meghatározta az előbb gyorsíróként, majd szabadúszó újságíróként tevékenykedő, az első novelláját huszonegy évesen publikáló Dickens írói szemléletét.
A kalózpéldányok, Károly és a kényszerűség
A társadalmi érzékenység mellett a Karácsonyi ének megírásában azért a kényszerűségnek is volt némi szerepe. Az író folytatásokban közölt, Martin Chuzzlewit című aktuális sorozata meglehetősen rosszul fogyott, ezért a kiadó fizetéscsökkentéssel fenyegette meg, ami a négy gyerekes apának – aki a család további bővülésére számított – nem lehetett rózsás fejlemény. Kellett valami, amitől gyorsan, nagy bevételt remélhetett. Ez lett Ebenezer Scrooge története. Dickens nemcsak a szöveget írta meg, hanem a könyv teljes előállításáért felelt. Ő bízta meg John Leechet, hogy készítsen színes metszeteket, a szép előlaphoz és az ugyancsak színes címoldalhoz is ő ragaszkodott, ahogy a mindenki számára megfizethető öt schillinges árhoz is,
így az előbb sorolt költségek mellett az eladások ellenére sem hozott a konyhára sokat a kötet.
Pedig a Karácsonyi ének megjelenése pillanatától hatalmas sikernek számított: első hatezer példánya egy hét alatt elfogyott, úgyhogy a Chapman and Hall nyolc utánnyomást rendelt belőle hat hónap alatt. Annyian érdeklődtek a vékonyka kötet iránt, hogy alig egy hónappal a publikálása után a Parley's Illuminated Libraryvel szemben Dickensnek jogi lépésekhez kellett folyamodnia, hiszen a kétpennys hetilap kalózpéldányok piacra dobásával próbálkozott.
A Karácsonyi ének első kiadásának első két oldala. Forrás: Wikipedia
Magyarul először Karácson-éj – kísértetes beszély címen, Nagy Péter fordításában, Kolozsváron, 1846-ban adta ki Tilsch és Heckenast, de a címnél is érdekesebb, hogy egy bizonyos Boz Károly neve szerepelt a címlapon. Utóbbi természetesen Dickens keresztneve, a Boz pedig egy saját magának adott bece- és írói név. Hogy honnan származik? Dickens Augustus nevű öccsét becézte Boznak, méghozzá Oliver Goldsmith A wakefieldi lelkész című regényében szereplő Moses Primrose után. Mosesből előbb orrhangon Boses, Bosesből pedig Boz lett. Dickens Sketches by Boz (Boz vázlatai) címmel jelentette meg első, a bűnözők és szegények benépesítette londoni éjszakát megrajzoló kötetét.
Zombik a fagyöngy alatt és a karácsonyi harácsoló
De térjünk most vissza a műre, ami a szenteste csodáját rajzolja meg. A Karácsonyi éneket számos nyelvre lefordították, aztán pedig egyre-másra készültek a színházi- és filmadaptációk. A kisregénynek létezik balett- és operaváltozata, sőt, ma már karácsonyi énekes videojátékkal is játszhatunk. Az elmúlt másfélszáz év alatt számos környezetbe ültették át az eredetileg a viktoriánus Londonban játszódó történetet. Rowan Atkinson leforgatta A Fekete Vipera karácsonyi énekét, de a feldolgozások között találunk kőkorszakit (Frédi és Béni: Karácsonyi harácsoló), Aprajafalvára optimalizáltat (Hupikék Törpikék: Karácsonyi ének), elbábozottat (Muppeték karácsonyi éneke), ezen felül mikiegeres, tapsihapsis, illetve zombis Karácsonyi ének is létezik az imdb szerint. Az pedig a Kacsamesék rajongóinak lehet fontos referencia, hogy Dagobert bácsit a Dickens által teremtett fösvény alak után Scrooge McDucknak hívják az eredetiben. Pénzügyi prés ide, bestseller-kényszer oda,
az kétségtelen, hogy Dickensnek sikerült műfajt és legendát teremtenie.
Ciripelés, látomás és szemléletformáló üzenetek – Dickens karácsonyi történetei
A Karácsonyi ének sikerén felbuzdulva kimondottan vérszemet kapott, és bár – ahogy arról volt már szó fentebb is – az anyagi gondjain nem sikerült egyből enyhítenie, az életművének kétségkívül új irányt szabott. Ebenezer Scrooge története után ugyanis megírt még több tucat karácsonyi mesét, amelyek mindegyike fontos erkölcsi és társadalmi üzenetet hordozott.
„Dickens megteremtette a saját karácsonyi könyveinek piacát – fogalmaz Claire Tomalin, a szerző biográfusa –, az olvasók pedig alig várták, hogy érkezzen az új kötet. Ha a történetek minősége romlott is (márpedig így volt), egyre nőttek az eladási számaik.”
Charles Dickens karácsonyi kötetei. Fotó: New York Public Library
Hagyományosan az 1840-es években írt öt szöveget tekintik a Dickens-féle karácsonyi kötetek legfontosabbjainak. A Karácsonyi ének utáni évben publikált Harangszót, amelynek idős és kissé ügyefogyott hőse, Totyogó Tóbiás előtt rémületes látomás elevenedik meg szilveszter éjszaka, az 1845-ös Tücsök szól a tűzhelyent, amelynek népszerűsége a megjelenésekor a Karácsonyi énekével vetekedett, a következő év karácsonyára időzített Az élet csodáját, ami az első volt a sorozat darabjai között, ami nem tartalmazott természetfeletti elemeket, illetve A kísértet-látó embert, amelyben az író visszatért a bevált recepthez ‒ legalábbis annyiban, hogy a történet főhősét, Redlaw professzort szellem látogatja meg. Dickens azonban ez utóbbi könyvében az erkölcsi leckét ‒ miszerint jobb megbocsátani, mint felejteni ‒ egy kissé körülményesen fogalmazza meg, ezért az 1849-ben, John Wiley által, New Yorkban kiadott Karácsonyi történetekbe (Christmas Stories) az előző néggyel ellentétben A kísértet-látó ember be sem kerülhetett.
A könyvsikerek után Dickens az ünnepi történetmesélés újszerű megközelítéséhez folyamodott: az 1850-ben indított Household Words című kétpennys hetilapban kezdett tematikus karácsonyi számokat szerkeszteni. Az újságban persze a kor neves szerzői – Wilkie Collins vagy Elizabeth Gaskell – mellett Dickens is rendszeresen publikált, és a hagyományok fontosságát, a család és a barátok felbecsülhetetlen szerepét, a vigasztaló emlékezést, valamint a nagylelkűség és a jóakarat erejét domborította ki az itt megjelent szövegeiben.
Szemérmes szegények és kalapos kalapozók
Dickensnek ugyanis a jól elmesélt történet nyomán remélt anyagi haszon mellett a szemléletformálás is fontos ügye volt. Biográfusa, Michael Slater szerint a Karácsonyi énekben az író a viktoriánus kor uralkodó osztályainak szegénységgel kapcsolatos hozzáállására reagál. Az 1840-es években – fejti ki Slater ‒ a tehetősebbek számára a nincstelenek problémát jelentettek, amit, ahelyett, hogy segítséget nyújtottak volna nekik,
a dologházba zárásukkal igyekeztek megoldani.
Dickens hevesen ellenezte ezt, és ha belepillantunk a Karácsonyi ének szövegébe, egyből érteni fogjuk, miként adott hangot az ellenérzéseinek. Az első versben két jólöltözött és magabiztos fellépésű úr látogatja meg Ebenezert, hogy rávegyék a jótékonykodásra. Scrooge azzal próbálja meg a kérést elhárítani, hogy a toloncházat, illetve az aggok és a szegények házát hozza szóba a saját vagyonából adott adomány helyett. A kalapos kalapozók azonban továbbra sem tágítanak, és kijelentik, hogy a szemérmes szegények közül többen talán bele is halnának, ha az emlegetett intézményekhez kellene fordulniuk, Scrooge így válaszol:
„Belehalnának! Ám tegyék! Egyébről sem hallunk, mint túlnépesedésről!”
A fentebb már idézett Michael Slater szerint a 19. század közepén Angliában úgy gondolkodtak az iparosok és a kékvérűek, hogy amennyiben valakiről nem tudnak gondoskodni a szülei és az illető nem képes magát sem eltartani, akkor ő „felesleges”, és annál jobb, minél előbb elhalálozik. Az pedig, ha egy család az anyagi lehetőségeit meghaladva, „felelőtlenül” vállalt gyereket, a korban már-már a bűncselekménynek számított. Dickens gyűlölte ezt az elképzelést, hiszen a sanyarú sorsról és a nehéz gyerekkorról neki is voltak tapasztalatai. Amint a Guardian cikkéből kiderül, az író eredetileg egy politikai pamfletet akart készíteni An Appeal on Behalf on the Poor Man's Child (nagyjából Felszólalás a szegények gyermekeiért) címmel, de ehelyett úgy döntött, hogy aktivista mondandóját inkább egy ünnepi történetbe ágyazza be.
Matild, Roosevelt és egy bostoni gyártulajdonos karácsonyai
Kétségkívül jó döntést hozott, elvégre a Karácsonyi ének arra késztetett egy 19. századi bostoni gyártulajdonost, hogy szabadnapot és ingyen pulykát adjon a munkásainak, de a dickensi mese inspirálta azt a kampányt is, amelynek keretében kiságyakat adományoztak a rászorulók gyermekeinek. Matild hercegnő minden évben felolvasta a családjának Ebenezer Scrooge meséjét, VII. Edward király uralkodása alatt és így tett pár évtizeddel később,
az óceán túloldalán Franklin Delano Roosevelt elnök is.
És ha Mark Twain csupán „csillogó fagyöngynek” tartotta is a Karácsonyi éneket, azt alighanem neki is el kellett ismernie, hogy Dickens történetének sikerült tökéletesen a viktoriánus Nagy-Britanniára hangolódnia, és a Karácsonyi ének nagy szerepe játszott abban is, hogy az angol középosztálybeli családok felelevenítsék az addigra jórészt homályba veszett ősi szokásokat.
Az elmúlt 180 évben senki nem tudta megismételni Ebenezer Scrooge karácsonyi történetének sikerét. Még Charles Dickensnek sem sikerült.
Források: arts.gov, Biblio, Britannica, cultura.hu, Guardian, History Extra, New York Public Library
