Nemrég jelent meg Biró Kincső debütáló regénye, a Medúzalány, amely a szépség sötét oldalát és a trauma következményeit mutatja meg: mi történik azokkal, akik a külsejük miatt kapnak – túlságosan is sok – figyelmet? Látjuk-e őket valójában? A regény főszereplője, Leila minden túlzás nélkül a legszebb nő a világon. Aki rápillant, a számára ideális nőként látja őt, az igazi arcát pedig senki nem ismeri, csakis ő. Adottsága ezért inkább hátrányt jelent, az embereket csupán a külseje érdekli, így nehezen tud beilleszkedni, és gyakran éri zaklatás. Olivér az egyetlen, aki képes lerajzolni az igazi arcát. A fiú békés, színtelen világát azonban fenekestül felforgatja a mániákus lány, aki nem fél feltárni előtte a sebeit és a titkait.
Biró Kincsővel beszélgettünk.
Kevés dolgot árulsz el magadról a könyvborítón, de az kiderül, hogy ékszereket készítesz és sellőket festesz, és akárcsak a regény főszereplője, Leila, te is imádod a tenger világát. Mikor kezdődött a tenger, és mikor kezdődött az írás iránti rajongásod?
Amikor még nem tudtam írni, képregényeket rajzoltam, és alig vártam, hogy végre leírhassam a meséimet és a történeteimet. Egyébként tengerbiológus szerettem volna lenni, rengeteg bálnákról, delfinekről szóló könyvet elolvastam. Gyűjtöm a kagylókat, a csigákat és a tengeriállat-plüssöket, mint Leila. Olyan gyerek voltam, aki hitt a mesékben és a tündérekben, és amikor kiderült, hogy nem létezik a Mikulás, összeomlott a világom.
Ahogy felnő az ember, rájön, hogy a varázslat nem létezik – de a tengert még nem fedeztük fel teljesen, ott még létezhet a varázslat, oda tudom képzelni.
Az irodalom mellett a biológia a másik szerelmem, egy kicsit bánom is, hogy nem ebben az irányban tanultam tovább. De azt hiszem, hogy az irodalmon keresztül többet tudok adni az embereknek. Magyar alapszakot végeztem, jelenleg kommunikáció és médiatudomány szakra járok, és újságíró gyakornok vagyok.
Mi ihlette az első regényedet?
A Medúzalány nem az első kéziratom, de az első olyan, amit érdemesnek találtam arra, hogy elküldjen egy kiadónak. 2023-ban írtam egyébként, és abban az évben játszódik a cselekmény.
Egy esti séta ihletett meg Egerben, amikor megláttam egy graffitit egy falon, „ronda zene, ronda embereknek” szöveggel. Először a regényben szereplő punk banda született meg a fejemben, aztán továbbmenten: mi lenne, ha írnék egy történetet a világ legszebb nőjéről, aki nem tudja kihasználni ezt az adottságát, és a külseje inkább hátránnyal jár, mint előnyökkel?
Nagyon sok olyan történet van már, ahol a főszereplő kiválasztott, vagy különleges képességgel rendelkezik, és ezt az előnyére tudja fordítani.
A szépség nem egy hasznos képesség valójában, különösen ebben a világban, ahol nagyon sok embert csak a felszín érdekel, és nem biztos, hogy egy 20 éves lány elbír ezzel a feladattal.
Voltak előtted olyan irodalmi példaképek, akik inspiráltak?
Lucy Maud Montgomery könyvein nőttem fel, és már akkor is éreztem, hogy nagyon érdekel a női lélek ábrázolása. Most Annie Ernaux a kedvenc íróm, és Elena Ferrantével ismerkedem.
A főszereplő azt mondja, hogy a legjobb korban született, mert soha nem volt még ennyire felszínes a világ – soha nem számított ennyire a külső –, és ő mégsem tudja, hogy használja a képességeit. Mit gondolsz arról, hogy miért lehet nehéz egy olyan fiatal nőnek, aki megfelel a korunk szépségideáljának?
Leila élete valójában egy átlagos nő élete: tinédzserként még nagyon keressük a férfiak figyelmét, mert szeretnénk vágyva lenni, szeretnénk szépnek érezni magunkat. Aztán a nők többsége rájön, hogy annak a figyelemnek, amit megkapunk a szépségünk miatt, nem feltétlenül van értéke.
Egy idő után már nem elég az, hogy vágyva vagyunk, látva is szeretnénk lenni.
És lehet valaki a legszebb nő a világon, mindig van, aki szebb lesz nála a társadalom szerint. A regényben a világ legszebb nőjének sincs önbizalma, és még a zaklatások miatt is szenved.
A könyved olyan nagyon súlyos témákkal is foglalkozik, mint a szexuális abúzus, az emiatt érzett szégyen, a testképzavar, illetve a traumafeldolgozás módjai. Miért választottad ezeket a témákat?
Azért, mert engem is érintenek, és nagyon sok mindenkit érintenek. A fiatal nők azok, akik leginkább szembesülnek ezzel – de nemcsak a nők, férfiakat is említek a regényben. És erről tényleg beszélni kell.
A szégyen mellett a szorongás is végig kíséri a regényed lapjait. A szereplők többször is az alkoholhoz fordulnak, mert nincs más eszközük. Mennyire jellemző ez szerinted a generációdra?
Nemrég írtam arról egy cikket, hogy Csehországban és Magyarországon fogyasztják a legtöbb alkoholt a fiatalok. Ez egy eléggé súlyos probléma, és ezt is szerettem volna kiemelni – és most itt nem az alkalmankénti bulizásra gondolok. Az egész magyar társadalomra jellemző, hogy megküzdési stratégiákat helyettesítünk az ivással. A másik központi témám a mentális egészség, ezért is emelek ki olyan problémákat, amikkel foglalkozni kell.
Leila és Olivér, a két elbeszélő egyes szám első személyben szólal meg a regényben, két teljesen különböző hangról beszélünk. Mennyire volt nehéz ez írástechnikai szempontból?
Leila részei nagyon gyorsan elkészültek, mert könnyen azonosultam vele – ő egy olyan karakter, akivel a nők többsége nagyon könnyen azonosul, sztereotipikusnak is és nagyon is emberinek akartam ábrázolni. Olivér viszont nagy kihívás volt, mert amikor a könyvet írtam, semmi közös nem volt bennünk. Ő lényegében Leila ellentéte, és akkoriban nekem is az volt. Pszichológiai kutatásokat kellett végeznem, hogy a kötődési problémákkal küzdő karakter működjön. Háromszor elolvastam Camus-tól a Közönyt, mielőtt nekikezdtem a könyvírásnak.
Mindig nagyon érdekeltek ezek a byroni elveszett alakok, akik megfigyelők, gondolkoznak, ítélkeznek.
Olivért éppen az varázsolja el, hogy Leila gondolkodás nélkül fel meri vállalni azt, ami fiúnak ennyire nehezére esik. Ezért is volt szükség az ő szólamára, mert ha egyedül Leila beszélt volna, és Olivérnek csak a cselekedeteit láttatom, de a gondolatait nem, akkor nem biztos, hogy az olvasó tud vele szimpatizálni. Mert Olivér nagyon sok mindent nem mond ki.
Eleve az volt a terved, hogy két elbeszélőd lesz, vagy írás közben derült ki, hogy Olivér hangja is kell?
Eleve így terveztem. Ütköztetni akartam azt, hogy hogyan gondolkozik egy nő, és hogyan gondolkozik egy férfi, aki nem átlagos. Leilát olyannak látja, amilyen valójában a külseje, vagyis túllát azon, ami ő. Olivér az első, aki lényegében emberként tekint Leilára, és ezért ő az első, aki leleplezi a lány képességét.
Olivér is küzd a saját maga dénomaival, és nem mer kapcsolódni. Miért fontos, hogy a férfiak is elkezdjenek foglalkozni a traumáik feldolgozásával?
Sokkal több időnk van már magunkra, mint a szüleink generációjának, vagy az ő szüleiknek, és ezért sokkal több időt töltünk a fejünkben és a lelkünkben. A férfiakat úgy nevelik, hogy érezni gyengeség, és szinte csak a düh felvállalása az, ami „megengedett”, és ez szerintem rájuk nézve is nagyon mérgező. Szeretnék érző férfiakról írni, mert ez egyfajta példát is mutathat.
Attól nem lesz senki sem gyenge, csak erősebb, ha szembenéz a saját érzéseivel.
Leila valójában a kapcsolódás mellett arra is vágyik, hogy lássák őt – szó szerint is és átvitt értelemben is – , de a szülei erre nem képesek. Az anyjának fizikai korlátai vannak, az apja pedig mást, a gyerekkori szerelmét akarja látni benne. Mennyire jellemző a generációdra, hogy a szüleitek nem látnak titeket?
Nagyon sok diszfunkcionális család van. Nagyon traumatizált nemzet vagyunk, és a szüleim generációja abszolút magára volt hagyva érzelmileg. Persze vannak kivételek, de sokan nem is látnak rá a saját érzelmeikre, és emiatt minket sem tudtak megtanítani arra, hogy hogyan azonosítsuk be az érzéseinket. Leila érzelmi magánya nagyon sok fiatalra jellemző. Talán ebben is segít ez a könyv, hogy ne legyenek annyira egyedül azok, akik elolvassák.
Célod volt a könyvvel az is, hogy segíts olyanoknak, akik abúzus áldozataivá váltak vagy traumákkal küzdenek?
Igen, konkrétan ebből a célból írtam meg a regényt. Nekem az lenne a legjobb visszajelzés, ha valaki azt mondaná, hogy köszöni, hogy nem érezte magát annyira egyedül, vagy azt, hogy végre meg mer nyílni a történetével kapcsolatban.
Nem derül ki a könyvből, hogy pontosan mi történt Leilával, csak utalások vannak rá, és főként a következményekkel, Leila mentális állapotával foglalkozol. Miért döntöttél úgy, hogy a traumát homály fedi, és csak töredezett emlékfoszlányokat mutatsz meg?
Ennek több oka is van. Az egyik az az, hogy ha egy ennyire szörnyű dolog történik, akkor az elme mindent megtesz, hogy ezt kizárja. A másik ok pedig az, hogy a trauma nem feltétlenül az, ami megtörténik velünk, hanem az, ahogy utána reagál a testünk és a lelkünk.
Leila végre belecsöppen egy kapcsolat kezdetébe, megvan rá az esély, hogy valaha szeretve lesz, de ő ezt nem tudja élvezni, mert a trauma ott mozog a bőre alatt.
A harmadik ok pedig, hogy nem akartam, hogy bárki is ezen csámcsogjon. Tudom, hogy Leila csak egy kitalált karakter, de ugye egy idő után elkezd az ember kötődni a saját karaktereihez és empatizál vele, és nem szerettem volna, hogy lássa mindenki, hogy pontosan mi történt vele, hiszen ő szégyelli ezt.
Dolgozol új regényen, vagy egyelőre a tanulásra és a gyakornoki munkádra koncentrálsz?
A tanulásra, a munkára és az írásra is. Már van egy kész kéziratom, ami a mentális betegségekre fókuszál. Egy kicsit a Medúzalány ellenpólusa, mert egy olyan lányról szól, aki csúnyának hiszi magát, és iskolai bántalmazás áldozata. Azt mutatja be, hogy milyen nehéz úgy felnőni, hogy láthatatlanok vagyunk. Most is dolgozom egy regényen, ami az érzelmi bántalmazásról szól, és arról, hogy hogyan lehet ebből kigyógyulni. Sokat beszélünk a fizikai és a nemi erőszakról, az érzelmi bántalmazásról viszont nem eleget. Erről szeretnék most írni.
Fotók: Valuska Gábor
