A Sehol se otthon a kultúrtörténet egyik legizgalmasabb bukását meséli el. Azt a bukást, ami nélkül Bob Dylan nem lenne az elmúlt 60 év egyik legmeghatározóbb dalszerzője és szövegírója.
A film jórészt ismert dalokkal mesél, így ugyanazt csinálja, mint a Rocketman vagy a Bohém rapszódia: egybe olvasztja a zenész személyiségét és a dalait. Az Elton John-film musicales teatralitását és a Freddie Mercury rock and rollos bulizós vadságát itt az egy gitáros, bársonyzakós, cigiző közeg váltja fel. És míg az előző kettő az egész életművet vagy annak jelentős részét átfogja, addig itt csak nagyjából 5 évet kapunk egy máig tartó, hat évtizedes életműből.
Timothée Chalamet öt évet töltött azzal, hogy tökéletesítse a gitárjátékát és az énekhangját Dylanéhez igazítsa.
Itt nem is egy stílust kellett megtalálnia, ahogy arra a film zenei szakértője felhívta a figyelmet, Dylan hangja ugyanis felvételről felvételre változott karrierje kezdeti éveiben. Ez a változás összhangban van azzal, hogy Dylan állandóan úton van. Az eredmény impozáns, a zenész manírjai és tehetsége egyaránt megmutatkozik játékában. Chalamet mellesleg ezzel egyidőben forgatta a Dűne filmeket egy gyökeresen eltérő karakterű, de szintén a tömegek által prófétaként értelmezett fiatal férfiról.
Egy fiú a semmiből
A film története mintha maga is egy folk ballada volna: jön egy fiú a semmiből, se családja, se múltja, csak egy hátizsákja és egy szál gitárja van. A néző persze tudja, hogy Bob Dylan olyan meghatározó énekes-dalszerzője a 20. századnak, hogy még az irodalmi Nobel-díjat is megkapta.
A fiatal Dylan besétál a kórházba, ahol hőse, a folkénekes és dalszerző Woody Guthie fekszik. A cingár, borzas hajú fiút (a 19 éves Dylant a 29 éves Timothée Chalamet alakítja), akiből süt a tehetség, Edward Norton karaktere, Pete Seeger veszi a szárnyai alá. A kanapéján alszik, közben elviszi lemezcégekhez és klubokba, és Dylan lenyűgöz mindenkit előadásával és szerzeményeivel. A semmiből a Beatles-szel vetekedő hisztérikus imádatig jut néhány év alatt.
A diadalmenet egészen az 1965-ös newporti folkfesztiválig tart, ahol az őt követelő közönséget három szám alatt annyira maga ellen fordítja, hogy úgy kell kimenteni a helyszínről. A Sehol se otthon azonban nem egy bukás története. Kénytelenek vagyunk egyetérteni Joan Baezzel (Monica Barbaro): Dylan épp ezt akarta, hogy szabadon elmotorozhasson a naplementébe.
A newporti fiaskó
Az életrajzi film Elijah Wald Dylan Goes Electric! című kötetéből készült, aminek a középpontjában a zenész-költő botrányba fulladó 1965-ös newporti folkfesztiválos fellépése áll. Ennek az előadásnak a fontosságát mutatja, hogy külön Wikipedia-oldala van! Dylan 1963-ban és 64-ben már fellépett a fesztiválon többek közt a Blowin' in the Wind és a Mr. Tambourine Man klasszikus szájharmonikás-gitáros verzióival.
1965-ben azonban az addigra már sztárnak számító Dylan úgy döntött, a vasárnapi fellépésén elektromos hangszereket használ. A három dalt, köztük a Like a Rolling Stone-t basszusgitár és elektromos orgona kísérte, amivel Dylan a folk rock irányába mozdult el. A közönség azonban nem követte. Bekiabálások, fújolás és általános felháborodás kísérte a műsort, a közönség megdobálta a színpadot.
Hogy pontosan mi volt a gond, arról megoszlanak a vélemények - a jelenlévőké és az utókoré is. A filmben is bemutatott verzió szerint a közösség - elsősorban a szervezők, akik között Dylan barátai és mentorai is ott voltak -
árulásnak értékelte, hogy Dylan elektromos hangszereket vitt a színpadra.
Túl frivolnak és komolytalannak vélték a rockzene beemelését a műfajukba, ami protestdalokban foglalkozott a baloldali és polgárjogi mozgalmak kérdéseivel.
Egyesek szerint a műsor rövidsége miatt háborodtak fel. Dylanék mindössze 3 számot játszottak és 15 perc után távoztak a színpadról a többi előadó 45-60 perces műsorával szemben. Mások a hangminőségre vagy a túlságosan hangos zenére fogták a felbolydulást.
Mindenesetre az addig a szabályok szerint játszó, a folk közösségbe magát folyamatosan bedolgozó Dylanről úgy tűnt, szembe megy korábbi hőseivel, és ezt a saját fesztiváljukon tette.
Láss, amit akarsz!
Dylan trükkje, hogy a dalain kívül semmit nem mutat magából. Egy vékony, szótlan fiú, akinek a hallgatásába mindenki azt lát bele, amit csak akar. Talán ennek a rejtőzésnek a fizikai megtestesülése az ikonikus napszemüvege. Ő maga nem szeretné megosztani másokkal a múltját, az élete részleteit, az érzéseit vagy a gondolatait (a másokba a szeretőit és mentorait is beleérti), az így üresen maradt helyeket mindannyian a saját fantáziájukkal töltik ki. Seeger egy tehetséges, szerény fiút lát, akin segíthet, szeretője, Sylvie (Elle Fanning) az izgalmas, vad tehetséget, aki úgy gyújtja meg a cigit, mint a hollywoodi filmek főhősei, míg a közönség a zseniális sztárt. Ugyanaz a módszer bűvöli el a rajongóit és az azonnal bele szerető nőket.
Dylan a zenét használja kommunikációs csatornának, így tud és akar kapcsolatot teremteni. A szakmai terepen egyenlőnek tekint mindenkit, érdeklődéssel fordul a tőle stílusban távol álló elektromos gitároshoz vagy a bluesénekeshez.
A nőkkel már nehezebben tud valódi kapcsolatot teremteni: meglehetősen suttyó módon bánik, flörtöl, rivalizál a nála sokkal sikeresebb nővel, Joan Baezzel. Kritizálja, lebecsüli, kellemetlen helyzetbe hozza a színpadon, de lefekszik vele, ha szüksége van rá.
Dylan a nőkkel finoman szólva pragmatikus. Egy templomi fellépés során felszed egy kedves, felsőközéposztálybeli lányt, akivel a mozijegyet épp úgy kifizetteti, mint a vacsoráját. Pillanatok alatt beköltözik hozzá, sőt, vidáman használja a lakását, amíg a lány Rómában tanul három hónapig. Számára nem a lány a fontos, csak az, hogy legyen egy asztal, ahol írhatja a dalait.
Mi van, ha nem a népszerűség a cél?
Ezek a mások fejében élő képek Dylan szemében elvárásként jelennek meg, aminek a súlya a hírneve növekedésével egyre jobban nyomasztják. Talán nem véletlen, hogy egyetlen stabil kapcsolódási pontja a Huntington-kór miatt a saját világába bezárt, beszédképtelenné vált Woody. Szinte tükörképe Dylannek az elszigetelődésben.
Ennek fényében kérdés, hogy az elektromos hangzás miatt botrányba fulladó 1965-ös Newporti Folkfesztivál egy korszakos zseni látnoki előadása, ami megelőzte a közönség ízlését vagy a hírnévtől megcsömörlött zenész kamikaze akciója? Önszabotázs, hogy lerázza magáról a közönség elvárásait?
Előbbit erősíti a film végi felirat arról, hogy az albuma hamarosan siker lett, utóbbit, ahogy a film végén, megszabadulva a mentorok, nők, közönség jelentette kötöttségektől egyedül elmotorozik.
Az eset felveti azt is, hogy a művésznek vajon a közönségének kell megfelelnie vagy a saját művészi integritását kell megőriznie – függetlenül a fogadtatástól? Hogyan alakíthatja a róla kialakult képet és mi történik, ha egyáltalán nem alakítja?
Az egyik énem
Az önmagunkra találás témája Bob Dylan és Sylvie egyik első beszélgetésében is felmerült. A lány felvetését, hogy a hősnő megtalálta magát a film végén, Dylan kétségbe vonja, szerinte ez csak a számára egy épp az adott pillanatban és körülmények között kényelmes vagy hasznos verziója önmagának. Ami aztán változhat is.
Maga Dylan úgy tűnik teljesen elégedett a megismerhetetlenségével, amit a folyton változó kép alakít. A filmről is így nyilatkozott:
„Timmy zseniális színész, ezért biztos vagyok benne, hogy teljesen hitelesen alakít majd engem.
Vagy egy fiatalabb énemet. Vagy egy másik énemet".
Dylan a magányos vándorzenész imidzset kedveli a legjobban, aki, ahogy a film címe is állítja, sehol sincs otthon. A titokzatos alak, aki folyton úton van és nem kötődik senkihez és sehová.
A 83 évesen is aktív Dylan mindig úton van.
Fotó: Forum Hungary
