Az Apropó nélkül nem az amerikai vagy az egyetemes filmkultúra menő és szeretett forgatókönyvíró-rendezőjének kvázi életrajza, hanem azé a Woody Allené, akit gyerekmolesztálással vádolnak, és akire ráégett Soon-Yi Previnnel kötött házassága (a problémáról bővebben érdemes elolvasni Kovács Bálint korábbi cikkét és kritikáját). Soon-Yit Allen korábbi élettársa, Mia Farrow fogadta örökbe, tizenkét éves kapcsolatuk alatt együtt is nevelték a lányt. Később, a lány 21, Allen 56 éves korában egymásba szerettek, és azóta együtt élnek boldogságban két örökbefogadott gyerekükkel együtt.
Izgalmas, beteg, szokatlan és ál-önreflexív történet, amiből semmiféle megkérdőjelezhetetlen igazság nem derül ki még úgy sem, hogy az egészet a sikeres, idős és kedvelt férfi nézőpontjából ismerhetjük meg.
Woody Allen klasszikus érveléstechnikai dolgozatot írt: szépen felépített védőbeszédének első felében azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért, a saját életéről mesél hol szórakoztatóan, hol közepesen, az olvasót többször megszólítva igyekszik szimpátiát kelteni, álszerénységével is azt erősíti, hogy egy filmőrült, magának való férfival van dolgunk. Aki például elárulja, hogy nem olvasta a Lolitát, a 22-es csapdáját vagy az 1984-et, de olvasta Goebbels regényét, a Michaelt: "ha hiszik, ha nem, a főszereplő szorong és szerelmes, és aggódik, hogy tetszik-e a választottjának". Én pont ezért a fura humorért szerettem mindig. Az csak később derül ki, hogy ez az elbeszélői építkezés azért fontos, mert a könyv második felében kifejezetten kényelmetlen és botrányos történetekből próbálja kibeszélni magát. A legízléstelenebb talán az a rész, amikor az ügyében eljáró bíró agytumorával viccelődik. A könyv tétje ezért tényleg az, hogyan kanonizálja saját értelmezését a botrányokról.
Woody Allen: Mindig utáltam a valóságot, de máshol nem lehet jó csirkeszárnyat kapni - Könyves magazin
Nagy zajjal járt, amikor még az év elején kiderült, hogy Amerikában életrajza jelenik meg Woody Alennek: áprilisban a Hachette Book Group (HBG) egyik kiadója adta volna ki, ám az alkalmazottak tiltakozása miatt erre végül nem került sor. A kiadócsoport munkatársai ugyanis szolidaritást vállaltak mások mellett Dylan Farrow-val és a szexuális zaklatások áldozataival.
Az Apropó nélkül hagyományos önéletrajznak indul, amiben úgy pörögnek a nevek, hogy nehéz követni, miközben a filmjeiről, azok hátteréről sokkal többet olvastam volna ("A filmkészítésben a film elkészítése a jó, a kreatív rész. A taps lényegtelen. A legnagyobb elismerés sem gyógyít ki a reumából meg az övsömörből."), majd egy bonyolult, hiányos és elbeszélhetetlen családtörténet közepén találja magát az olvasó. Ezt komolyan gondolom:
annyira sötét és bonyolult a történet, annyira sok kérdést vet fel a családi viszonyokról, a szerelemről, a hatalmi helyzetekről, a párkapcsolati kérdésekről, az elhallgatott gyűlöletről, amihez közel hasonlót sem találni a szépirodalomban.
Fura ilyet mondani, de Woody Allen önéletrajzát nem akarta egyik komoly amerikai kiadó sem megjelentetni, szerintük mérgező lett volna vele dolgozni. Végül a Hachette vállalta a kiadást, amely Mia Farrow fiának, Ronannek a hollywoodi ragadozokról szóló könyvét is kiadta, de még a kiadó dolgozói is felháborodtak és tiltakoztak. Végül az Arcade Publishingnél jelent meg, itthon a Jaffa Kiadó gondozta. Sok szempontból megérte elolvasni a könyvet, még akkor is, ha az értelmezési keretet meg kell határozni, mert ez valójában nem önéletrajz, hanem egy dühös védőbeszéd, sokszor szinte fröcsögő gyűlölettel megtámogatva.
Az önéletrajz definíciójával készült szöveg mottója már az antik drámák világába repít: "Soon-Yinek, a legjobbnak. A tenyeremből etettem, azután észrevettem, hogy hiányzik a karom." Még el sem kezdtük olvasni, de előzetes tudásunk miatt láthatjuk azt a bonyolult helyzetet, amit Woody Allen megpróbál megértetni. A nevelt lányával házasodott össze, ami akkor is igaz állítás, ha Soon-Yi és a rendező is többször megerősítette, hogy igazi apa-lány kapcsolatról nem lehetett szó, mert Allen soha nem élt együtt a lánnyal, amikor Mia Farrow-val járt.
"De mert jó szimatom van a harakirihez, Soon-Yire találtam rá. Elismerem: az, hogy beleszerettem, nem felel meg a szenátusi házszabályoknak, de az elmúlt huszonöt évet mindketten boldogan töltöttük".
Soon-Yiről a legfontosabb állításnak az tűnik, hogy elképesztően talpraesettnek kellett lennie, hogy ötéves korában az utcán életben maradjon. Illetve az, hogy egyszer azt mondta, egész életében nem volt senkinek a legfontosabb. Woody Allen úgy döntött, hogy a 22 éves nő lesz a legfontosabb a számára.
Az Apropó nélkül azon a hangon szólal meg, amin például a Manhattan narrációja: egy Woody Allenhez nagyon közeli hang kezdi el mesélni az életét, amiben sok helyet kap a család, a város, a humoristák világa, a csajozások, az olvasás vagy a dzsessz: "Amikor az én szereplőim felébrednek, és a hálószobájuk ablaka előtt kettényílik a függöny, akkor New York toronyházai és a bennük rejlő izgalmas lehetőségek bukkannak elő".
Önirónia, álszerénység, önreflexió és rengeteg bon mot - olyan humorforrások Woody Allen számára, amikkel évtizedek óta dolgozik. Az általa megformált nagyvárosi értelmiségi figurák semmiben sem különböznek attól az alaktól, aki ebben a könyvben beszél. Az önéletrajz kedvelt műfaj, de sohasem a végső igazság, hanem minden esetben a nyilvános kép alakítása a célja: ha a médiában megképződik egy imázs valakiről, akkor
az önéletrajza a pénzkeresésen kívül arra is alkalmat ad, hogy azt a nyilvános képet kiegészítse, színezze, árnyalja vagy átírja. Az önéletrajz minden esetben az alkotó saját kezű szoborállítása.
Ez nem baj, csak jó tudni.
Elbeszélőnk 253 oldalon át egy sok kihagyásokkal, ám jó stílusban írt történetet mesél el egy olyan beérkezett művészről, aki alapvetően nemcsak a forgatásokat nem élvezi, hanem a műveiről való beszédet sem. A gyerekkor már önmagában tök szórakoztató, mert a bűvésztrükkök, a mozizás, a brooklyni élet színes képet fest Allenről. Nyilván tök jellemző az életére ez a mondat: "Egy analitikust én sem tartottam volna rossz ötletnek, mert kreatív feladatok iránti érdeklődésem, ígéretes írói indulásom meg a felnevelkedésem során kapott szeretet ellenére néha enyhe szorongás tört rám - mind amikor élve temetik el az embert. Nem voltam boldog. Mélabús, riadt és indulatos voltam, ne kérdezzék, miért. Talán a véremben volt valami, vagy megártott, amikor rájöttem, hogy a Fred Astaire-mozik nem dokumentumfilmek, és úgy maradtam."
Egészségéről, mániáiról, csajozásairól beszél ez az elbeszélő, akit több ponton azonosítani tudunk Woody Allennel, a kedvelt filmessel. Az Annie Hall, a Manhattan, a Férjek és feleségek, a Hannah és nővérei alkotója Brooklyn válasza lehetett volna Ingmar Bergmanra. Engem kifejezetten érdekelt Woody Allen visszaemlékezése a pályájára, mert a hatvanas évek elején indulva sikerült az amerikai filmgyártásban egy új hangot megütnie a nagy hollywoodi iránnyal szemben. És persze újra elmeséli a legendás történetet, amikor nem ment el az Oscar-gálára, helyette zenekarával fellépett, majd másnap reggeli közben olvasta, hogy négy díjat is nyertek az Annie Hallért.
Szóval 253 oldalon át megismertük Woody Allen életét, mármint amit abból el akart mesélni, majd egyszer csak ott találjuk magunkat az emlékezetes Zaklatás című film (Demi Moore és Michael Douglas), valamint a Holtodiglan regény világában, ahol a nők valami titkos motiváció miatt kicsinálják a férfit. Innentől az Apropó nélkül tényleg családi thrillerre vált, és ebben semmi túlzás nincs. Woody Allen előbb elmondja, hogyan kezdett dolgozni a fantasztikus Mia Farrow-val, majd megismerhetjük kapcsolatukat és végül beindul az őrület: a színésznőről ugyanis olyan képet kapunk, ami még egy netflixes sorozattól is túlzás lenne. Összesen tizenhárom gyereke van, amelyek közül négy saját, kilenc örökbefogadott, akik közül kettő meghalt.
Az Apropó nélkül úgy lett védőbeszéd Woody Allen ártatlansága mellett, hogy alapdolgokat nem tisztáz, és úgy fordul át vádbeszédbe, amilyen dehumanizálást ritkán látni.
A huszadik század közepén is probléma volt, hogy a nőket hisztérikussággal vádolták, ezzel megszüntetve minden párbeszéd lehetőségét. Allen nem kegyelmez, olyan Gonoszt teremtett ebben a történetben, ami döbbenetes, és nemcsak a teljes megértés hiánya miatt, hanem azért, mert hatalmi pozícióból mocskol. Ezt a Mia Farrow-t ő hozta létre, és ennek önmagában rengeteg kérdést kellene felvetnie, amelyekkel nem foglalkozik. Viszont finoman sejteti, hogy a megszokotthoz képest túl közeli a kapcsolat anya és fia között ("Még egy vészjelző zászló: a természetellenes közelség a fiával, Fletcherrel. Túl intim viszonyban voltak"), egy utalás arról, hogy az örökbefogadott gyereket visszaküldi az anya, hogy nem foglalkozik a gyerekekkel, majd a bírósági szakaszban a rendőrrel és a bíróval is szóban összehozza. Ha mindenben igaza lenne Woody Allennek, akkor is gyomorforgató ez a beszédmód.
Már évekkel korábban megjelent a védekezése központi eleme, hogy nem éltek együtt: "Hadd hozzam fel a védelmemre, hogy mivel nem éltünk együtt, nem voltam tisztában vele, mi zajlik náluk igazából. Nem tudtam, hogy bánik a gyerekekkel; márpedig az örökbefogadottakat egészen másképp kezelte, mint a vér szerint sajátjait. Ahogy Moses és Soon-Yi elmesélte, különös gondot fordított rá, hogy előlem és az egész világ elől is elrejtse a tényeket.” Tehát ahogy az többször elhangzott, Farrow és Allen nem éltek együtt, a Central Park két oldalán éltek, kapcsolatuk hétköznapi értelemben nem volt hétköznapi. Mégis együtt voltak tizenkét évig, és a botrányok csak a gyerekelhelyezési per alatt robbantak ki, miután kiderült, hogy Woody Allen és Soon-Yi együtt vannak.
A könyv azzal a bon mot-val zárul, hogy "ha lehet, inkább nem a közönség szívében élek tovább, hanem a saját lakásomban". Woody Allennek nem volt vesztenivalója, és még abban a korban van, amikor ezt meg tudja tenni, megadja az esélyét annak, hogy uralja saját élettörténete értelmezését. Allen azt az alapvető kérdést nem tudja megválaszolni, miért volt oké összejönni a nevelt lányával, akit hétéves korában, 1977-ben fogadott Farrow örökbe, majd három évvel később jött össze a rendezővel, akivel 1992-ig együtt voltak. Hiába hiszek a szerelem mindent elsöprő erejében, ez mindenképp furcsa. Akkor is, ha nem volt Farrow-éknál Allennek még fogkeféje sem. Az semmiképp sem elég, hogy Allen félbénán elmeséli, hogy közel kerültek egymáshoz, majd meztelen fotókat készítettek egymásról, amelyek közül az egyik kikerült a kandallóra, amit meglátott Farrow. Na, ebben a mondatban semmi sem normális. Woody Allen elmondta védőbeszédét, amit semmiképp se lehetett könnyű megírni, és bár semmiről nem győzött meg, mégis érdekes volt olvasni a vallomását.
