Bob Dylan amellett, hogy „élő legenda”, az egyik leginkább kiismerhetetlen művész. Megírta a hatvanas évek amerikai ellenkultúrájának himnuszait és költészetével a polgárjogi küzdelmekből is kivette a részét, írtuk korábban Dylant bemutató cikkünkben. Fittyet hányt a korabeli popzene elvárásaira, szemrebbenés nélkül változtatta zenei stílusát, magára haragította az első rajongóit, és hetekig nem reagált, amikor irodalmi Nobel-díjat kapott.
Ron Rosenbaum, a nemrég megjelent Bob Dylan - Things Have Changed című kötet szerzője szerint Dylan nem jön zavarba a kínos helyzetektől.
„Ez a fickó talán a legmagabiztosabb művész a bolygón.
A közönség kifütyülte és kigúnyolta, amikor elektromos gitárral lépett fel a Newport Folk Festivalon, és ugyanilyen felháborodás kísérte ezt a következő angol turnéján is. Dylan csak könyörtelen pillantással nézett a fejét követelő tömegre, és azt mondta a zenekarnak, hogy hangosítsák fel a zenét” – írja Rosenbaum a Literary Hubon.
Azzal folytatja, hogy Dylan akkor sem jött zavarba, amikor megbukott az ötórás Renaldo and Clara című filmje, és akkor sem, amikor azt állította, hogy Jézus meglátogatta őt egy tucsoni motelszobában, aminek hatására a zsidóságról a nyíltan vállalt kereszténységre váltott.
Három hétig nem reagált a Nobel-díjra
Ez alól kivételt jelentett, amikor 2016 októberében elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Három hétig egyáltalán nem reagált a hírre, sem pedig a svéd király és királynő meghívására. Turnézott, kisvárosi arénákban lépett fel, majd kiadott egy semmitmondó közleményt, amelyben megköszönte a Svéd Akadémiának a kitüntetést, de
visszautasította a királyi család meghívását, arra hivatkozva, hogy „más elfoglaltságai vannak”.
„Ez volt a tökéletes Dylan-féle lekicsinylő válasz” – írja Rosenbaum. (Egyesek szerint Svédország azért jelentett számára problémát, mert a legendás svéd semlegesség ellenére a svédek vasércet és fegyvereket szállítottak Hitler Wehrmachtjának.)
Bár egy interjúban azt mondta, hogy nagyon örült a díjnak, nem ment el a díjátóra. Megkérte a külügyminisztériumot, hogy küldjön valakit az amerikai nagykövetségről, aki felolvassa helyette rövid beszédét, és Patti Smith-t küldte maga helyett, aki elénekelte A Hard Rain's A-Gonna Fall című dalt.
Egy esszé, ami segíthet megérteni Dylant
A Nobel-díj körüli különös viselkedés csak hat hónappal később nyert értelmet, amikor Dylan benyújtotta a Svéd Akadémiának az esszéjét azokról a művekről, amelyek leginkább hatottak rá (ennek teljesítése nélkül nem kapta volna meg a közel 1 millió dolláros díjat).
Életrajzírója szerint ez a kutatók által szinte teljesen figyelmen kívül hagyott írás a kulcs Dylan megértéséhez.
Miután tisztelettel adózott az Odüsszeiának és a Moby Dicknek, az énekes-dalszerző Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regényére összpontosított. Így fogalmazott:
„Ez egy olyan könyv, amelyben elveszíted gyermekkorodat, a jelentőségteljes világba vetett hitedet, az egyének iránti érdeklődésedet. Egy könyv, amely miatt egy rémálomban ragadsz, és ami a halál és a fájdalom örvényébe szippant.”
Az említett kötet egy átlagos katona életét mutatja be az első világháború lövészárok-háborújában, arról szól, hogy az ember „sarokba szorított állattá” válik. Dylan szerint ez több, mint egy könyv a háború borzalmairól – ez egy könyv a civilizáció kudarcairól.
Dylan esszéje vádirat az egész nyugati civilizáció ellen, ami a tisztesség vékony maszkja mögé bújik, és nem képes eltakarni az alatta zajló szüntelen mészárlást.
Az életrajzíró szerint ez a kiindulópont Dylan pokolról alkotott víziójához és a dalszövegeiben végig jelen levő teodíceához, amely a gonosz jelenlétét és egy szerető Isten létezését próbálja összeegyeztetni. Véleménye szerint Dylan az egész Nobel-epizódot, ami lehetett volna a szégyen és a képmutatás epizódja is, úgy alakította át, hogy leghangzatosabb szövegei szubtextusára irányította a figyelmet.
„Ez az, ami Dylant Dylanné tette” – írja Rosenbaum.
(LitHub)
Nyitókép: Wikipedia, Ralph PH
