A futballt feltehetően úgy találták fel a furfangos britek, hogy ne csak a góljaikat és a serlegeiket gyarapíthassák az évek során az egyesületek, hanem számos legendát is lehessen a lelátók köré építeni. A labdarúgás identitás és háború, fortély és diplomácia, a zöld gyeppel kapcsolatos históriáknak pedig Csillag Péter és Dénes Tamás a legjobb krónikásai közül valók idehaza. Tudósítottak világversenyekről és olimpiákról, megénekeltek aranylabdásokat és a hátország robotosait, foglalkoztak a foci kulturális, történelmi és társadalmi vetületeivel, írtak világsztárokról és lokális hősökről is. Közös, Budapest futballkönyve című kötetüknek Pest, Buda, a Margitsziget és Óbuda egyesítésének 150. évfordulója adott apropót. És míg ugyanez okból az ugyancsak a Jaffa gondozásában megjelent Ismeretlen Budapestek szerzői többek között a cselédek, a galambok vagy a francia nevelőnők fővárosát tárták az olvasók elé,
Csillag és Dénes a grundokból lett stadionok legendáinak eredtek a nyomába.
Egy polgármester, aki átpasszolta az ifjúságnak a városát
A Budapest futballkönyvében előfordulnak a fővárosi labdarúgás média- (Az első rádiós futballközvetítés), közlekedés- (Kalandok villamoson, trolin, metrón) és technikatörténetével (Villanyfényes mérkőzések a Latorca utcában) foglalkozó sztorik, amelyek mind azt bizonyítják, hogy a futball kapcsán a történelem számos aspektusa játékba hozható. A könyv első fejezetei pedig a legkorábbi praktikákat és cseleket, a 19. század legvégének és a 20. század első éveinek hőskorát idézik meg. Azt az időszakot, amiről Krúdy Gyula így ír a Sneider Fániban: „Egyszerre az ifjúság lett az úr a városban, ahol száz esztendeig vénséges vén belvárosi polgárok igazgatták a dolgok rendjét. A bakter többé nem mer éjjel kiáltani a ragyogó lámpák alatt, és a kakaskukorékolás helyett a sportcsapat kapitányának éles füttye kelti fel vasárnap reggel a diákokat és a fiatal munkásokat. Aztán egyszerre megérkezett az új polgármester, és bátor kézmozdulattal most már az egész Budapestet átnyújtotta az ifjúságnak. Nesztek, tietek az egész város. Tucatjával építik a gyönyörű iskolákat, ahol az ifjakat nevelik, és a polgármester rúgja az első labdát az új sporttelepeken”.
Fotó: Fortepan / Szepessy Tibor
Az emlegetett városvezető nevét a Bárczy István polgármester kezdőrúgásai című nyitófejezet fedi fel. Ebből a részből kiderül, hogy az 1890-es években szerveződő budapesti sportéletnek elsősorban a tornatanárok voltak a facilitátorai, akik megismertették a századforduló ifjúságát a testmozgás akkoriban forradalminak számító formáival. Közéjük tartozott Szafka Manó, akit a II. kerületi Királyi Egyetemi Katolikus Főgimnázium alkalmazott, és aki – a szóbeszéd szerint ‒ 1893 tavaszán abból a célból vezényelte ki az udvarra a növendékeit,
hogy elmagyarázza nekik az Angliából érkezett futball szabályait.
Először is két csapatra osztotta a diákokat, két bentlakó fiút a kapuba irányított, és azt mondta, lábbal csak ők érhetnek a labdához, a mezőnyjátékosok kizárólag kézzel üthetik azt. Nos, igen, feltehetően félreértett valamit, de hát nemhogy edzői stratégiákat magyarázó YouTube-videók nem álltak rendelkezésre akkoriban, de hivatalos szabálykönyvek sem voltak nagy számban a kontinens könyvesboltjainak polcain. (Persze az ellendrukkerek itt közbevethetik, hogy pedig Molnár Lajos 1879-ben megjelentetett Athletikai gyakorlatok című kötetének Football [Rugdaló] fejezete leírja feketén-fehéren, hogy „A Football lényege az, hogy a labda nem kézzel dobatik, de lábbal rugatik”.)
Egy korabeli diák visszaemlékezése szerint Szafka tanár úr a későbbi főpolgármestert állította az egyik kapuba, így aztán Bárczy (pontosabban akkor még Sacher) Pista volt a legelső, aki lábbal ért labdához a főváros lakói közül. Nehéz ma már megmondani, hogy mindez igaz-e – a történetet gyengíti valamelyest, hogy 1893-ban Bárczy 27 éves volt, mi dolga lett volna a suliudvaron? ‒, az viszont kétségtelen, hogy Bárczy István politikusként a testmozgás elkötelezett híve volt, ráadásul a kezdőrúgások elvégzése terén is páratlan aktivitást mutatott.
A Nagy Sertés-tó, a Pékerdő és a Rejtő-regényből jött szervező
Ha ugyanis Szafka Manó paradigmaváltó tornaóráján nem is feltétlenül volt jelen, 1911-ben, az FTC-pályán, egy évvel később pedig az MTK-stadionavatón tényleg ő érintette elsőnek a labdát a protokoll szerint. És tisztségénél fogva ő köszöntötte a Keleti pályaudvarnál a nyugat-európai túráról visszatérő Ferencvárosi Torna Club csapatát – köztük azt a Borbás Gáspárt, akinek az életéről 2023-ban a dédunokája, Borbás Barna közölt lebilincselő kötetet.
A Budapest futballkönyvéből kiderül, hogy a Fradi-pálya közelében volt egykor a Nagy Sertés-tó ‒ ha a későbbi idők rivális szurkolói tudták volna ezt, alighanem beillesztették volna a szurkálódó lelátói rigmusaik soraiba ezt a földrajzi faktumot –, az MTK-stadion helyén pedig a környékbeli pékek kemencéit fűtő akácos állt. Ez utóbbit Pékerdőnek nevezték a 19. század vége felé, és az öngyilkosjelölteknek volt kedvelt helye, ám, amint A pékerdei csata című fejezetből kiderül, zajlott itt egy emlékezetes focimeccs is.
Fotó: Fortepan / Göcseji Múzeum / Morandini-Schlemmer hagyaték
Az összecsapást egy kimondottan rejtői alak, bizonyos Löwenrosen Charly (anyakönyv szerint Jakab) álmodta meg, amikor felfedezett egy focipályányi tisztást a sütőipar számára kivágott fák helyén. Miután bejárta Németországot, Charly bá’ egy Amerikába tartó hajón kuktáskodott, aztán Angliában szerzett faesztergályosi ismereteket. Ezt követően tért haza, és lett a Magyar Királyi Államvasutak mintaasztalosa, és mert nyughatatlan volt a jelleme, fejébe vette, hogy egy alig ismert sportágnak a rossz hírű külvárosi akácos kellős közepén próbál meg üzletileg sikeres bemutatkozó mérkőzést szervezni.
Visszaemlékezése szerint egész sokan váltottak jegyet az 1896. november 1-jére kiírt derbire. Csakhogy… és innen adjuk át a szót Charly bácsinak, akit Budapest futballkönyve is idéz: „A felszerelést úgy állítottuk össze, hogy a hosszú alsónadrág szárát, valamint a gyári kék munkanadrágot rövidre vágtuk, a bakancsokat pedig megstopliztuk. 1896. november 1-én délelőttre ugyanis 25 cm magas hó esett le. Ezek után nagyon meglepődtünk, hogy mégis mintegy 300 néző volt kíváncsi a játékra. A játékosok azonban nem akartak levetkőzni. Sok rábeszélésre végre kaphatók voltak arra, hogy úgy bekecsben, csizmában mégis játszanak. (…) A nagy mérkőzés 20 percig tartott, mert ez idő alatt három bokatörés történt, s a további játékot be kellett szüntetni. Engem az összes asszonyok diszkvalifikálták, s fél évig nem mehettem közéjük, mert szemükben én gyilkos voltam”.
A tömegszerencsétlenség, amiért Horthy szelleme volt felelős a szocdemek szerint
A zimankós, bokákat szegő pékerdei ütközetnél jóval nagyobb tragédia történt a magyar labdarúgás fél évszázados jubileumát ünneplő meccsen, amiről az Üllői út 1947 című rész számol be részletesen. Az egyetlen halálos áldozatot követelő hazai stadionkatasztrófát 1947. május 4-én a lelátóról nézte végig Rákosi Mátyás, Rajk László, Gerő Ernő és Révai József is. Persze nem csak a dísztribün telt meg. Annyian akarták látni az osztrákok elleni meccset, hogy a gyep körüli salakos futópályára is székeket tettek a rendezők. A második félidő hatodik percében aztán, mintegy nyolc méter szélességben az állóhelyes lelátó leszakadt, és ennek következtében közel kétszáz szurkoló szenvedett sérüléseket. A játék viszont mindössze két percig állt.
Fotó: Fortepan / Kovács Márton Ernő
Se a rendezők, se a feltételezhetően nagy számban a helyszínre vezényelt rendőri erők, sem pedig a játékvezető nem tett a mérkőzés befejezésére javaslatot. A szocdemek lapja, a Világosság viszont másnap megtalálta a felelősöket. Azt írták, a „rozsdás, szöges drótkerítéseknek és nézőtereknek” el kell tűnniük, mert azok Horthyék világának szimbólumai. Persze, túlzás volt a labdarúgást egy pólai tengerészmeccsen ugyancsak kipróbáló egykori kormányzó nyakába varrni a balesetet. A tragédia inkább a szervezők sara volt, akik a rendőrségi vizsgálat szerint a kapun kívül rekedteknek saját szakállukra eladtak még több tucat jegyet. A politikusok és a sportvezetők persze mosták kezeiket.
A Titanic-mentő matrózok, akiket az MTK udvariatlanul fogadott
Bár a pékerdei csatán feltehetően még, az 1947-es jubileumi találkozón pedig már nem lehetett jelen, aktív évei alatt Bárczy István számos találkozóra kilátogatott. Mint az a Mérkőzés a Titanic-árvák megsegítésére című fejezetből kiderül, ott volt akkor is, amikor a hajókatasztrófa kárvallottjait mentő Carpathia legénysége az MTK-val játszott Budapesten jótékonysági meccset.
A Cunard Line gőzösének tengerészei telegramon kapták meg a fővárosi klubtól a kihívást, úgy Gibraltár magasságában, és a későbbi nyilatkozataikból az derül ki, hogy nyomban gyakorolni kezdték a fedélzet egy hálóval ellátott részén a kapura lövést. Majd pedig Fiume felé vették az irányt, ahonnan vonattal utaztak tovább Budapestig. Bárczy várta őket a Keletinél (ki más?), a jótékonysági összecsapásnak József főherceg volt a fővédnöke,
a díszvendégek pedig egytől egyig „felülfizetéssel” váltották meg a Hungária körúti stadionba szóló jegyüket.
Az 1912. május 10-én, négyezer néző előtt megtartott mérkőzést a házigazda nyerte meg, de a végeredménynél jóval fontosabb volt az össznépi összefogás. Bár azért a korabeli tudósításokból kiderül, hogy az MTK nem volt a legudvariasabb vendéglátó, hisz lekezelően viselkedtek a játékosai a matrózokból verbuvált vendégcsapat tagjaival. Talán emiatt is történhetett, hogy a Carpathia legénysége még aznap este visszavonatozott Fiumébe, aztán tengerre szállt.
Érteni sportul
„A sportfényképező első tudásbeli kelléke a fotografált sportág tökéletes ismerete. Érteni kell sportul!” – idézi a fővárosi mérkőzésfotózás úttörőjét, a később világhírűvé lett Munkácsi Mártont Csillag Péter és Dénes Tamás. Ha végigolvassuk a könyvüket, meggyőződhetünk,
hogy akárcsak Munkácsi, sportul ők is tökéletesen értenek.
Olvasmányosak és információgazdagok a hol örkényi abszurdba forduló, hol meg a politikai krimibe hajló történeteik. A fővárosi labdarúgás múltjának elfeledett fejezeteit feltáró írások nemcsak bámulatos forrásismeretükről győznek meg, hanem bemutatják a sportág iránti kíváncsiságukat és elkötelezettségüket is. A Budapest futballkönyve vendéglátósokról és művészekről, politikusokról és kalandorokról, mázlistákról és pechvogelekről, válogatottakról és alsóbb osztályokban küzdő játékosokról mutat közelképeket. Így aztán nemcsak focirajongóknak érdemes kézbe venni, hanem mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel a 20. századi Budapest anekdotakincse és kultúrtörténete.
