„Egy harmincas nőnek nem itt kell tartania és nem így kell viselkednie” – foglalható össze a környezetük ítélete a szingli nőkről. Az ember lánya akár New Yorkban, Londonban vagy Budapesten próbál navigálni a randizás útvesztőiben, a terep ugyanolyan rögös. Bridget Jonest csak egy hajszállal előzte meg ebben amerikai párja, Carrie Bradshaw a Szex és New Yorkban, majd az És egyszer csak… című utánlövéssel. Sőt, a saját magyar szinglink, Kéki Kati, alias Terézanyu is bejelentkezett 2024-ben Rácz Zsuzsa Kovácsné kivan című regényében.
A 90-es évek végén és a 2000-es évek elején aggódó, leereszkedő vagy harcias hangvételű riportok születtek az ún. szingli-jelenségről. Azokról a nőkről, akik nem akarnak családot, férjet, gyereket, hanem idejük nagy részét a barátaikkal töltik, dolgoznak és magukra költenek. A tudósítások felvetése szerint a regények, sorozatok hatására választották ezt az életformát.
A szingli a család ellensége?
A családok kihalása miatt aggódó kommentátorok kórusával ellentétben a fenti ledorongoló mondatot mindegyik főhős elhiszi, de a legjobb igyekezete ellenére sem képes változtatni rajta. A szingliség nem egy mozgalom meghirdetése, hanem egy jelenség leírása volt a kezdetektől. Ezek a nők nem azt hirdetik harcosan, hogy nekik aztán nem kellenek a klasszikus értékek, hanem azt próbálják elmondani, hogy valahogy
nem illenek a skatulyába, és nem tudják teljesíteni a kötelező mérföldköveket.
Ez a skatulya pedig olyan természetesnek tetszett korábban, hogy szinte nem is látszódott, és épp emiatt alig kérdőjelezték meg. Eszerint a nők a húszas éveikben férjhez mennek, gyereket szülnek, kertes házba költöznek, főznek, háztartást vezetnek, karrierjük, ha van is, alárendelődik a családnak. Számos tekintetben ez nem áll olyan messze a Helen Fielding által alapként használt Büszkeség és balítélettől, mint gondolnánk. Emellett külsejükben és életformájukban is megtestesítik a magazinokban látottakat: vékonyak, divatosak, sportosak.
Valójában Bridget, Carrie és Kéki Kati egyaránt elkeseredett igyekezettel keresnek párt. Bridget a főnöke, Daniel után epekedik, aki pofára ejti, anyja pedig Mark Darcyval próbálja összehozni, aki látszólag épp a nő ellentéte. Carrie Bradshaw Mr. Bigre vár évadokon keresztül, hogy még a tökéletes Aident is ejtse miatta.
Nem kivagyiságból mennek szembe a társadalmi elvárásokkal, sőt, ők maguk is foglyai ezeknek a koncepcióknak. Álmodoznak családi ebédekről és közös miniszünidőkről, és persze gyerekről, otthonról. A dolgok azonban nem így alakulnak – eleinte. Ráadásul mindenki őket okolja: válogatósak, túl önállóak, nem elég kedvesek, jobban kellene adniuk magukra.
Egyedül érzik magukat, boldogulnak, ahogy tudnak: barátokból alakítanak ki szerzett családot, nagyobb hangsúlyt fektetnek a hivatásukra. És ami sztereotipikusan látszik: a vásárlásra vagy bulizásra is több időt szentelnek, mint azt családosként tehetnék.
A regények sikerének titka, hogy nők tömegei döbbentek rá, nincsenek egyedül.
Bridget felvállalja tökéletlenségeit, így válik autentikussá.
Mindezeken végigtekintve számos hasonlóságot fedezhetünk fel mai jelenségekkel, például a tudatos gyerektelenséget választó nőkkel, illetve a magukat nem heteroszexuálisként azonosítók problémáival. Utóbbiak már az első regényben is megjelentek, ahogy Bridget barátja, Tom fogalmaz: „A homoszexuálisok és a szinglik természetes szövetségesek, mert mindketten megszokták, hogy csalódást okoznak a szüleiknek.”
Fogyókúra mint történelmi jelenség
Nem minden öregedett jól a regényekben, de ezeket nevezhetjük kortörténeti lenyomatoknak. A Bridget Jones naplója épp az, amit ígér: dokumentálja, milyen volt az élet a 1990-es évek közepén, milyen személyes, családi vagy társadalmi elvárásokkal kellett szembenéznie. Az eredeti regényekben szerepel Tony Blair megválasztása és Diana hercegnő halála is, ahogy az önsegítő könyvek virágzása, a feng shui, a fogyókúra-kultúra, az Agent Provocateur melltartók, Silk Cut cigaretták vagy a BBC-s Büszkeség és balítélet adaptáció.
Bridget egyszerre próbált megfelelni a média és a társadalom által közvetített képnek, a szülők, a munkahely és a barátok elvárásainak. A napló lesz az a biztonságos tér, ahol minden elvárást felszámolhat, sőt az a hely, ahol a személyes és a társadalmi közötti éles különbség láthatóvá válik.
A testpozitivitás megjelenésével feltűntek a Bridget Jonesban bemutatott testképet és fogyókúra-kultúrát kárhoztató hangok. A Cosmo-kultúra gyermekeként Bridget folyamatosan számolja a kalóriákat – a naplóbejegyzésekből azonban világosan látszik, hogy erre semmi szükség, teljesen normális a testsúlya. Ez a momentum a kor elvárásairól árul el sokat, nem arról, hogy a szerző szerint mi a követendő életmód.
Megbízhatunk-e egy naplóban?
Bridget önreflektív és önelemző karakter, bizonyos jelenségek abszurditását ő maga is belátja. Hajlamos a szorongásra, a katasztrofizálásra és a túlgondolásra.
Bridget megbízhatatlan mesélő, ahogy erre például a súlyával kapcsolatos infókból következtethetünk.
A főhős ellene megy a párkapcsolatokat meghatározó korszellemnek, és ettől válhat a regény vagy a film sikeressé, miközben Helen Fielding az irónia és humor mögött a nehézségeket és visszásságokat is ábrázolja.
30 év távlatából nézve egyre több dolog tűnik furcsának, ami akkor természetes volt, mint a rengeteg dohányzás vagy a munkahelyi flörtölés. A beosztottjával nyíltan viszonyt kezdő Daniel Cleaverhez hasonlót akkoriban szinte mindenki ismert a környezetében, ma pedig nehezen magyarázható, hogy lehetett az ilyen viselkedés elfogadható. Ez pedig alkalmat ad arra, hogy reflektáljunk a világ és a saját fejlődésünkre egyaránt: hogyan változtak az életről vallott nézeteink és persze mi magunk? A folytatásokban pedig arról kapunk képet, hogyan változtak kedvenc karaktereink.
Hol buknak el a folytatások?
Mi a közös 2025-ben az 50-es nők és az 1997-ben bemutatott 30-asok között? A láthatóság!
Vagyis a láthatatlanság: a kilencvenes évek végén a popkultúrában megjelentek a 30-as nők történetei, most az 50-esekkel zajlik le hasonló változás. Velük kapcsolatban számos olyan kérdés vetődik fel, amivel a szingliregények és -filmek foglalkoztak: a testkép, a szexualitás, a családi viszonyok változása.
Azért tűnik telitalálatnak, hogy a korábbi szinglik beszéljenek ezekről a kérdésekről, mert az akkori harmincasokból mára ötvenesek lettek, vagyis együtt öregednek a karakterekkel az olvasók is. Bridget Jones, Carrie Bradshaw vagy Kéki Kata nem értek révbe, hiszen egyikük története sem fejeződött be, hanem továbbíródnak.
Sok nő számára az 50-es évei ismét a változás időszakának számítanak a testi változások, a gyerekek kirepülése, válás, a – filmekben is látott – özvegység, esetleg a munkahelyükön a fiatalabb generáció érkezése vagy karrierváltás. Ebben az időszakban ismét előtérbe kerülhetnek a családon kívüli közösségek, az önálló, nem a gyerekek és férj által meghatározott személyiség újraépítése.
A Szex és New York folytatása, az És egyszer csak… ezeknek a kérdéseknek nagy részével cserben hagyja a nézőit, akárcsak a Bridget Jones negyedik része. Egyedül a gyász és a megtartó közösségek ereje, amit sikerült megragadniuk. A kínos témákat is megkapó őszinteséggel tárgyaló művek folytatásai azonban szemérmesre öregedtek. Bántóbbá vált a távolságuk a valóságtól.
Akár fricskaként is értékelhetnénk, hogy a gazdaságilag is önálló, már saját keresettel rendelkező független hősnők happy endje még mindig egy férfi oldalán képzelhető el, aki aztán annyi pénzt hagy rájuk, hogy soha többé ne kelljen dolgozniuk.
Gyászoljuk Mark Darcyt és az illúzióinkat
A Bridget Jones: Bolondulásig óhatatlanul a gyászról szól – ahogy az És egyszer csak…is –, hiszen Mark 4 évvel korábbi halála után a nő özvegyen maradt két kisgyerekkel. Carrie-hez hasonlóan ő is tetemes vagyont örökölt, barátai tanácsára azonban visszamegy dolgozni, és ismét randizásba kezd – immár online. Fielding egy 29 éves titánt küld 52 éves hősének vigasztalódni, akivel meglepően idilli kapcsolata bontakozik ki az egyébként mindent kényszeresen túlgondoló Bridgetnek. Majd ennek véget vetve egy, az első film havas jelenetét újrajátszó jelenetben kap egy korban hozzá illő férfit is.
Az egész azonban súlytalan. Mindkét férfi kedves és szimpatikus, de ha időközben lecserélnék őket más karakterekre, észre sem vennénk. Talán nem is a Mark Darcy miatt érzett gyász teszi szomorúvá a filmet, hanem a szerelem varázstalanodása.
Bridget és Mark kapcsolata elsöprő, katartikus és különleges volt. Ettől az egyediség érzéstől fosztották meg ezt a történetet. Nyilvánvaló, hogy a valóságban az élet megy tovább, az emberek többségének nem csak egy szerelme/párja van, ennek ellenére a film a mítosz forrása, hogy létezik egy valaki, akivel boldogabbak lehetünk, mint bárki mással. A lezárással mindenki pótolhatóvá szürkülne és a különleges pillanatok már csak valami más újrajátszásai. Emellett elveszi a megállapodás lehetőségének illúzióját is, hiszen a karaktereink élete 20 évvel később nagyon hasonló mederben folyik.
Fotók: UIP Film
