A könyves statisztikák szerint most kifejezetten nagy mozgolódás figyelhető meg az A negatívos csoportban. A koronavírus megjelenésével például már az év elején többszörösére nőtt a kereslet Albert Camus A pestis című regénye iránt Franciaországban és Olaszországban is, illetve Steven Sonderbergh 2011-es, Fertőzés című filmjének nézettsége is megugrott az utóbbi hetekben az iTunes adatai szerint. (Mindeközben az Egyesült Királyság könyves toplistáját Kamini Thomas: A modern Kámaszutra című könyve vezeti, maga mögé utasítva J.K. Rowling Harry Potter és a Halál ereklyéi és Seth Matlins és Eve Epstein A fű szagoskönyve című munkáit.) Van, aki egyszerűen fel szeretne csak készülni arra, mire is számítson a következő időszakban, míg másoknak megkönnyebbülést, sőt, reményt adnak a posztapokaliptikus kulisszák közt játszódó történetek.
Én nem ehhez az irányzathoz tartozom. Jelen pillanatban egy határozott B+-osnak mondanám magam:
a negatívba hajló körülményeket pozitív tartalmakkal igyekszem balanszba hozni.
Klasszikus receptúrát követek: Jane Austent olvasok.
Austen életművét sokan hajlamosak egy laza kézlegyintéssel letudni - jellemzően anélkül, hogy igazán ismernék -, hogy az lányoknak való rózsaszín romantika, ahol valamennyi történet középpontjában a férjfogás és annak csínja-bínja áll. Nem ő az első és egyetlen, aki ilyenekről írt, mégis nagyon tudhatott valamit, ha a halálát követően bő 200 évvel és csupán hat befejezett regénnyel máig az angolszász irodalom egyik legnépszerűbb és legolvasottabb alkotója, kimondottan illusztris személyeket felvonultató rajongótáborral.
Kosztümös love storyk, romantikus lányregények, netán kortárs társadalomkritikák vagy finom humorral megfestett korrajzok – Jane Austen regényeire valamennyi állítás igaz, attól függően, miként és miért olvassuk történeteit. Az életművet feldolgozó Az Austen-projekt utolsó adásában összegeztük, mi mire jutottunk vele kapcsolatban. ![Mitől olyan izgalmas még ma is Jane Austen? [Az Austen-projekt]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/24478/fe_229_160_austen.png)
Állítólag, amikor véget ért a II. világháború és megkérdezték Winston Churchillt, hogy mi segítette a győzelem kivívásában, tömören csak ennyit válaszolt: Jane Austen és a penicillin! Életrajzi írásában is szerepel, hogy amikor 1943 decemberében tüdőgyulladást kapott, és orvosai tanácsára, illetve családja kérésére megpróbált picit pihenni, úgy döntött, ebben egy jó regény lehet leginkább szolgálatára. Mivel korábban már olvasta Austentől az Értelem és érzelmet, megkérte feleségét, Clementine-t, olvassa fel neki a Büszkeség és balítélet. A könyv finoman adagolt izgalmai és hangulata annyira jó hatással voltak rá, hogy pikk-pakk fel is épült és aztán megnyerte a háborút. (Winston Churchill, Closing the Ring. Boston: Houghton Mifflin, 1951.)
Churchill nem véletlenül fordult Jane Austenhez. Addigra már köztudott volt, hogy a 18-19. század fordulóján élt írónő regényei tökéletesen alkalmasak a kimerültség, szorongás és más lelki bajok kezelésére. Ez az 1900-as évek elejére bevett gyakorlattá is vált, főként a háborút megjárt katonák esetében. Ugyanis Austen két évszázaddal ezelőtt kezdődő diadalmenetét a férfi olvasók indították el a 19. század utolsó évtizedeiben, aminek aztán az I. világháború adott egy hatalmas löketet.
Olyannyira nagy volt népszerűsége, hogy fogalom is született az Austen rajongókra: janeite (többes számban janeites), maga a rajongás pedig janeitism.
A Harvard Egyetem irodalomprofesszora, Deidre Lynch szerint, aki több tanulmányában is foglalkozott Jane Austen munkásságával, a 20. század eleji janeitism definíciója nem más, mint az akkori társadalmi berendezkedés révén főleg férfiak által megszemélyesített kiadók, professzorok és irodalomtudósok rajongása Jane Austen munkássága iránt. Az írónő népszerűségének növekedésével az Austen-hívek köre és a lelkesedés oka is nagyobb és sokrétűbb lett. Mára kissé pejoratív töltetett kapott a kifejezés, a janeite-eket inkább a Star Trek rajongókkal említik egy lapon, holott 100 évvel ezelőtt még kifejezetten akadémikus klikknek számítottak.
Az janeite-ekről a Nobel-díjas angol író és költő, Rudyard Kipling is megemlékezik egy 1923-ban írt novellájában, a The Jainetes-ben, ami 1926-ban Kipling Debits and Credits című kötetében jelent meg 13 másik rövid történet és a hozzájuk tartozó versek társaságában. A novella a fodrász és I. világháborús veterán, a cockney Humberstall emlékeit meséli el arról, hogyan mentette meg az életét többször is Jane Austen a háború folyamán. A The Jainetes történet a történetben, Humberstall visszaemlékezése a francia fronton töltött évekre, amikor egyedüli mentsvára a mindennapok borzalmaiból egy Jane Austen rajongókból álló titkos társaság volt, akik „gyűléseiken” alaposan megvitatták Austen regényeit és játékos kvízekkel tesztelték egymás tudását. Humberstall még a fegyvereket is Austen karakterei után nevezte el: Lady Catherine de Burgh, Mr Collins, Miss Bates.
Ezek az összejövetelek nem csak elviselhetőbbé tették a háborús éveket, de alkalmanként akár kellemessé is.
A regények világa az emberiességet és a civilizációt testesítette meg és hozta be a demoralizát háborús hétköznapokba.
Kipling maga is nagy csodálója volt Jane Austen munkásságának, nem egyszer fordult írásaihoz ő is, ha letört volt. 1915-ben, amikor megtudta, hogy alig 18 éves fia az egyik katonai bevetés során eltűnt és valószínűleg meghalt Franciaországban, Kipling Jane Austen regényeinek felolvasásával vigasztalta magát és családját is. A novella ötletét valószínűleg mégsem a személyes tapasztalat, hanem egy, az 1920-as évek elején megjelent tanulmány adta, ami a világháborús katonák olvasási szokásairól számolt be.
Kiderült, hogy a lövészárkok olvasóinak körében Shakespeare mellett Jane Austen volt az egyik legnépszerűbb szerző.
Erről tanúskodnak a katonai táborokban és kórházakban felállított könyvtárak kölcsönzési adatai, valamint a könyvkiadók statisztikái is, akik ebben az időszakban számos olcsó és praktikus méretű könyvet dobtak a piacra, főként azért, ahogy legyen mit olvasnia a katonáknak. Az ugyanis már az ókor óta ismeretes, hogy a mentális egészség megőrzésének kifejezetten jót tesz az olvasás, ezért a megfelelő könyvutánpótlás biztosítására külön figyelmet fordított mind a brit, mind pedig az amerikai hadvezetés.
Jane Austennek nagy szerep jutott a modern biblioterápia kezdeti szakaszában is. Bevett orvosi gyakorlat volt, hogy az ő regényeinek olvasását írták fel „receptre” a tüzérségi sokkban (shell shock), depresszióban, vagy más mentális betegségben szenvedő világháborús túlélőknek. Austen gyógyereje részint abban rejlett/rejlik, amiben a Downton Abbey sikere is, egy olyan világba kalauzol, ahol még rend van, mindenki tudja a helyét és szerepét, másrészt olyan időkben játszódik, a 19. század első évtizedeiben, amikor Anglia dicső korszakát élte. De azér is működnek változatlanul történetei, mert hasonlóan Shakespeare-hez, máig érvényes igazságokat fogalmaz meg:
a tisztességes emberek önhibájukon kívül is kerülhetnek lehetetlen helyzetekbe.
De ha jószívűek, igazak és becsületesek, akkor egész jó esélyük van arra, hogy idővel rendeződjenek dolgaik. Karakterei mind ismerős figurák, saját életünkben is felfedezhetjük őket. Történeteiről pedig, ha alaposabban megnézzük őket kontextusukban is, kiderül, hogy egyáltalán nem habos-babos limonádék. Megjelennek bennük a napóleoni idők hozta változások, igaz, csak annyira, amennyire egy egyszerű halandó - mint maga az író is -, érzékelhette őket: a szomszédos városban állomásozó ezred megjelenése, busásan jutalmazott katonai érdemek, személyes veszteségek, gyarmati gondok, rabszolgaság kérdése. Tény, hogy a regények egyik fő témája a házasságszerzés, de egészen egyszerűen azért, mert a 1800-as évek legelején az angol öröklési rend szigorú szabályai miatt komoly gazdasági kényszer volt jól férjhez menni és azzal az egész család jövőjét bebiztosítani. Jane Austen a 200 évvel ezelőtti Anglia kortárs szemlélődőjeként örökítette meg saját világa látszólag eseménytelennek tűnő mindennapjait, az emberi és társadalmi kapcsolatok különös rendszerét, a mikéntek és miértek mozgatórugóját. Mindezt irodalomtörténeti szempontból is mérföldkőnek számító stílusban, mintha csak egy baráti beszélgetés volna, kellő éleslátással és finoman szurkáló humorral, de felesleges fecsegés és kertelés nélkül.
Az utolsó érvem Jane Austen mellett (legalábbis ezúttal): az amerikai Stanford Egyetem kutatói pár éve kimutatták, hogy regényeinek elmélyült olvasása közben az agynak azon területei aktiválódnak, melyeket különben csak a mozgás és az érintés képes beindítani, vagyis kb. olyan, mintha folyamatosan simogatnának olvasás közben. A #maradjotthon és a kötelezően ajánlott társadalmi távolságtartás heteiben ez azért komoly szempont. Lehet persze, hogy más irodalmi művekkel is hasonló eredményre jutottak volna, de valamiért mégis csak Jane Austen regényeit választották.
