2019 elején, több mint egy éven át tartó gondos tervezés után Rahaf Mohammed végre elmenekült Szaúd-Arábiából, bántalmazó családjától - de csak Bangkokig jutott, ahol elvették az útlevelét. Ha kényszerűségből hazatér, biztos volt benne, hogy meggyilkolják, ahogy ez a többi lázadó nővel is történni szokott Rahaf hazájában. Üldözői a szállodai szoba ajtaján dörömböltek, amikor regisztrált a Twitterre. A tizenéves lány a világtól kért segítséget, és a világ válaszolt: egy nap alatt negyvenötezer követője lett, és a követői elintézték, hogy Nyugaton kapjon menedékjogot.
Rahaf Mohammed A lázadó című könyvében mondja el történetét, amelyből kiderül, hogyan nevelkednek a fiatal nők ebben a zárt királyságban, miközben férfi gondviselőik markukban tartják őket. Rahaf hihetetlen jómódban élt, de alá kellett vetnie magát a férfi családtagok - köztük a nagyhatalmú politikus édesapa - akaratának. Gyermekkorában mindennapos volt a bántalmazás, félrevezetés, elnyomás. A lázadó bemutatja kezdeti tapogatózását a szaúdi menekültek online hálózatában, akik titkos kódokkal kommunikálnak, és egymás segítik abban, hogyan jussanak ki hazájukból, majd rátér arra, hogy Rahafnak hogyan sikerült egymagában Kanadában menekülnie.
Rahaf Mohammed: A lázadó (részlet)
Első fejezet
A szökés
2018. december 31.
Csupán egy autóút választott el a szabadságtól. Több mint egy éve vártam a megfelelő pillanatot, hogy megszökhessek. Tizennyolc éves voltam, és rettegtem attól, hogy hiba csúszik a gondosan kidolgozott tervembe.
De nem bírtam tovább az állandó félelmet,
a kegyetlen szabályokat, és az ősi szokásokat, amelyek Szaúd-Arábiában megnyomorítják, sőt néha ki is oltják a hozzám hasonló lányok életét. Repesett a szívem, amikor elképzeltem, hogy máshol élek.
A telefonom nálam volt, az útlevelemet viszont a legidősebb bátyám őrizte. Minden azon múlt, meg tudom-e szerezni, és addig rejtegetni, amíg el nem érkezik a menekülés ideje. Nyugalmat erőltettem magamra, játszottam az engedelmes lányt, aki összepakol az utazásra, pedig hullámokban tört rám a szorongás, miközben a hálószobámból figyeltem a családtagjaim készülődését, aztán pedig összegyűltünk ebédelni, mielőtt útnak indulunk Kuvaitba.
Családi üdülés keretében egyhetes rokonlátogatásra készültünk Kuvaitvárosba, amely tízórányi autóútra esett lakhelyünktől, Háiltól. Itt volt a lehetőség, hogy végrehajtsam a tervemet. Ültem, néztem a bátyáimat, miközben bőröndjeinket a kocsihoz hordták, és szomorúsággal vegyes izgalom tört rám. A legszívesebben megöleltem volna a bátyáimat – ami persze tilos, mert nemi érintkezésnek minősül –, de közben reméltem, hogy gond nélkül le fogok tudni lépni.
Körülöttem a szobám falai üresek voltak, semmi sem árulkodott arról, hogy egy fiatal nő lakott itt. Ebben a szigorú társadalomban nem volt halal – engedélyezett –, hogy életre utaló jelek legyenek a szobád falán. Az harám – vagyis tiltott. Emlékszem a plüssmackóra, amely kislánykoromban az ágyamon ült, de elvitték, mert harám volt – csak a prófétát lehet fényképen vagy más formában ábrázolni. Ha embert vagy állatot rajzoltam, azt is elkobozták, mert bármi, aminek lelke van, a prófétával versenyez, ezért harám. Szanaszét heverő könyveimről és füzeteimről eszembe jutott, hogy befejeztem az első szemesztert a Háili Egyetemen, de folytatni nem fogom. Ültem az ágyon, és annak a szaúdi lánynak az életén töprengtem, aki szerette a családját, de
fojtogatta a „lányoknak tilos” filozófia,
amelyhez a családja igazodott; annak a lázadó lánygyereknek és lánytestvérnek az életén, akit elüldöz a kulturális ellentmondások mérgező elegye.
Az iskolában azt tanultam, hogy Szaúd-Arábiát az egész világ irigyli. Ez a leggazdagabb és legjobb ország, neki van a legtöbb olaja, és minden állampolgára életében legalább egyszer köteles elvégezni a haddzsot, vagyis elzarándokolni Mekkába. Már kislányként sem értettem, mitől olyan nagy szám az olaj, a sok üdülőhely meg a szent zarándoklat, hogy miattuk mindenki itt akarna élni. És mindig is bosszantott, ha valaki teljesíti a haddzsot, bocsánatot nyer mindenért, amit életében elkövetett, akkor is, ha veri a feleségét, vagy meggyilkol egy ismeretlent.
Gyerekkoromban engem Szaúd-Arábia más nevezetességei vonzottak: az otthonunkhoz közeli hegyek, amelyekbe szívünk örömére jártunk piknikezni és kirándulni, az örökösen változó sivatag a hullámzó homokdűnéivel, amelyek hűvös bézsről izzó vörösre változtatták a színüket, amikor a nap fölkelt és lenyugodott. Amikor a fullasztó nyári hőség elől esténként a családommal kimenekültünk a sivatagba, a puha homokban botladozva bújócskát játszottunk a sötétben, nyulakat, ugróegereket és egymást üldöztük, nem törődtünk semmivel. Versenyt futottunk, és a győztes természetesen jutalomban részesült. Énekeltünk, szavaltunk, és az arda nevű hagyományos táncot táncoltuk, amely férfiaknak való ugyan, de mi, lányok azért együtt táncoltuk a fivéreinkkel. És a szüleink mindig másféleképpen mondták el azokat a történeteket, amelyeket az iskolában hallottunk. Például a Rasíd családról, amely ezen a környéken uralkodott, amíg a Szaúd család meg nem gyilkolta a tagjait, hogy átvegye tőlük a hatalmat, a népünk történelméről vagy a nomád beduinokról, akik minimális élelemmel is képesek túlélni a sivatagban, és egyszerű életmódot folytatnak. De a legjobban azokat a történeteiket szerettük, amelyek a fiatalságukról és arról az időszakról szóltak, amikor szerelmesek lettek egymásba. A régi időkről szóló történetek olyanok, mint a ragasztó, összetartják a családot, mi pedig soha nem untunk rá, hogy a múltról halljunk. Most már tudom, hogy becses emlékeket szereztünk.
Én azonban gyerekkorom óta tisztában voltam szülőföldem számtalan ellentmondásával is. A tájat többnyire a bézs és a fehér árnyalatai jellemzik, fák zöld foltjai tarkítják az oázisokat és a sziklás hegyvonulatokat, de Szaúd-Arábia lágy, visszafogott színei éles kontrasztot alkotnak a mellékutcákban vonuló, fekete leplekbe bugyolált alakok látványával. Az asszonyok és a tizenkét évesnél idősebb lányok eltakarják magukat, nehogy egy férfi megpillanthassa az alakjukat. A mi családunk szokásai szerint nekem kilencéves koromtól abáját – a vállamra terített és a testemet eltakaró laza, formátlan fekete leplet – kellett viselnem, tizenkét éves koromtól pedig nikábot is, amely olyan, mint egy álarc, és csak a szemet hagyja szabadon. Már kislánykoromban azon töprengtem, hogy
ez nem valamiféle büntetés-e.
Ha egy férfi nem képes uralkodni magán, miért a nőknek kell eltakarniuk magukat, mintha az ő hibájuk volna? És ha egyszer a nőknek el kell takarniuk magukat, mi a magyarázata annak, hogy azok a férfiak, akik nem farmerban vagy más nyugati ruházatban járnak, fehér ingruhát viselnek, amely a meleget visszaveri, miközben a nőknek feketét kell hordaniuk, ami viszont elnyeli?
Szaúd-Arábia 33,4 milliós lakosságának több mint fele huszonöt év alatti, úgy éreztem tehát, hogy minden adott a változáshoz. És a királyság uralkodói, akik állításuk szerint Isten nevében cselekszenek, enyhítettek valamelyest a szaúdiak életét szabályozó szigorú iszlám törvényeken, toleranciára és mértékletességre szólítanak fel, de továbbra is keresztre feszítenek, lefejeznek és megkínoznak mindenkit, aki nem ért egyet a kormánnyal. Az utcákon, sőt az egyetemeken is a mutavviún, a vallási rendőrség, járőrözik, és elméletben azt felügyelik, hogy az állampolgárok „élvezzék, ami jó, és ne tegyenek olyat, ami rossz” – ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az üzleteknek naponta ötször be kell zárniuk az ima idejére, a nőkkel szigorúan betartatják a ruházatukra vonatkozó előírásokat, és fanatikusan ragaszkodnak a férfiak és a nők elkülönítéséhez, csakúgy, mint az alkoholfogyasztás tilalmához. Pedig sokan nem imádkoznak, a lányok titkos helyeken találkoznak a barátjukkal, és sokan isznak alkoholt úgy, hogy nem buknak le. Mivel a munkaerő kilencven százaléka külföldi – a szaúdiak nem végeznek kétkezi munkát –, ha a lányok kilopóznak, hogy a barátnőikkel találkozzanak, a kávéházban dolgozó indiai vagy afgán férfi nem jelenti fel őket, de még csak nem is érti a nyelvet, amelyen beszélnek. Azon szaúdiak többsége, akik dolgoznak, a kormány alkalmazásában állnak, ebéd után sziesztát tartanak, öt óra körül pedig összegyűlnek, és jóval éjfél utánig társasági életet élnek.
A családom az iszlám szunnita ágához tartozik, és a Sammar törzsből származik, amely Háil régióban uralkodott, amíg a Szaúd törzs át nem vette a hatalmat. Háil ennek az északnyugati régiónak a fővárosa. Ez Szaúd-Arábia legkonzervatívabb része. Az itt lakók híresek a nagylelkűségükről, ezért áll olyan gyakran nyitva a házunk mindenki előtt, aki betér egy kávéra vagy étkezésre. A családom az elithez tartozik: Szaláhaddínban, Háil tehetős negyedében lakunk, ahol nincsenek üzletek, csak lakóházak. A mi nagy házunkban kilenc hálószoba, két konyha van (az egyik a földszinten helyezkedik el, itt főzünk, a másik az emeleten, de ott csak kisebb étkezéseket bonyolítunk le). Tíz fürdőszoba, hat nappali és egy kis kert tartozik még az épülethez. Van szakácsunk, sofőrünk és házvezetőnőnk, valamint hat családi autónk; a behajtón álló fekete Mercedesszel megyünk Kuvaitba. A családom számos kiváltsággal bír, például elutazhatunk nyaralni más arab államokba, így Jordániába, Katarba, Bahreinbe, az Egyesült Arab Emírségekbe és Törökországba.
De ha a lelki táplálékra gondolok, annyi minden hiányzik.
Gondolják csak meg: a mi házunkon nincs erkély – egy tisztességes nőnek soha nem jutna eszébe a szabadban üldögélni, ahol bárki megláthatja. És az ablakaink is zárva vannak, nehogy egy férfi megpillantsa valamelyik nőt bent a házban. Egy nő – vagyis bárki, aki elmúlt kilencéves – egyedül nem látogathatja meg a szomszédjait, nem sétálhat, nem mehet el a piacra még akkor sem, ha fehérneműt vagy kozmetikumot szeretne vásárolni, csak ha elkíséri a férje, egy fiútestvére vagy valamelyik fia, aki felügyel rá. Tilos moziba járnunk, de a számítógépünkön azért megnézzük az amerikai filmeket. Egy muszlimnak tilos más vallásra áttérnie. Az ateisták terroristáknak minősülnek; a feministák nemkülönben. A homoszexualitást halálbüntetéssel sújtják. Bevett szokás az unokatestvérek közötti házasság; tulajdonképpen olyan sok szaúdi vette már feleségül az unokatestvérét, hogy a genetikai tanácsadók mostanában mindenkit próbálnak lebeszélni róla, mivel drámaian megnőtt a különféle súlyos genetikai betegségek gyakorisága. Általános a többnejűség, és ha egy férfi el akar válni a feleségétől, csak háromszor kimondja, hogy „elválok tőled”. Ez a „háromszori talák”.
Ezek a dolgok jellemzik ezt a törzsi társadalmat, amely saját törvényeket alkot, és fittyet hány a külvilágra. Ebben az országban olyan mértéket ölt a képmutatás, hogy noha mindent a vallás szabályoz – az oktatást, az igazságszolgáltatást, a kormányzást –, a fanatikusok lerombolták Mekka történelmi épületeinek kilencvenöt százalékát, a többségükben több mint ezeréves épületeket, nehogy elvonják a figyelmet a prófétáról. Még a Mohamed családjához köthető emlékeket sem kímélték. És amíg a nők többsége fekete hullazsákot visel, a királyi család tulajdonában álló televíziós hírcsatorna női műsorvezetői nyugati ruhákban jelennek meg a képernyőn. Színjáték az egész. Szaúd-Arábiában elképesztő méreteket ölt a kétszínűség.
Nálunk csak a férfiak számítanak.
Ők hozzák a döntéseket, az ő kezükben összpontosul a hatalom, az ő szavuk dönt vallási és kulturális kérdésekben. A nőket pedig mellőzik, bántalmazzák, és betegesen korlátozzák az erkölcsi tisztaság eltorzított eszménye nevében. Bonyolult és szövevényes kártyavár ez, amely könnyen összeomolhat, ha valaki kimondja az igazságot.
Apám, Mohamed Mutlak al-Kannún, Szaúd-Arábia egyik vezetője, ő ugyanis a kormányzója esz-Szulajminak, a Háiltól körülbelül száznyolcvan kilométerre eső városnak, és munkája során a királyi családdal áll kapcsolatban. Nem velünk él. Amikor tizennégy éves voltam, lett egy második felesége, ami Szaúd-Arábiában törvényes, és aztán tizenhét éves koromban egy harmadik. Ezzel az egész életem megváltozott, az anyámé és a hat testvéremé ugyanígy. Apám nem jött velünk többet nyaralni, anyámon, Lulun, pedig olyannyira elhatalmasodott a depresszió, a megbántottság és az eltaszítottság érzése, hogy a személyisége is átalakult. Úgy érezte, azért kellettek apámnak az újabb feleségek, mert fiatalabb nőkre vágyott, mivel ő megöregedett. És ez így is volt.
Ez a magyarázata, hogy csak én, anyám és a testvéreim utaztunk Kuvaitba. Hét gyerek közül az ötödik vagyok. Az egyik nővérem, Lamja, ekkor már férjnél volt, a második legidősebb, Rím, pedig ez alkalommal nem jöhetett velünk. Így hát hatan ültünk az autóban – Mutlak bátyám vezetett, mellette ült Mádzsid; anya meg én pedig hátul zsúfolódtunk össze Fahd öcsémmel és Dzsúd húgommal. Nekem kellett középre ülnöm, mert hiába viseltem abáját és nikábot, így sem láthattak meg az ablakon keresztül. De mint kiderült, innen kitűnően láttam, hová tette az útleveleket a bátyám, és úgy terveztem, hogy egy alkalmas pillanatban, amikor nem figyel oda,
megkísérlem megkaparintani a magamét.
