„Ahogy visszanézek, valahol negyven és ötven között mégis nő lettem a végén. Hosszas ellenkezésem elsimult, a kitartó vágy, hogy nem lehetnék-e más, nem éppen férfi, de nem nő, mínusz-nő, elillant.” Milyen ez a mínusz-nő?
Ezt a mai genderfluid diskurzussal átitatott környezetben sokkal könnyebb megérteni, mint amikor leírtam, ez egy régebbi novella. Az a lényeg, hogy valaki nem tud igazán azonosulni a saját női identitásával, illetve állandóan problémát talál a nőiségében, külsődleges tényként éli meg, és ezzel tulajdonképpen egy nemtelen lény lesz belőle. Olyan ember, aki nem férfi, tehát nem az ellenkező nemmé szeretne válni, hanem szeretne lefosztani magáról mindent, ami a nemiséghez, a gender identitáshoz tartozik.
Az elbeszélésköteted különböző nézőpontokból közelít a kérdéshez. A család felől: hogyan jelenik meg ez a női elbeszélő a különböző családtagokhoz képest, anya, nagymama vagy kislány. A párkapcsolat felől: kifejezetten alárendelt szerep, ami az abuzív kapcsolatokból következik. A testiség felől: a mell és a betegség kérdése kerül előtérbe, vagy a társadalmi elvárások okozta testkép-zavarok, a fogyókúra, anorexia, vagy a bulimia. Nincs egyértelmű válasz arra, mit is jelent a nőiség ma, hanem általános kérdések vannak, amiken keresztül egy nő meg tudja határozni magát?
Egyrészt egyértelműen úgy gondoltam, hogy különböző problémákról akarok beszélni, amik megjelennek egy nő életében, és viszonylag tabu alá esnek vagy nem beszélünk róluk nagyon sokat. Van ezek közül kevésbé tabusított, mondjuk az evészavar már egész jól kijött a gettóból, de azért még mindig kevesen vannak, akik első személyben beszélnek róla. Ugyanakkor az is igaz, hogy ebben a novellákból álló regényben a főszereplő végig azonos, az életét végig is követjük a gyerekkortól a halálig, tulajdonképpen. Ennek a személyiségnek a sebei azok, amik A mérgezett nő című novellában megjelennek, és amely szöveg ebből a szempontból valóban nemcsak címadó novella, hanem egyfajta tézis vagy útbaigazítás a könyv olvasásához.
Az a tézis, hogy történelmileg, generációkon keresztül adódnak át sebek és rossz megküzdési módok,
amelyekből a mi szereplőnk úgy tud kikerülni, hogy a saját gyerekével egy másfajta kapcsolatot épít fel, és amikor a gyerek felnő, akkor tudja magát igazán nőnek érezni.
Fotók: Valuska Gábor
A mérgezett nő feltételez egy mérgezőt. A családi hagyomány, amelybe a nő beleszületik? A kulturális hagyomány? A patriarchális társadalmi elvárások rendszere? Ezeknek egyfajta terméke a nő?
Egyértelműen. Nyilvánvalóan ez a premisszája az egész könyvnek, de azt is hozzátenném, hogy itt nincs ujjal mutogatás, tehát nincs egy mérgező, nincs tettes. Azt írom, hogy „a nő szenvedő szerkezet”, tehát hogy egy olyan női szerepnek az örökítése folyik, amelyben a nő mindig alulra kerül, és mindig valamiért szenvedni fog, a párkapcsolatokban különösen, a szexuális kapcsolatokban is, és ezt a szenvedést öndefinícióként éli meg, ez a női szerep. Ez az, amitől a főszereplő igazából se szabadulni nem tud, se igazán azonosulni vele. Tehát ez nem egy olyan főszereplő, aki azt mondja, hogy vele milyen gonoszul bántak állandóan.
A #metoo elindulásakor azt éreztem, hogy ez a rendszer elkezd recsegni. A mérgezett nő-ben a #metoo-korszak előtti utolsó női elbeszélő, szinte tanúként átadja a tudását a következő nemzedéknek. Mi volt a legtanulságosabb a #metoo-ban? A novellákban elbeszélsz abuzív kapcsolatokat, alá-fölérendeltségből eredő hatalmi játszmákból következő kapcsolatokat.
Számomra az, hogy meg kell tanulni egyértelműen meghúzni a határokat.
Tehát az embernek tudnia kell, hol vannak a határai, és tudnia kell, hogy más embernek nincs joga áthágni ezeket a határokat, sem pszichológiailag, sem fizikailag nem lehet erőszakot tenni.
Aki nem tudja, hol vannak a határai, az nem tud igazából védekezni sem, és nem lesz ép identitása sem, mert nem tudja, hogy mi az, amit megvéd, és nem tudja, hogy meddig engedi be a másik embert, aki esetleg erőszakosan közeledik. Ez megvilágosodás volt, hogy egy társadalmi mozgalom kell ahhoz, hogy a nők felismerjék, nekik vannak határaik, és hogy ezeket a határokat meg kell védeni. Rájöttem, hogy velem is ugyanez történt, nem tudom meghúzni a határaimat világosan, ezért belekerülök olyan szituációkba, amelyekbe nem szeretnék, de utána azt gondolom, hogy ez az én hibám volt, vagy én is vétkes vagyok benne. Ha #metoo előtti szemszögből nézzük, akkor valóban vétkes a nő is, aki belemegy ezekbe a szituációkba, ha #metoo utáni szempontból nézzük, akkor viszont egyértelműen áldozat, mert nem tanulta meg, hogy meghúzhatja a határait és nem tanulta meg, hogy meg tudja védeni magát.
A novellákban visszatérő kérdésként merül fel a nők test- és énhatára. Szexuális kapcsolatban, sima érzelmi viszonynál is fontos kérdés, hol húzódnak ezek a határok. Ezeket a határokat hogyan lehet jobban meghúzni? A novellákban a határok elcsúszásaiból szürkezóna alakul ki az én és a másik között, amit utólag rekonstruálhat az elbeszélő, de közben nagyon nehéz.
Azt gondolom, hogy tényleges történetekből tudunk tanulni, ezért nekem nagyon tanulságos volt a Harvey Weinstein-per. Abból kiderül, hogy azok a nők – ugyanúgy, ahogy az én főhősnőm is – kapcsolatban maradtak az erőszaktevővel. SMS-eket váltottak vele, valaki utólag is lefeküdt vele, tehát bennemaradtak, benneragadtak egy olyan kapcsolatban, amiről most már ki tudjuk mondani, hogy abuzív kapcsolat. Ezek a történetek ráébreszthetik az embert arra, hogy ilyen szituációban én is voltam, és én sem húztam meg a határaimat.
A történetmesélésen keresztül tudjuk megtanulni az erőszak kérdését, mert annyira tabusították eddig.
El nem mesélt történetek hiányában az ember végül nem tanulja meg felépíteni a saját identitását. Mindannyian történetekből tanulunk.
Az egyik novelládban a munkatársak vad, szexuális kapcsolatba kerülnek, amitől a két fél nem ugyanazt várja. Ezt korábban úgy olvastam volna, hogy egy szexuálisan szabados, a saját testét és énjét megélő nőről szól, aki egy rossz sztoriba keveredett, de végül is belement a kapcsolatba. Az abuzív szót mintha most tanulnánk meg definiálni.
Ez a történet a legambivalensebb a nő szerepét tekintve. Kiderül, hogy ez egy megalázási kísérlet, ami egy hatalmi viszony is, nem csak szexuális viszony. Ez is a határokról szól, hogy el tudom-e utasítani azt, hogy engem megalázzanak, de ez attól függ, mennyire vagyok képes a saját énemet megvédeni. Ebben a történetben nem is a szexualitás a lényeg, hanem ez a hatalmi kapcsolat, ez a megalázásra törekvés. Ami aztán a visszájára fordul. A férfinak van felesége, a nőnek férje, de szándékaim szerint a férfi lelkifurdalásából következik az agresszív megalázás, mert ő is ambivalens ebben a megcsalásban, a nő meg szeretne pozitív visszajelzést, ha már lefeküdt vele.
Az interjú eddigi részében úgy beszéltünk erről a könyvről, mint olyan novellákról, amelyek regénnyé állnak össze. Ilyen értelemben egy női elbeszélőt képzelünk el, miközben hogyha megkapirgáljuk, akkor ezek között a nők között sok különbség van. Egy interjúban említetted, hogy a könyved posztmodern önéletrajznak tartod. Egy életet sem lehet egyféleképpen elbeszélni, miközben az elbeszélők sokfélesége széttöredezettséget mutat. Hogyan kezdett el távolodni ez az önéletrajziság a fikció felé?
Amikor összeraktam a könyv első felét, hogy megmutassam Nagy Boglárkának, a Jelenkor kiadó szerkesztőjének, akkor még nem volt világos, hogy ez önéletrajz lesz. Akkor még csak szövegek voltak, amelyeknek voltak önéletrajzi elemei. Amikor azt mondta, csináljunk belőle könyvet, akkor elkezdtem egységben látni a szövegeket, és úgy gondoltam, egy sebzett, mérgezett, szerencsétlen nőnek a történetét szeretném kirajzolni, és úgy írtam hozzá az újabb szövegeket, hogy kirajzoljanak egy ilyen ívet.
Babarczy Eszter írónak kellett olyan döntéseket hoznia, ami a magánembernek kellemetlen, és ezért bizonyos témákat nem tudtál elbeszélni?
Nagyon messze mentem el, nagyon radikális ez a könyv. Nagyon messze mentem el bizonyos dolgok elvállalásában.
Kíméletlenül nem voltam tekintettel senkire és semmire.
Egyetlen szöveget vettem ki, amelyben egy sérülékeny családra vonatkozó információk szerepeltek. Nagyon nagy megértéssel találkoztam, azt mondták, rendben van. Pont fél ív, pont kijön. Azt gondolom, nagyon messzire mentem el, de nyilván az ember az őszinteségben nem tud elég messzire elmenni, tehát biztos, hogy vannak olyan határok, amiket meghúztam saját magamban, de ezek nem tudatosak. Bennem az volt, hogy elmegyek a falig és beverem a fejem és meglátom, hogy mi történik.
A posztmodern azt mutatta meg sok más mellett, hogy az önéletrajziság fikció, nem lehet számon kérni a tényszerűséget még a legőszintébbnek látszó vallomásban sem. Az elmúlt években az autofikció miatt (például Karl Ove Knausgard Harcom-sorozatának köszönhetően is) újra az irodalmi közbeszéd témájává vált az önéletrajziság. Mi köze lehet ennek szerinted a post-truth korszakhoz, a fake news világához, a social mediában szétírt életekhez?
A hitelességre és a személyességre nagyon megnőtt az igény. És ezért mondom, hogy felvállalom ezeket a novellákat. Annyiféle nézőpontból mutatja a kötet ezt a nőt, hogy elbizonytalanodunk, ez ugyanaz a nő vagy sem? Knausgard vállalkozása nagyon közel áll hozzám, nagy érdeklődéssel olvastam a könyveit. Nyelvileg teljesen más stratégiát követtünk, ő ömlő gondolat- és történetfolyamban utazik, én kis, de erősen megformált töredékeket akarok összerakni, amikből összeáll az egész. Mindkét esetben van egy radikális vállalás, hogy megmutatom az életemet. Ez a radikális vállalás vonzó egy csomó olvasó számára, mert nagyon messze mentünk el a túlírásban, a felülírásban, az átírásban, tehát abban, hogy elrejtjük a megszólaló életét, és erre van egy visszacsapás, igény. Igazad lehet abban, hogy a post-truth korszakban a hitelesség, az autentikus megszólalás felértékelődik. Ha egy szöveg a hitelesség jegyeit hordozza, amelyek nyilván irodalmilag definiálható jegyek, az meg is csalhat minket. Nem tudjuk, Knausgard tényleg úgy élt-e, mint ahogy leírja, de úgy ír róla, mint aki ezt valóban megélte.
Mennyire fontos, hogy hangot adjál ezeknek a nőknek? Mennyire cél, hogy legyen egy közös tudásunk, amiket a hasonló történetek elbeszélésével és megosztásával érhetünk el?
Ez nagyon fontos, az irodalmi életemen kívülről jön, hogy tabuk nélkül beszéljünk bizonyos társadalmilag nagyon érzékeny témákról, mint a mentális betegségek. Az általam alapított sorstársi közösségi oldalon, a Búrán kialakult egy közösség, ahol mindenki stigma nélkül beszélhet mindazokról a dolgokról, amiket átél. A kisolló című novella egészen brutális, az önsértés logikájával dolgozik, amit mindenki ismer, aki valaha vagdosta magát. Ez különböző stresszhelyzetek létező tünete, de azok számára elborzasztó, akik nem találkoztak ilyen esettel. Nem riadtam vissza az elborzasztóság megmutatásától, nem húzódtam vissza, hogy ez már túlzás.
Gondolkodtam azon, hogy szabad-e ilyen sötét anyagot kiengedni a világba, hogy nem lesz-e az még sötétebb tőle, de végül is az volt a vállalásom, hogy megmutatok szélsőséges vagy tabusított helyzeteket.
A másik számomra fontos téma a halál és az eutanázia voltak, amelyek több novellában is visszajönnek, mert ezek is olyan tabusított témák, amikről nem beszélünk. Ezekről is tudatosan szerettem volna írni.
A halálról való gondolkodásunkat a zsidó-keresztény kultúrával kapjuk. Az egyik novelládban a nagymama azt mondja a gyerekének, hogy szeretne otthon meghalni, mert a saját halálát kontrollálni akarja. Van egy kiszólás a novella végén, hogy olyan, mintha ez a nő a saját halálát sem tudná kontrollálni. Nem elég, hogy beleszületik egy kulturális, családi és társadalmi elvárásrendszerbe, de még a haláláról sem dönthet. Ha innen közelítjük meg a kérdést, lehet-e nőként szabadon élni?
Ez szép értelmezés, köszönöm. Annyit tennék hozzá, hogy a halál tabusítása nemcsak nőkre, hanem a férfiakra is vonatkozik. De valóban ennek a nőnek az utolsó szabadsága abban áll, hogy szeretné eldönteni a halálának a körülményeit és erre nincsen módja. Ez visszautal egy korábbi novellára, amelyben a haldokló anyuka szeretné eldönteni, hogyan akar meghalni, és ebben a lánya segítségét kéri. Tehát ismétlődnek bizonyos családi minták. Azt a nehéz feladatot, hogy segíts meghalni, kiosztja a szülő a gyerekére, aki vagy képes segíteni, vagy nem. Nem is annyira az foglalkoztatott, hogy az öregasszony áldozat-e, mert nem tud egyedül, otthon meghalni, hanem az, hogy ez egy óriási dilemma, amire válaszolnia kell a gyereknek is, akit arra kér, hogy vigye haza. Sem az idős embereknek, sem a társadalomnak nincsenek erre válaszai, de lényegében a kérdést se tesszük fel.
Lehet olyan pillanat, amikor a halálról társadalmi szinten normálisan, az élet részeként tudunk beszélni?
Voltak olyan korszakok, amikor nem volt ennyire tabusítva, nem dugtuk be a kórházba meghalni az embereket, ez egyáltalán nem lehetetlen. Sokat kellene róla beszélni, mert ahogy a #metoo áttörést hozott az abuzív kapcsolatokban és az erőszakban, ugyanúgy szükség lenne egy áttörésre a halálról való diskurzusban is. Ray Kurzweil kijelentette, hogy ő csak 2050-ig akarja kihúzni, mert akkor megszűnik a halál. Amikor a halál megszűnéséről beszélünk, akkor beszélni kell magáról a halálról is, mert ez esély számunkra, hogy felelevenítsük azt a kulturális tudást, ami szerintem megvolt.
A középkorban sem volt annyira tabusítva a halál, mint ma, amikor kórházakba meg idősek otthonába csukjuk az öregeket.
„Az erőszak nyelv” és az erőszak önismeret”. Ezek az egyik novelládban olvashatók, de mit jelentenek?
Ez a nő azon keresztül kap információt a nőiségéről, hogy megpróbálják megerőszakolni. Lényegében semmi másban nem érzékeli a nőiségét, mint abban, hogy ő egy szexuális tárgy, és ezen belül is egy szenvedő szerkezet, egy áldozat, és csak ebben tudja megélni a nőiségét.
A másik út nem az erőszaké, hanem az anyaságé. A kötetben az anyaság, a szülés, az anya-gyerek kapcsolat is fontossá válik, a nő az önazonosságát az anyasággal éri el. Közben ennek a kiszolgáltatott oldalát is megmutatod: „ez a tartály ez én vagyok, gyerünk, vedd be”.
Igen, nekem nagyon fontos téma a könyvben, hogy a gyerekével való kapcsolatban mindent újra tud építeni, amit elrontott más kapcsolatokban. Fel tud építeni egy olyan szeretetkapcsolatot, ami működik. Úgyhogy a gyerekek szerepe a novellákban általában pozitív. Szerető, empatikus lények, és ennyiben ennek a specifikus nőnek – ez nem valami tézis a társadalomról – a nőisége megéléséhez kellett, hogy anya legyen.
És ezzel meghaladja, hogy a társadalom sokszor úgy tekint a nőre mint egy tartályra?
Erre a társadalmi elvárásra igazából nem reflektál a kötet, mivel a főszereplő abszolút belsőleg motivált az anyává válásra, és meg is találja identitását az anyaságban, ezért nyilván nem éli meg feszültségként ezt az elvárást, és nem fordul szembe a társadalommal. Ami nem jelenti, hogy más nők nem élik meg feszültségként, konfliktusként, de pont ez a szereplő kiteljesedik anyaként.
