Egy férfi, értesülve születésnapjáról, megtölt rummal egy sárgadinnyét és elhagyja otthonát. Egy szőke paróka váratlanul felkavarja egy család életét. Egy nomád egyetemista, aki minden idejét az erdőben tölti, teljesen lefagy egy sirály láttán. Csak pár történet Bodor Ádám hamarosan megjelenő, Behavazott lábnyomok című novelláskötetéből, amely a mintegy fél évszázad, 1968 és 2019 között született rövidprózákat és novellákat gyűjti egybe. Az idén 90 éves szerző régóta ismert fordulatos, Beckett-et idéző rövid történeteiről, amelyeket legutóbb a Sehol című kötetben olvashattunk. Ebben a novella-összeállításban jól kirajzolódik Bodor prózáinak színes, változatos, de mégis összefüggő egészet alkotó világa, ahol néha a csendek is saját történetet hordoznak. A szerzővel korábban podcastban is beszélgettünk.
Bodor Ádám: Behavazott lábnyomok (részlet)
Látogatás
Bíró a sarkon megállította a kocsit.
Ha akar, sétálhat egyet, mondta a sofőrnek. Majd jövök.
Estére elült a szél, tenyérnyi hullott platánlevelek borították a járdát. Bíró egy magányosan álló, komor, magas kőfallal kerített épület felé közeledett, amely már a város legszélén állt. Talán éppen az épülettel való várható találkozástól tartva néha lehajolt egy-egy ilyen pergamenszerű levélért, fontoskodva szemlélte, mintha figyelmét szeretné lekötni, vagy mintha csak húzni szeretné az időt, aztán vagy eldobta, vagy zsebébe gyűrte.
Egyszer csak ott állt az épület előtt, amelyet keresett.
Az ablakokon még mindig rácsok feszültek, de a falról már hiányoztak az őrtornyok, lebontották őket. A rácsos ablakok mögött csupasz villanykörték sápadt, rideg fénye, a meredek tetőzetről karcsú kémények árnya vetült a város visszfényére. A tömör vaskapu megroggyanva pihent egy olajos tócsában, közel hozzá szurkos katlan állt, alatta kihunyó tűz roskadozott. Két vattakabátos útépítő és egy vattakabátos asszony ülte körül, arcuk vörösen világított.
Én belga nyulakat tenyésztettem, és úgy nyolckilós korukban eladtam őket, hallotta Bíró.
Én magának mindent elhiszek, így az asszony.
Bíró ekkor már a kapusfülke előtt állt. Nem tányérsapkás fegyőr, hanem egy fiatalember ült a fűtött, párás ablakú kis helyiségben. Bíró megvárta, hogy a kapus észrevegye, aztán bekopogott.
Fölmennék az emeletre, mondta, körülnéznék egy kicsit, bekukkantok ide-oda.
Ez egy olajlerakat, mondta a kapus.
Akkor is.
A kapus köpenyt terített magára, a kopott, szutykos lépcsőkön fölmentek az emeletre.
Hányast óhajtja látni?, kérdezte a kapus.
A hetvenhatost, mondta Bíró.
A hetvenhatos kimélyült padlója olajban ázott, bakokon négy olajoshordó állt a falak mentén, ennyi fért el a helyiségben. Olajos volt a fal úgy derékmagasságig, avas olajszagú volt a levegő is, bár a kitört ablak és a nyitott ajtó között járt a levegő. Bíró körülnézett, aztán lábujjhegyre állt, és kinézett a rácsok között az ablakon, amely így épp az álláig ért. Megingatta a fejét.
Ez nem a hetvenhatos. Sajnálom, hogy félrevezetett.
Kifordult a cellából, és sietett lefelé a lépcsőn.
Az olaj más. Ezért nemrég átszámozták a kamrákat, mentegetőzött a kapus, és Bíró után sietett. Mások is jártak így, megadhatom a címüket. És most el kell kérnem a magáét is.
Nekem nincs címem.
Ezzel Bíró már kinn is volt az utcán.
Galambokkal is próbálkoztam, hallotta Bíró a szurkos katlan felől. De a galamb nem olyan, mint a nyúl.
Tessék egyszer eljönni nappal is, kiáltotta utána a kapus. Nappal minden egészen más.
Tudom, morogta Bíró.
Amikor elhaladt a szurkos katlan mellett, az asszony éppen kapcát tekert a lábára.
Ha a földgolyó üvegből lenne, én csak mezítláb járnék, hallotta Bíró.
Magának semmi se jó, ahogy van.
Bíró végighaladt a szokatlanul nagy platánlevelekkel teleszórt úton, a kocsi felé tartott, amely a sarkon várt rá.
Menjünk, menjünk innen, mondta a bóbiskoló sofőrnek. Ezek mindent, de mindent tönkretesznek.
Születésnap
Porczolán néhány napot falun töltött, a szülői házban. Esőtlen, poros nyárutó volt, a komp megfeneklett a kiszáradt folyómederben, már az iszap is repedezni kezdett körülötte. Porczolán, aki egyébként törvényszéki írnok volt, azért délelőttönként beérte ezzel a vigasztalan látvánnyal, egymagában órákon át üldögélt a parton.
Ma van a születésnapod, szólította meg anyja egy ilyen délelőtt.
Akkor ma elmegyek, jegyezte meg Porczolán egykedvűen.
Útravalóul anyjától két sárgadinnyét kapott.
Elég taplósak, mondta az asszony, de hát ilyenek, ha nem esett.
Az nem is olyan nagy baj, mondta Porczolán, segítünk rajta. Vásárolt is egy negyed liter rumot, és az állatorvos közreműködésével az egészet befecskendezte a dinnyékbe.
Hazamenet útba ejtett egy kisvárost, jóformán nem is tudta, mi a neve. A háztetők fölött kitárt szárnyakkal jókora ragadozó madár keringett. Ritka látvány az ilyesmi, de ki tudja, mi lakozik egy ilyen madár fejében. Már benn gurult a házsorok között, amikor egy sereg megriadt galamb húzott el a kocsi előtt. Az egyiket Porczolán utolérte, s abban a pillanatban a ruhája s a mellette lévő ülés megtelt az elrobbant szélvédő üvegkásájával. Ott repdesett az ülésen a galamb is. Porczolán kidobta a galambot, lerázta magáról az üvegszilánkot, kiseperte a kocsit. Ez jel volt, mondta magában, valaki azt akarja, hogy itt maradjak.
Ki sem hajtott a városkából, határában leparkolt egy motel mellett, és szobát bérelt.
Valami történt volna velem, mondta magában. Így legalább most megúszom.
A motel gondnoka nemsokára kopogtatott az ajtaján.
Kitűnő a konyhánk, mondta, reméljük, nálunk vacsorázik.
Porczolán már nyúlt is a nyakkendője után.
Ma van a születésnapom, jegyezte meg, illenék falni valamit.
A gondnok levezette Porczolánt a vendéglőbe, a különterembe. Kisebb meghitt helyiség volt, súlyos függönyökkel, nehéz fabútorzattal, kovácsoltvas falilámpákkal. Csak egyik asztalnál ültek, egy egérarcú férfi és kefefrizurás társa, akinek jobb keze fejére négylevelű lóhere volt tetoválva. A gondnok karon fogta Porczolánt, és megállt vele az asztaluk előtt.
Ez Porczolán úr. Ma van a születésnapja. Ezzel távozott.
A két férfi illedelmesen bólogatott.
Csakugyan? Pont ma? Ez igen, akkor gratulálunk.
Porczolán velük vacsorázott. Közben hol az egérarcú, hol társa, a lóherés kezű rendelt egy-egy palack bort. Porczolán is próbált rendelni, de nem engedték.
Részünkről a szerencse, hárították el.
Az egérarcú egyszer úgy félig még meg is ölelte.
Nem is mondtad, kérlek, mivel foglalkozol?
Tudós vagyok, mondta halkan Porczolán.
Az szép, bólogatott elismerően a lóherés. Nélkületek tudod, hol lennénk? A béka seggénél, vagy annál is mélyebben.
Egy darabig még beszélgettek, végül Porczolán behozta a csomagtartóból a dinnyéket.
Én ma megúsztam valamit, mondta, miközben megvágta őket. Ezért ma különösen boldog vagyok. Ha nem szállok meg itt, bizonyára történik velem valami.
Gratulálok, mondta komoran a lóherés, és kisétált a konyhába. Porczolán hirtelen megrázta a fejét és az egérarcúhoz fordult.
Hazudtam nektek, mondta, nem vagyok tudós, dinnyetermesztő vagyok.
Csend lett, de akkor visszatért a lóherés kezű, és egy kétdecis üvegből rummal kezdte locsolni a dinnyeszeleteket.
Meg ne sértsd a tudós urat azzal a kotyvalékkal, most mondja, hogy saját termése, súgta oda neki az egérarcú. De Porczolán derűsen felemelte kezét: Hadd locsolja, örülök, ha tanulok valamit.
Gazdátlan holmi
Hunyad megyei autóbusz érkezett, fölkaptatott a gödrös, köves úton, ameddig csak bírt, a kőfejtésig, ahol még megfordulhatott, hogy utasait minél közelebb tehesse le a vízeséshez. Ezek az utasok jobbára szőkék voltak, többségükben nők, szőke haj volt a divat.
A vízesés, bármennyire lenyűgöző volt is, sokakat még fényes nappal is egyszerűen elborzasztott. Amikor az ember jó órai kapaszkodás után a bozótból kiér a nyomasztó sziklafalak közé, hevenyészett hasonlattal élve úgy érzi magát, mint egy mély fazék fenekén. Az ember itt jókora medveganék közepette szív el egy cigarettát sebtiben, aztán rohan is visszafelé a kocsija vagy az autóbusza felé. Ez a társaság, talán teljesen oktalanul, futva érkezett vissza a kőfejtés alá. Közöttük sok volt a szőke nő.
Így történt aztán, hogy Timis Valér az erdőben járva – az esztenától jövet rendszerint erre rövidített – a szürke fatörzsek között megpillantott egy lányt. Pontosabban: egy lány szőke haját, amint a lombok közt betűző napfényben bágyadtan csillogott.
Timis Valér nem örült a várható találkozásnak, inkább kíváncsisága ébredt fel, mit csinálhat itt egy lány ennyire egyedül az erdőben, a betűző napfény tenyérnyi foltjai között.
Megállt, és mozdulatlanul várakozott. Türelmét vesztve aztán füttyentett neki, majd megszólította:
– Kakukk. – Később meg azt mondta: – Látlak! Hogy hívnak?
De hiába volt minden. A lány nem mozdult. Ekkor Timis Valér közelebb ment hozzá, és egy kicsit meg is ijedt, hogy ez a lány láthatatlan. Nem látszott egyéb a lányból, csak a haja. Ott lebegett a száraz fenyőgallyak között. Nem voltak elképzelései a láthatatlanságról, de azt mégis furcsállta, hogy valaki teljesen átlátszó legyen. Még egy utolsó próbálkozást tett: – Sz-sz! – Aztán megállt előtte, kezét lassan feléje indította, idegesen tapogató és simogató ujjakkal közeledett a haj alatti test felé, és egészen megdöbbent, amikor látta, hogy ott, ahol az arcnak kellett volna kezdődnie, keze akadálytalanul merül el a levegőben.
Leengedte a karját, és alaposan vizsgálni kezdte a haj töve körül húzódó varrásokat. „Ennyire hülye azért nem lehetek – gondolta. – Ez nem valaki. Ez senki.” Mégis félt megérinteni. Letört egy száraz ágat, azzal nyúlt alája, és leemelte a fenyőgallyról.
Amint hazaért, keresett a tornác gerendáján egy hasadékot, s a botot oda tűzte. Mesélte, hogy az erdőn találta ezt a gazdátlan holmit, ott lebegett magában a fenyőgallyakon. És nincsen alatta lány, ha lenne, hajával együtt elmenne dolgára.
Mégis hiába magyarázta: „Ez nem valakinek a haja. Ez csak haj.” Felesége és idős anyja borzadállyal nézték, és legörbülő ajakkal kérlelték: vigye innen mielőbb, vigye akárhova. Vigye minél messzebb.
Timis Valér a kezdeti tétovázás után most már magabiztosan indult el, kezében a száraz ággal. Elindult a kocsmába. Valami jó tanács sosem árt. A pultnál maradt, a csapossal beszélgetett.
– Én megveszem – mondta a csapos. – Csinálok alá egy babát, s kiakasztom ide.
– A tied – mondta Timis Valér.
– No nem – mondta a csapos. – Csak nem képzeled?!
Ott iddogáltak ketten, egyikük a pult mögött, a másik előtte. Tele volt a kocsma azon az estén. Később két fiatalember sündörgött Timis Valér mellé. Megszólították, hogy apafej, nagyokos. Valahogy így. Egyiküknek szutykos, vállig érő haja volt. A másiknak, sajnos, csak egészen rövid. Nem szerencsés dolog bárkit is meggyanúsítani, de ezen látszott: nemrég jött ki valahonnan. Kellett neki, ami az ág végén billegett.
– Egy rongy elég lesz?
– Az enyém – mondta a csapos.
– Kettő.
– Az enyém – mondta a csapos.
– Három – mondta a rövid hajú fiatalember. – Három szürke.
– Most kuss – mondta a csapos. Aztán Timis Valérhoz fordult. – Na látod. Ennyit tőlem is megkapsz. Kösz.
Timis Valér csak csóválta a fejét. „Na jó. Hát ez igazán kész szerencse.”
Nem tudott a Hunyad megyei buszról. A Hunyad megyei busz azóta rég elporoszkált, s utasai közül valaki már nem szőke volt, hanem vörös, barna vagy fekete. Esetleg fehér.
Vendégmadár
Man kertje egészen a patakig ért, szelíden ereszkedett a víz felé, végében cövekkel erősített lépcsők vezettek a köves mederbe. Man idősebb ember lévén már nemigen foglalkozhatott olyan dologgal, ami sokat hoz a házhoz. Amivel foglalkozott, kedvtelésből tette, ez pedig páratlan türelmet és odaadást követelt azért a kevés örömért, amit cserébe kapott. Uszadékfát halászott naphosszat az Izvor patakából. És előfordult, hogy naphosszat állt kertje végében, cövekelt lépcsőin lesben, egyetlen darab fát sem látott közeledni a hullámokon. Mégis megszállott módjára, keze ügyében maga faragta szigonyával várakozott ezekre a karvastagságú rönkdarabokra, szürke, ázott lécekre, lepusztult ágakra, hibátlan mozdulatokkal megcélozta és kihalászta őket. Közben szemmel tartotta a szemközti partot, ahol az öreg vízimalom még három meglévő fala között a patak kisebb öblöt mosott magának. Itt magasabb vízállás idején a habosabb víz színén meggyűlve úszkáltak körbe azok a fadarabok, amelyeket a patak fönnebb lenyalt a partokról. Man ezeket a magáénak tekintette, időnként gumicsizmásan értük ment, összekötötte őket, és elég sok körültekintéssel, de hibátlanul átvontatta a patakon a maga felére.
Kicsit együgyű, kicsit gyermeki volt az egész. Öreg napjai kedvtelése. Furcsaság azért még akadt a családban.
Man fia, az egykori híres fejszámoló egy napon mezítláb és rövidke vörös szakállal tért meg az egyetemről, és azóta csak az erdőket bújja némán, tudásának kifürkészhetetlen titkaival.
A bolygó fiú napkeltekor beveszi magát a sűrűbe, csak este jár haza, akkor szótlanul bekap valamit, és lefekszik kőkemény ágyára. Bizony, elég keveset ad magára. Apa és fia mintha egymásért búsulnának.
Valamikor, valamelyik október elején, egy felhőtlen őszi napon sirály érkezett a víz fölé. Nem egyedül jött. Négy holló kísérte. Előttük talán másik négy holló, s azok előtt is megint néhány, hogy erre a számára kellemetlenül idegen, távoli tájra kényszerült. A hollók legyező alakban kísérték, hullámoztak, cikáztak utána, de be is érték ennyivel. Csak űzni akarták az ismeretlen fehér madarat. Amint vízre szállt, némileg megnyugodtak.
A sirály körbeszállta a sebes vizeket, s mivel a kisebb zuhatagok, gübbenők között nem talált magának való szélesen hullámzó, bodrozó vizet, végül megtelepedett az öreg malom alatti öbölben, ahol magasabb vízállás idején Man uszadékfái maguktól kikötöttek. A hollók a korhadó zsindelyeken illegve figyelték maguk alatt azt a kis változatosságot, amit a legendásan hosszú életükben ez a fehér madár jelentett. Lesték: csak röppenne föl.
Nézte a sirályt Man is. Azt mondta magában: „Egy ruca.”
Majd valami kényszertől késztetve megfordult, s akkor saját bolyongó fiát látta ott, amint rövid, rőt szakállát tenyerébe gyúrva figyeli a malom fekete öblében úszkáló fehér madarat.
Persze, esteledett. A sirály az elülő vizekre vágyott; a bolyongó fiú megtért kőkemény priccsére.
Man reggel nem mert partjára menni, mert bolyongó fiát – annak megrögzött szokása ellenére: a reggel már az erdőben érte – megint ott találta. Az egykori matematikus figyelme minden maradékával a malom fekete öblére tapadt a négy hollóval, a vendégmadárral. Talán ő is azt gondolta: „Ruca.” Vagy azt, hogy nem négy, hanem egy. Nem fekete, hanem fehér. De az sem kizárt, hogy csak azt: „Jóságos egek. Egy sirály.”
Fotó: Wikipédia
