Boochani egy mobiltelefonba pötyögve tudatta történetét
Behrouz Boochani
Nincs barátunk, csak a hegyek
Ford.: Neset Adrienn, Európa, 2021, 378 oldal
-

Behrouz Boochani iráni kurd költő és újságíró menedékkérőként közelítette meg az ausztrál partokat 2013-ban, amikor egy újonnan meghozott bevándorlási törvény következtében négy évre az ausztrál kormány Manus-szigeten - mint később kiderült, illegálisan - működtetett befogadóállomásán ragadt, és a szigetet az állomás felszámolása után sem hagyhatta el évekig. Boochani egy mobiltelefonba pötyögve, sms-ek és WhatsApp-üzenetek formájában juttatta ki onnan a fárszi nyelvű részleteket barátainak, ismerőseinek és angol fordítójának. A Nincs barátunk, csak a hegyek nem egyszerű börtönnapló: tanúságtétel, a túlélés eszköze, lírai beszámoló, az ellenállás megnyilvánulása. Rendkívüli erejű írás, mely kíméletlenül szembesíti az olvasót a világ hontalanjai, a fogságban sínylődő menekültek keserű sorsával.

Behrouz Boochani: Nincs barátunk, csak a hegyek (részlet)

Holdvilágnál /

Ismeretlen út /

A szorongás színében sötétlő ég

Két teherautó szállítja rémült és nyugtalan utasait egy kanyargós, sziklás labirintusban. Az utat egy dzsungel fái szegélyezik, a kipufogók ijesztő, durrogó hangokat adnak ki. A járműveket fekete szövetbe burkolták, csak a csillagokat látjuk a fejünk fölött. A nők és férfiak egymás mellett ülnek, gyerekeikkel az ölükben… a szorongás színében sötétlő eget bámuljuk. Valaki mindig mocorogni kezd a teherautó deszkapadlóján, hogy a fáradt izmokban frissüljön a vérkeringés. Kimerítő a hosszú ülés, de meg kell őriznünk az erőnket, hogy az út további részét is bírjuk.

Hat órája ülök mozdulatlanul, hátamat a teherautó fából ácsolt falának támasztom, és a bolond vénembert hallgatom, aki a csempészekre panaszkodik, a káromkodások patakként ömlenek fogatlan szájából. Három hónap éhezés és kóborlás ér véget ezzel az utazással, végre elmehetünk Indonéziából ezen az őserdei úton, amely az óceánhoz vezet.

A teherautó sarkában, az ajtó mellett egy hevenyészett falat húztak fel vászonból; spanyolfalat, amely mögött a gyerekek üres vizesüvegekbe pisilhetnek. Senki sem figyel, amikor néhány arrogáns férfi bemegy a fal mögé, és kihajítja a vizelettel teli üvegeket. 

Egyetlen nő sem mozdul ültő helyéről. Biztosan nekik s ki kell menniük, de nem vonzza őket a lehetőség, hogy egy spanyolfal mögött ürítsék ki a hólyagjukat. Sok nő a karjában tartja gyermekét, és közben a veszélyes tengeri útra gondol. A gyerekek meg-megugranak az ölükben, felriadnak, amikor átzötyögünk a bukkanók és gödrök felett. Még a legfiatalabbak is érzékelik a veszélyt. Vakkantásaik hangszíne erről árulkodik.

A motor zúgása /

A kipufogó ukázai /

Félelem és szorongás /

A sofőr utasít, hogy maradjunk ülve.

Vékony, viharvert ábrázatú férfi áll az ajtó mellett, és időnként csendre int minket. De a jármű megtelik gyereksírással, az őket csitító anyák hangjával, és a jármű süvítő kipufogójának ijesztő durrogásával.

A félelem fenyegető árnyéka kiélesíti az ösztöneinket.

Menet közben a faágak néha eltakarják, néha megmutatják az eget a fejünk felett. Nem vagyok biztos benne, melyik útvonalon megyünk, de azt gondolom, hogy a hajó, amellyel el kellene jutnunk Ausztráliába, Dél-Indonézia egy távoli partján vár, valahol Dzsakarta közelében.

Az alatt a három hónap alatt, amit Dzsakarta Kalibata nevű városrészében és Kendari szigetén töltöttem, rendszeresen hallottam elsüllyedt hajókról szóló híreket. De az ember mindig azt gondolja, hogy ilyen végzetes balesetek csak másokkal történnek meg – nehéz elképzelni, hogy mi is szembenézhetünk a halállal.

Az ember másképpen képzeli a saját halálát, mint a másokét. Én elképzelni sem tudom. Lehet, hogy ezek a konvojban haladó, az óceán felé tartó teherautók a halál küldöncei? 

Nem /

Biztosan nem, hiszen gyerekek is vannak /

Hogyan is lehetne? /

Hogyan fulladnánk meg az óceánban? /

Meggyőződésem, hogy másképpen fogok meghalni /

Egy békésebb környezetben jönnek értem.

Azokra a hajókra gondolok, amelyek mostanában süllyedtek a tenger mélyére.

A szorongás erősödik /

Azokon a hajókon nem voltak kisgyerekek? /

Akik megfulladtak, nem olyanok voltak, mint én?

Az ilyen pillanatok valamiféle metafizikai erőt keltenek életre, és az ember gondolatai közül eltűnnek a halandósággal járó realitások. Nem, az nem lehet, hogy ilyen könnyen megadjam magam a halálnak. A sorsom úgy akarja, hogy a távoli jövőben haljak meg, és nem fulladással vagy ahhoz hasonló véggel. A sorsom úgy akarja, hogy egy bizonyos módon haljak meg, majd amikor én akarom.

Elhatározom, hogy a halálomban az akarat is szerepet fog játszani

– erre szánom el magam, a lelkem legmélyén. 

A halál hadd legyen már választás kérdése.

Nem, nem akarok meghalni /

Nem adom ilyen könnyen az életem /

A halál elkerülhetetlen, tudjuk /

Az élet másik oldala /

De nem akarom megadni magam a halál elkerülhetetlenségének /

Főleg nem ilyen messze a szülőföldemtől /

Nem akarok úgy meghalni, hogy víz vesz körül /

És még több víz.

Mindig úgy éreztem, hogy ott fogok meghalni, ahol megszülettem, ahol felnevelkedtem, és ahol egészen eddig az életemet töltöttem. Képtelenség a gondolat, hogy a gyökereimtől ezer kilométerre haljak meg. Milyen borzalmas, nyomorult vég lenne, égbekiáltó igazságtalanság; az én szememben teljesen önkényes igazságtalanság. Persze nem számítok arra, hogy velem ez fog történni.

Egy fiatalember és a barátnője, Ázádeh az első teherautóban utaznak. Közös ismerősünk, A Kék Szemű Fiú is ott van velük. Mind a hárman fájdalmas emlékeket őriznek abból az életből, amelyet Iránban hagytak maguk mögött. Amikor a teherautók begyűjtöttek bennünket a szálláshelyünkről, a két férfi felhajította a csomagját a teherautó platójára, és úgy másztak fel, mint a katonák. A három hónap alatt, amelyet Indonéziában töltöttünk, ezek mindig egy lépéssel előttünk, a többi menekült előtt jártak. Legyen az hotelszoba-keresés vagy ételszerzés, netán kijutás a repülőtérre, ez a hatékonyság ironikus módon minden alkalommal valamiféle kényelmetlenséggel végződött. Egyszer, amikor Kendariba kellett repülnünk, ők mindenki másnál hamarabb kimentek a repülőtérre. De amikor megérkeztek, elkobozták az útleveleiket, és lekésték a Kendariba induló járatot; napokig kóborolhattak Dzsakarta utcáin, sikátorokban és félreeső mellékutcákban kellett koldulniuk ételért.

Most megint elöl járnak, fénysebességgel utaznak, a falka élén mennek neki a viharos szélnek. A teherautók kipufogói mennydörögve haladnak az óceán felé. Tudom, hogy A Kék Szemű Fiú régi félelmeket hordoz a szívében, még Kurdisztánból. Amikor Kalibatában voltunk, éjszakánként a város lakótelepi lakásaiba zárva, az aprócska erkélyeken cigiztünk, és megosztottuk egymással az eljövendő utazással kapcsolatos gondolatainkat. Bevallotta, hogy retteg az óceántól; a bátyja életét is az Ilhám tartományban folyó Szejmareh sebes vize vette el…

Egy forró nyári napon, még kisgyerekként, A Kék Szemű Fiú elkíséri a bátyját a halászhálókhoz, amelyeket előző éjjel feszítettek ki a folyó legmélyebb részén. A bátyja fejest ugrik a vízbe; mint ahogyan egy nehéz kő zuhan a folyóba, a teste átfúrja a víz felszínét. Egy váratlan hullám érkezik azonban, és aztán, pillanatokkal később már csak a kezét látni, amint A Kék Szemű Fiú felé kapkod segítségért. A Kék Szemű Fiú azonban még kicsi gyerek, képtelen megragadni a bátyja kezét. Csak sír és sír; órákon keresztül zokog, hátha a bátyja felbukkan. De elment. Két nappal később találják meg a holttestet a folyóban, miközben a tradicionális üzenetközvetítő dobot, a dhol-t verik. A dhol hangja győzi meg a folyót, hogy adja vissza a vízzel teli testet – zenei kapcsolatot létesítve a halál és a természet között…

A Kék Szemű Fiú ezt a régi, hátborzongató emléket hozza magával. Nagyon fél a víztől. Ma éjjel mégis az óceán felé robog, hogy egy elképesztően nagy útra keljen. Baljós utazásra, amely ezzel a régi és hatalmas félelemmel van aláfalazva…

A teherautók a sűrű dzsungelen keresztül hajtanak, megzavarva az éjszaka csendjét. Mivel már órák óta ülünk a teherautó fapadlóján, a kimerültség mindenki arcára oda van írva. Egy-két utas már hányt is; műanyag dobozokba okádtak mindent, amit megettek. A teherautó egy másik sarkában egy Srí Lanka-i házaspár ül a kisbabájával. Az utasok többsége iráni, kurd és iraki, lenyűgözi őket egy Srí Lanka-i család jelenléte a körükben. A nő sötét szemű, elképesztően gyönyörű. Karjában tartja a még anyatejes kisbabát. A párja igyekszik vigasztalni őket; gondoskodik róluk, amennyire tőle telik. Azt akarja, hogy a nő tudja, ott van és vigyáz rájuk. Az egész út során bátorítani próbálja a nőt, a vállát masszírozza és szorosan magához öleli, amikor a teherautó kíméletlenül megugrik a göröngyös úton. De látszik, hogy a nőt csak a kicsi gyerek jólléte érdekli.

Abban a sarokban /

Szeretet van /

Tündöklően tiszta.

Az asszony azonban sápadt, és belehány a dobozba, amelyet a férje tart elé. A múltjuk ismeretlen előttem. Talán a szerelmükkel járt az a sok nehézség, amelyek ehhez a szörnyű éjszakához vezettek? Az világos, hogy a szerelmük mindent kibírt: ezt tanúsítja, ahogyan erről a kicsi gyerekről gondoskodnak. Semmi kétség, a szívükön és a gondolataikon nyomot hagytak azok a történések, amelyek miatt elmenekültek a szülőföldjükről.

A teherautókon mindenféle korú gyerek van. Már majdnem felnőtt gyerekek. Egész családok. Egy hangos, visszataszító és nagyon tapintatlan kurd pasas az egész út során arra kényszerít mindenkit, hogy belélegezzék a cigarettája füstjét. Vézna felesége, felnőtt fia meg még egy fiú, egy kis korcs utaznak vele. A kiskölyök az anyja külsejét örökölte, és az apja személyiségét. Olyan hangos, hogy a teherautóban ülők szenvednek tőle, mindenből viccet csinál, és türelmetlen, bomlasztó viselkedésével mindenkit felingerel. A csempésznek is az idegeire megy, rá is kiabál. Az biztos, gondolom, hogy amikor ez a kisfiú felnő, az apjánál százszor tapintatlanabb lesz.

A teherautók lassítanak; úgy fest, kiértünk a dzsungelből, megérkeztünk a partra. A csempész lázasan integet – mindenki hallgasson el.

A jármű megáll.

Csend… csend.

Még a hangos kis korcs is felfogja, hogy hallgatnia kell.

A félelmünk nem alaptalan;

attól tartunk, hogy a rendőrség elkap bennünket. Korábban sokszor előfordult, hogy az utasokat a tengerparton tartóztatták le, mielőtt felszállhattak volna a hajóra. Senki sem ad ki hangot. A Srí Lanka-i baba csendesen csügg az anyja mellén – csak nézelődik, de nem eszik. A leghalkabb nesz vagy kiáltás véget vethet mindennek. Három hónap kóborlás, hontalanul és éhesen Dzsakartában és Kendariban. Minden ezen a csenden múlik.

Ez a végső szakasz.

Ekkor már negyven napot töltöttem szinte éhezve egy aprócska hotel alagsorában Kendariban. Kendari a történelme során mindig is vonzotta a menekülteket, mert közlekedési csomópont, innen könnyű megszervezni a továbbmenetelt. De mire én megérkeztem Kendariba, a város olyan elhagyatott volt, mint egy temető. Olyan sok rendőrt állítottak munkába, hogy egy szálloda alagsorában kellett bujkálnom. Elfogyott a pénzem, az éhezés lassan kikezdte a testemet és a lelkemet. Korán keltem, megettem egy szelet pirítóst, egy szelet sajtot, és ittam egy csésze lobogóan forró teát sok cukorral. Ez volt minden – ennyivel kellett beérnem egész nap és egész éjszaka. A városban járőröző rendőrök minden követ megmozgattak, hogy ránk bukkanjanak; egyetlen pillanatra sem engedhettem el magam. Akit elkaptak, börtönbe zárták, aztán pár nappal később deportálták. Ennek még a gondolata is fájdalmat okoz. Felérne egy halálos ítélettel, ha vissza kellene térnem oda, ahonnan elindultam. De mégis, a Kendariban töltött utolsó napokon megettem a reggelimet, és kihasználtam a lehetőséget, hogy elhagyhatom a hotelt. A hajnalt megelőző párás órákban biztos voltam benne, hogy a város még alszik, és hogy egyetlen túlbuzgó rendőrbe sem fogok belefutni a dzsungel felé menet.

Átkeltem egy rövid, kikövezett úton – miközben reszkettem a félelemtől –, és befordultam egy cölöpökkel körbekerített, hallgatag erdőbe. Azt hiszem, magánterület volt, éreztem, bűnt követek el azzal, hogy ott vagyok, de soha senkivel sem találkoztam.

Ott, a hatalmas kókuszpálma-ültetvény közepén állt egy gyönyörű házikó. Mindig volt ott egy alacsony férfi, akit számos kíváncsi, farkát csóváló kutya vett körül. A férfi rám mosolygott, és barátságosan integetett. Az a kedves mosoly kísért végig az ültetvény földútján, és nyújtotta a biztonság érzetét.

Hatalmas farönk zuhant az út mellé, rögtön egy elárasztott rizsföld szélén. Arra a farönkre ültem le, rágyújtottam egy cigarettára, és gyönyörködtem a természetes környezetben, félretéve kavargó gondolataimat és az éhséget. Mire végeztem a cigarettával, a nap lassan felkelt, én pedig ugyanazon az úton, a dzsungelen keresztül visszamentem a hotelbe. Az alacsony férfi megint integetett, ugyanúgy kedvesen mosolyogva. A magas kókuszpálmák az út mentén, a kicsi, zöld rizsföld az ösvény végén, a gyönyörű pillanatok, amelyeket ott töltöttem, mind felséges képzetekké váltak.

Az életem ebben az utolsó három hónapban

főleg rettegésből, stresszből, éhezésből és áttelepítésekből állt

– de benne voltak a rövid órák is, amelyeket a farönkön ülve töltöttem azon a pompás ültetvényen. Az a három illékony hónap csúcsosodik ki most ebben a bénító pillanatban, amikor egy gyermek sírása visszajuttathat minket az utazás legelejére.

A teherautó gurul még néhány métert a néma tengerparton, aztán leáll a motor. Vadászként les körbe a víznél, aztán hang nélkül mozdulatlanná merevedik. Az érzelmeim elérik a tetőpontot. Ez az egész mindenség semmivé válhat egyetlen elhibázott mozdulattal.

A hátizsákomat a mellemhez szorítom, készen arra, hogy leugorjak a platóról, készen az üldözésre, a menekülésre ezen a sötét, ismeretlen vízparton. Ha el is kap a rendőrség, nem mehetek börtönbe. Emlékezetembe idézem azoknak a menekülő utazóknak a tapasztalatait, amelyekről az elmúlt hónapokban hallottam.

A rendőrök nem lőnek éles lőszerrel… Amikor rád parancsolnak, hogy állj meg, rohanj, amilyen gyorsan csak tudsz. Meg ne állj…

Szorosan megkötöttem a cipőfűzőmet.

A teherautó ismét elindul, kicsit halad előre. Még egy kerékfordulat, és az óceánpartra érünk. Ideges vagyok, mint egy gyerek, jól meggyötör a gondolat. Azt akarom, hogy a sötét, viharvert képű férfi leparancsoljon minket a teherautóról. De ő a sofőrrel merül beszélgetésbe, a kezével jelzi, hogy legyünk csendben. A kis korcs pimaszul, de csendesen röhög. Valószínűleg ő az egyetlen, aki nem fél – neki ez az egész izgalmas játék. A Srí Lanka-i pár átöleli egymást. Biztató a látvány, ahogy ott ülnek, és fejük egymás mellett pihen.

Vigasztaló érzés /

Két test egybeforr; karok, derék és fejek /

Mind egybeforr /

A kötelékük erős /

Mert ők ellenállnak /

Ellenszegülnek a szorongásnak.

A teherautó nagy sivítással – most hangosabban – nekilódul, majd úgy száz méterrel arrébb megáll. A motor felrikolt – a teherautó vadász, küzd a zsákmányáért, és diadalmasan felkiált, amikor megkaparintja.

A viharvert ábrázatú csempész kiadja a parancsot, hogy indulás. Én a teherautó végében vagyok A Fogatlan Bolonddal, és nem várjuk meg, míg a tétovázó asszonyok és gyerekek elszánják magukat – leugrunk a teherautó oldalán. A neszezés újra megindul, a férfiak és nők lármája, a gyerekek visítása megzavarja a tengerpart nyugalmát. 

Nem látjuk a csempészek arcát, akik előttünk haladnak, és integetve irányítanak minket az óceán felé. Ordítanak, hogy kussoljunk. Tolvajok vagyunk az éjszakában, akik

át akarnak kelni, amilyen gyorsan csak lehet.

A Kék Szemű Fiú és A Kék Szemű Fiú Barátja – mint mindig – most is elöl mennek. A parton várnak, a hátizsákjuk mellettük hever a homokban. A csempészek siettetnek minket. Az óceán dübörgő hullámai minden más hangot elnyomnak. Mióta Indonéziában vagyok, most először látom az óceánt, három félelemmel teli, repülőtereken és tengerparti városokban töltött hónap után.

Megérkeztünk az óceánhoz /

Őrült hullámok nyaldossák a partot /

Örökkévalók /

A parttól pár méterre apró hajó ring a vízen /

Késlekedés nélkül /

Fel kell szállnunk.

Kapcsolódó cikkek
...
Könyves Advent

Túlélni Amerikát, avagy a boldog társadalmonkívüliség

Jessica Bruder A nomádok földje című kötete tényfeltáró történet az amerikai gazdaság sötét mélységeiből, és azokról, akik a túlélés reményében feladták addigi életüket. Mutatunk egy részletet a könyvből.

...
Könyves Advent

Négy gyerek az Amazonas mélyén küzd a túlélésért

A regénysorozat szereplői egy repülőszerencsétlenség után a túlélésért küzdenek az Amazonas esőerdejében.

...
Könyves Advent

Csodaböngésző egy mesés erdőről és a négy évszakról

Mackó kézen fogja a gyerekeket, és bemutatja nekik az erdőlakók titkos életét.

2021 legjobb könyvei
...
Nagy

2021 legjobb könyvei: 10-1.

...
Nagy

2021 legjobb könyvei: 20-11.

...
Nagy

2021 legjobb könyvei: 30-21.

...

Tarantino jobban tette volna, ha novellafüzért ír “regény” helyett?

...

Minél kevésbé kompetens valaki egy témában, annál hajlamosabb túlbecsülni a saját tudását

...

Boldizsár Ildikó: Hétmilliárd individuum csap össze ahelyett, hogy közösséget alkotna

...

Alex Schulman: Minden írásomban megbocsátok az anyámnak