Nem mindennapi sors jutott a Nyugaton a helyzet változatlannak, és ez már a regény előéletére is igaz. Bár Erich Maria Remarque utóbb azt állította, hogy az abban ábrázoltak megestek vele, az utókor már némi távolságtartással kezeli ezeket a kijelentéseket. Az író, akkor még Erich Paul Remark, szinte még kamasz volt, amikor 1916-ban a német hadsereg katonája lett. Ám rövid ideig harcolt, hamar megsérült és katonai kórházba került, ahol aztán naphosszat a sérült bajtársak történeteit hallgatta. Valószínűleg ekkor kezdett formálódni benne az a történet, amely azután a Nyugaton a helyzet változatlan alapját adta. A könyv 1929-ben jelent meg először, és rögtön nagy siker lett, és még ugyanabban az évben 26 nyelvre lefordították (manapság ez a szám már meghaladja az 50-et, az eladott példányszám pedig – világszerte – a 20 milliót). Az első kritikák kimondottan jók voltak (Stefan Zweig például tökéletes műalkotásnak nevezte), és a kötet népszerűségéhez nagyban hozzájárult az is, hogy Hollywood rögtön lecsapott a filmjogokra, és a rákövetkező évben már be is mutatták a Lewis Milestone rendezte első adaptációt. Igaz, a későbbi eseményekből sokat előrevetített, hogy Joseph Goebbels megbízásából náci verőlegények 1930 decemberében megakadályozták a film berlini bemutatóját.
A regény és írója ugyanis hamar szálka lett a felemelkedő német nemzetiszocialisták szemében, akik aztán minden létező fronton támadást indítottak a kötet ellen. A nácik antiheroizmust, a katonai szellem elárulását vetettek Remarque szemére, aki ellen szabályos karaktergyilkosságot folytattak, és például azt kezdték terjeszteni róla, hogy egyáltalán nem is vett részt az első világháborúban. A dolog odáig fajult, hogy Hitler 1933-as kancellári kinevezését követően Németországban betiltották a könyvet, majd még ugyanabban az évben a hírhedt könyvégetések során a nácik máglyára is vetették. Később az írót megfosztották a német állampolgárságától, de ezt Remarque már nem várta meg: a harmincas évek elejétől Svájcban élt, majd az Egyesült Államokba emigrált.
A Nyugaton a helyzet változatlan továbbra is a legnépszerűbb művének számított, amelyet 1979-ben újra feldolgoztak az amerikaiak, ez azonban a korabeli kritikák szerint nem érte el az első adaptáció színvonalát. Mindenesetre ehhez képest is jó pár évtizedet kellett várni, mire a németek eljutottak odáig, hogy saját feldolgozást készítsenek a leghíresebb pacifista német regényből. Utóbbit az az Edward Berger rendezte, akinek eddig főleg filmsorozatok és tévéfilmek fűződtek a nevéhez (de ő rendezte például a Patrick Melrose-t is, Benedict Cumberbatch-csel a főszerepben).
Az előkészítés során a legfőbb kérdés nyilván az volt, hogy ki játssza majd Paul Bäumert, a katonát, akinek pokoljárását nézőként végigkövetjük. A választás végül egy fiatal osztrák színészre, Felix Kammererre esett, akinek lényegében a vállán kell elvinnie az egész filmet. Ő az a diák, aki háborús mámorban úszva a születési dátumát meghamisítva csatlakozik a német hadsereghez, ő az a fiatal katona, aki mellől sorra kilövik a bajtársakat, és ő az a minden illúzióját vesztett férfi is, aki már csak arra játszik, hogy a háború utolsó napjait ép bőrrel megússza. Kammerer nem roppan össze a feladat súlya alatt, emlékezetes marad, nem úgy, mint a békedelegációt vezető Daniel Brühl (ő Matthias Erzbergert játssza), akinek a forgatókönyv sem teret, sem időt nem enged a kibontakozásra, így végig jellegtelen, sótlan figura marad. A film a legtöbbször akkor bicsaklik meg, amikor nagyon erősen az arcunkba akarja tolni a kontrasztot (lásd rögtön a nyitójeleneteket az idilli, csendes táj és az azt szétszaggató harci jelenetek között), és ez a szándékolt szembeállítás megmarad akkor is, amikor a bakák vérben, sárban és könnyben úszó mindennapjait teszi a katonai felsővezetés fehérabroszos, kávéillatú tárgyalásai mellé.
Az érezhető, hogy a film tetemes büdzsével dolgozott (a harci jelenetek kellően látványosak, dinamikusak, véresek és naturálisak), mégis annak a folyamatnak az ábrázolása a legérdekesebb, amikor szétfoszlik az illúzió. Paul Bäumer és társai lényegében középiskolás diákok, akiket egészen megszédített a háborús propaganda. Hősökké akarnak válni, és elhiszik, hogy egy-két hét alatt elfoglalják Párizst (vö. „Mire a levelek lehullanak…”). A korábban megölt német katonák kimosott, megstoppolt ruháit kapják egyenruhaként, némelyikben még a korábbi tulajdonos névcímkéje is benne maradt, de az fel sem merül bennük, hogy egy megmerevedett mészárszék (erre utal a cím is) csereszabatos katonái. Egy információs vákuumból lökik ki őket a frontra, ahol csak a szerencsének, a bajtársiasságnak vagy egy tapasztaltabb vén róka tanácsainak köszönhetően (őt játssza például Albrecht Schuch) élhetnek túl. És mindez nemcsak a harcokra igaz, hiszen a mentális túlélés legalább ilyen fontos, így a film megmutatja a csendesebb napokat is, amelyek monotonitását akár egy női plakát is fel tudja dobni.
A Nyugaton a helyzet változatlan egy olyan sakkjátszma, amelyben a fókusz egyértelműen a gyalogon és nem a királyon van. A tűzszüneti tárgyalásokról szóló jelenetek bár fontosak, mégis kizökkentenek, és annyit nem is adnak hozzá a cselekményhez. A legfőbb kérdés egy közel százéves mű adaptációjánál mégis az, hogy mi újat tud mutatni vagy hozzáadni eddigi ismereteinkhez. Az biztos, hogy a 2022-es feldolgozás olyan világpolitikai környezetbe érkezett, amely szomorú és nem várt aktualitást ad a filmnek, és sokszorosan aláhúzza a háborúellenes üzenetét. Emiatt mindenképpen jó, hogy elkészült. Villanásai látványosak, sokszor kegyetlenek, ám Kammerer kiégett, megtört vagy halálra vált arcára valószínűleg egy idő után inkább fogunk emlékezni, mint a mészárlásokra vagy a film akármelyik véres harci jelenetére.
