„Soha még az emberi konfliktusok történetében
nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek.”
Winston Churchill
Az elmúlt hetekben, napokban a világ kormányai sorra kénytelenek olyan intézkedéseket bevezetni, amelyek alapjaiban rengetik meg nemzetük gazdaságát. A járványügyi helyzet miatt viszont egyszerűen nincs és nem is lehet más választásuk, mint bezárni az országokat, az embereket, leállítani a mindennapokat és a lehető legfelkészültebben várni, ami várható. Senki sem hoz szívesen ilyen döntéseket. Ha elővigyázatosságból „túl korán” szigorítanak be, akkor ezért, ha „túl későn”, akkor meg amazért zúgolódik a nép. Lényeg a lényeg, a válságos időszakok nem tesznek jót a kormányok népszerűségének. A Maradj otthon sorozatunk folytatódik.
A kormányok a válsághelyzetben sok népszerűtlen, ám fontos döntést kénytelenek meghozni, erről jutott eszembe Boris Johnson A Churchill tényező című könyve. Nem feltétlenül csábító a szerző személye, az Egyesült Királyság miniszterelnökét, Boris Johnsont, a Brexittel a csúcsra jutó politikust én például kimondottan nem szeretem. Anyukámnál találtam a könyvet, nem sokkal a Brexit-népszavazás után, és kellően el is borzadtam, hogy őt olvassa, hiába mondta, mennyire jó. Winston Churchill viszont gimnázium óta nagy kedvencem, és amikor híre jött, hogy Gary Oldmannel a főszerepben film készül róla A legsötétebb óra címmel, úgy döntöttem, mielőtt beülök rá a moziba, felfrissítem azért tudásom, és felkészülök a témából rendesen. Adtam egy esélyt Johnson könyvének is, amiről kiderült, valóban szuper, és szerintem a film készítői is alapul vették, vagy legalábbis hasonló forrásokból dolgoztak.
A könyv számba veszi, hogy miért és mitől lehetett Winston Churchill a 20. század egyik legkiemelkedőbb államférfija.
Mindezt úgy, hogy az 1900-as évek leghúzósabb évtizedei jutottak neki, nem egyszer látványos kudarcokkal, egy, a lehetőségekhez mérten sikeresen levezényelt második világháborúval, majd a finisben újabb politikai lejtmenettel, amit némileg szépített az 1953-ban neki ítélt irodalmi Nobel-díj.
A film igazából azt a pár napot mutatja be, amikor Churchill, aki mindig is nagy ambíciókkal mozgott a politikai terepen, végre eléri karrierje csúcsát és a végrehajtó hatalom feje lesz. Öröm az ürömben, hogy ezt a lehetőséget pont a második világháború első évében, 1940. május 10-én kapja meg. A könyv az ehhez vezető utat és annak a bizonyos „legsötétebb órának” a komplexitását bontja ki: hogyan jutott el idáig és miért pont ő volt a legalkalmasabb személy arra, hogy döntsön Nagy-Britannia, sőt, mondhatni az egész világ későbbi sorsáról azzal, hogy visszautasította Hitler ajánlatát és háborúba lépett a náci Németországgal szemben.
Súlyos, emberek, családok millióinak megélhetését, létét évekre meghatározó intézkedéseket kellett levezényelnie. Közben hatalmasakat hazárdírozott, bízva abban, hogy az USA inkább előbb, mint utóbb, beszáll a játékba, illetve, hogy a „kisebbik rossz” bevállalásával el lehet kerülni egy-egy nagyobb katasztrófát (pl. 1940. július 3. Katapult hadművelet – a francia hadiflotta megsemmisítése). Mondhatni matematikai logikával, a Machiavelli-féle „a cél szentesíti az eszközt” logikával játszott gyors és határozott döntésekkel.
Sosem volt kimondottan népszerű tagja a Parlamentnek
– szerencsejátékosnak, meggondolatlannak, köpönyegforgatónak tartották, aki ráadásul modortalan és iszákos is. Még csak fess sem volt. Viszont hihetetlen műveltséggel és világlátottsággal bírt, megfejelve mindezt a korábbi háborúk frontvonalain szerzett tapasztalataival. Igazából sokan azért támogatták miniszterelnöki kinevezését, mert abból a háborús helyzetből nem nagyon lehetett jól kijönni, ha valakinek buknia kell, bukjon ő. Mások pedig azért, mert pont arra a vehemenciára és vakmerőségre volt szükség akkor, amit ő maximálisan hozott. Nem kecsegtetett sok jóval, de máig idézett (napokon át írt és szerkesztett) beszédeivel mégis egy egész birodalmat tudott megszólítani és a kitűzött célok érdekében csatarendbe állítani: „Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket…” – részlet Churchill első, miniszterelnökként mondott beszédéből. 1940. június 4-én a folytatás: „…harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel a levegőben, megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat…”
Boris Johnson rögtön a könyv elején leszögezi, mennyire szereti Churchillt. Ettől függetlenül kendőzetlenül kipakol róla jót és rosszat egyaránt. Valóban elég tapló tudott lenni, amit számtalan, általa is elismert, sőt, továbbterjesztett anekdota is alátámaszt:
„– Winston – hergelte fel magát a nő –, maga részeg.
– Asszonyom – felelte Churchill –, maga meg ronda. Én ezzel szemben reggelre kijózanodok.”
Ezektől nem csak a könyv lesz szórakoztatóbb, hanem Churchill személye is emberibbnek tűnik, és közben kiválóan meg lehet érteni azt is, hogyan működik a politika-gazdaság-társadalom örökös huzavona összjátéka egy-egy vészterhesebb időszakban.
Ha másként is, de háborús viszonyok vannak most is, csak ezúttal nem egy másik ország/nép/hit/érdek, hanem egy járvány ellen folyik a hadviselés, katonák helyett orvosokkal, ápolókkal, kutatókkal az élen.
Mindig is ódzkodtam a világvégét jósló teóriáktól, összeesküvés-elméletektől. Helyzetek vannak, amiket lehet előre sejteni, megelőzni, felkészülni rájuk, és ha már beálltak, akkor pedig kezelni őket, ehhez pedig szigorú szabályok és rengeteg lemondás társul. Ilyenkor nincs idő lacafacára, ahhoz, hogy lépéselőnyre lehessen szert tenni, muszáj bizonyos helyzetekben gyorsan cselekedni, össznépi és egyéni szinten is, bízva abban, hogy az idő majd igazol. Számos példát ad rá a történelem, az irodalom, nincs új a nap alatt. Az egyik ilyen Winston Churchill ténykedése. A sors furcsa fintora, hogy nagy csodálója, a könyv szerzője most épp az Egyesült Királyság miniszterelnöke.
