Hatalmas kánikulában, de ennek ellenére pontosan érkezett meg a vonatom Szombathelyre, ahol Vincze Bence kultúraszervező meghívására töltöttem el két napot a szabadság és az olvasás – legfőképpen Joyce Ulyssese – jegyében. A Bloomsday eredetileg egy június 16-án rendezett írországi ünnep, ezen a napon játszódik ugyanis a regény, mára azonban világszerte megemlékeznek a Dublinban bolyongó, modern kori Odüsszeusz történetéről.
Bár június 12. és 15. között a kortárs irodalom színe-java a budapesti Könyvhéttel volt elfoglalva, vidéken sem állt meg az élet: mások mellett Nádasdy Ádámmal, Kustos Júliával és a frissen debütált Horváth Florenciával lehetett találkozni, de a beszélgetéséken túl voltak koncertek, kiállítások és még sok minden más is.
Nyitott és szabad ünnep
A helyiek egyik törzshelyén, a Szimfónia Kávézóban indult a programom pénteken, ahonnan délután 2-re átsétáltunk a Fő térre, hogy belehallgassunk a megnyitóbeszédekbe.
Mivel Joyce személyét az ír irodalom egyik óriásaként tartjuk számon, a nagykövet is szólt néhány szót.
Ragnar Almqvist mindössze két éve él itt, de már hősiesen birkózik a magyar nyelvvel, és őszinte lelkesedéssel támogatja a kultúrát. „Az Ulysses egy hosszú regény, de én rövid leszek” – kezdte, majd miközben minden jelenlévő arcára mosolyt csalt, felhívta a figyelmet rá, hogy bár sajnos olyan országban élünk, ahol felvonulásokat tiltanak be, nekünk annál jobban őriznünk kell a nyitottságot és a szabadságot.
Fotó: Bonyhádi Zoltán/Savaria Fórum
Talán senki nem illeszkedik jobban ehhez a szellemiséghez, mint Nádasdy Ádám (nemrég interjúztunk vele), aki egyszerre volt velünk Szombathelyen a Bloomsday, illetve a Berzsenyi Dániel Könyvtár könyvheti programsorozatának keretében. „Az Ulysses olyan, mint egy nehéz hegymászás” – mondta a legendás regényről a beszédében. „Lehet, hogy félúton visszafordul az ember, de ha felér a csúcsra, bámulatos lesz a kilátás” – fogalmazott.
Joyce csillagos ege
A fesztivál két napjában számos helyi szokással megismertettek a szervezők: bevett hagyomány például, hogy a megnyitó után a város képviselői, a meghívott vendégek, irodalmárok, diákok, öreg raszták és odatévedt járókelők közösen elindulnak, hogy cukorral (!) odapecsételjék Leopold Bloom nevét a járda különböző pontjaira.
A Fő téri Joyce-szobortól így már tömegként mozogtunk: a következő állomás Roisín McGuigan falfestménye volt, ami egy társasház oldalán kapott helyet.
Az ír képzőművész a Murális Műhely + Symposion elnevezésű projekt keretében – melynek résztvevői az Ulysses tizennyolc epizódját dolgozzák fel évente két új képpel – A bolygó sziklák című tizedik fejezet írásjeleiből alkotott fényvisszaverő „csillagképet”.
Fotó: Bonyhádi Zoltán/Savaria Fórum
„Várunk-e még választ az örökké szótlan égtől?” – hangzott el a kérdés Fehér Renátótól, aki Írásjelek napfogyatkozás idején című szövegével avatta fel a művet (itt végigolvasható).
„A bölcsész kételkedik, kérdez”
Az „Ithaka IC” Csorba Bence színész vezénylésével folytatta útját a Szombathelyi Képtár felé, ahol Fusz Mátyás alkotása várta a csapatot, én viszont egy világbajnok csavaros fagyi után elindultam a könyvtárba, mivel 4-től Nádasdy Ádámmal kezdődött beszélgetés.
Talán mondanom sem kell, hogy alig lehetett beférni a terembe, annyian voltak kíváncsiak a programra.
A szerző szerint bár kétségkívül fontosak a szakmai elismerések és a díjak, valójában az ő munkásságának igazi mércéje az emberek őszinte érdeklődése.
Fotó: Pataki Gergő/Savaria Fórum
Természetesen a frissen megjelent Londoni levelek (itt beleolvashatsz) apropóján szó esett a kétlaki élet szépségeiről, derűről és szabadságról, végezetül pedig a moderátor, Spiegler-Kutasi Nikoletta a bölcsészlét mibenlétére is kitért. Sok fontos témát érintettek az egyórás beszélgetés alatt, mégis azok voltak a legjobb részek, amikor Nádasdy a közönséget is időnként megszólítva hosszabban mesélni kezdett. Mindig öröm őt hallgatni.
Írás mint terápia?
A pénteki napom zárásaként Kustos Júlia könyvbemutatóját hallgattam meg. A költő számára a frissen megjelent Tehetetlen bálványok (itt beleolvashatsz) a düh és az üvöltés kötete, melyet bátorságpróba volt kiadni a kezéből, hiszen hihetetlenül erős érzések dolgoztak benne az írás során. Van ugyanakkor ezeken az oldalakon csend is: a súlyos témák beemeléséhez olykor ez a legjobb eszköz.
„Irodalmat csinálni nem a feldolgozás céljából kell” – fogalmazott, amikor Pintér Viktória arról kérdezte, lehet-e az alkotás terápia. Ennek ellenére a szövegekből kirajzolódó anyafigurára például „önismereti anyaként” utalt. Sokáig velem maradt az a mondata, miszerint ha az ember jól ismeri önmagát, és tud magáról gondoskodni, akkor jól működik a „belső anyája”.
Fotó: Fülöp Rita/AGORA Savaria
Egész máshonnan közelítve, de „anyaversekkel” találjuk szemben magunkat Horváth Florencia első kötetében is (itt mutattunk részletet), aki a szombati nap vendége volt. A Hiátus azonban – ahogy a címe is jelzi – az anya hiányát, elvesztését dolgozza fel. Mégsem a gyász szövegei ezek, hiszen ott van bennük a továbblépés, a folytatódó élet.
„Sétáltam az utcán, és eszembe jutott: hogyan mondjam el anyámnak, hogy mennyire gyönyörű ez a város?” – mesélte a költő Vincze Bencének. A vers ugyanis lehetőséget nyújt az űr betöltésére és az anya megszólítására, akkor is, ha már csak az emlékekben él.
Fotó: Bonyhádi Zoltán/Savaria Fórum
A szövegek a Sorbonne Sexual zenekar énekese, Karádi Gergő előadásában hangzottak el, akivel a szerző már összeszokott párost alkot: 2023-ban egy közös előadást is létrehoztak Valójában senki címmel, első klipjüket itt mutattuk meg.
Az irodalom összehoz
A szombati napon volt szövegműhely, kiállításmegnyitó és több izgalmas előadás is, de nekem még egy program fért bele a menetrendbe, méghozzá a Joyce Dublini emberek című novelláskötete által inspirált Szombathelyi emberek elnevezésű felolvasóest, ahol a városhoz valamiképp kötődő szerzők léptek színpadra Doma Bence gitáros kíséretével.
Fotó: Kóbor Szonja/VAOL
Ragnar Almqvist, Bödecs László, Masszi Bálint és Péczely Dóra mellett Tóth Réka Ágnes írását hallgattuk meg, aki mellé egy ponton kislánya is felmászott segédkezni a mikrofonokkal. „Valahogy soha nem tartoztam sehova” – állt a szövegben.
Abban a pillanatban mégis mindannyian egy közösséghez tartoztunk, amit az irodalom hozott össze.
Nyitókép: Bonyhádi Zoltán/Savaria Fórum
