Nagy zajjal járt, amikor még az év elején kiderült, hogy Amerikában életrajza jelenik meg Woody Alennek: áprilisban a Hachette Book Group (HBG) egyik kiadója adta volna ki, ám az alkalmazottak tiltakozása miatt erre végül nem került sor. A kiadócsoport munkatársai ugyanis szolidaritást vállaltak mások mellett Dylan Farrow-val és a szexuális zaklatások áldozataival. Dylan Farrow, aki a rendező örökbefogadott gyereke, korábban azt állította, hogy Woody Allen gyerekkorában többször molesztálta, a férfi viszont tagadta a vádakat. Mindenesetre az eredeti kiadó akkor elállt a megjelentetéstől, aminek azonban nem örült mindenki. Stephen King például akkor arról írt a Twitteren , hogy bár egy fikarcnyit sem érdekli Woody Allen személye, de aggodalommal tölti el, hogy vajon ki lesz a következő, akit elhallgattatnak.
A memoár mindenesetre végül megjelent egy másik kiadónál, októberben pedig már magyarul is elérhető az Apropó nélkül című kötet. Ebben megismerhetjük a rendező brooklyni gyerekkorát és humoristaként végzett első munkáit, valamint bepillantást nyerhetünk a televíziózás hőskorába, amikor szövegíróként a műfaj legnagyobbjaival dolgozhatott együtt. A kezdeti nehézségek és a stand-up előadói korszak után Allen egy életre elkötelezte magát a film mellett, ahol aztán sikert sikerre halmozott. Szóba kerülnek a nagy klasszikusok, köztük az Annie Hall, a Manhattan, a Hannah és nővérei, egészen a legutóbbi évtizedek alkotásaiig, és persze nem maradhatnak ki a házasságok, a szerelmek, a híres barátok, a jazz, a könyvek és a színdarabok sem. Emellett sok minden kiderül a rendezőfélelmeiről és hibáiról, de emlékei közt szemezgetve a szerző azokra is sort kerít, akiket szeretett, akikkel együtt dolgozott, és akiktől tanult.
Woody Allen: Apropó nélkül (részlet)
Imádtam városokat filmezni. A zsibongást, az utca életét. Az eső különleges hangulatát. Sikerült a filmet egy montázzsal kezdenem, amelyet Sidney Bechet tökéletes párizsi hangulattal festett alá. Nekem már az is elég volna, ha a kedvenc zenéimmel kiegészített városi montázsokat csinálhatnék. Párizsban dolgozni. Párizsban élni. Miért nem maradtam ott, amikor befejeztük a Cicamicát? Mennyire másképpen alakult volna az életem! Nem lehettem volna standupos. Nem ismerem meg Soon-Yit. Nagy árat fizettem azért, mert őt szeretem. De megérte. Csinos, szexi, eszes, vicces, tökéletes feleség. Remélem, nem felejti el, hogy hamvasztást kértem.
Az Éjfélkor Párizsban előkészítése során meghívtak, hogy találkozzunk az elnökkel, Nicolas Sarkozyvel és a feleségével, Carla Brunival. Az Élysée-palotában bruncholtunk.
Olyan ideges voltam, hogy elfelejtettem magammal vinni azt a vicces kis bigyót, ami kézfogáskor megcsikizi a másik tenyerét.
Úgyhogy beszélgettünk egy darabig, és végül, mivel bájosnak és elragadónak találtam Carla Brunit, és emlékeztem, hogy valaha énekesnőként dolgozott a show-bizniszben, összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, vállalna-e egy kis feladatot a filmben. Ő a férjére nézett, tudni akarta, mit szól hozzá, ha túl közel kerül egy mosdatlan pórhoz, de az elnök semmi rosszat nem talált az ajánlatban, úgyhogy igent mondott. A sajtó reakciói alapján az ember azt hihette volna, hogy egy ufó szállt le valahol. Egész Európában felkerültünk a címlapokra. Amikor eljött a forgatás ideje, Carla profiként viselkedett. Idejében érkezett, és elvégezte a feladatát, méghozzá kiválóan: mindenkire jó benyomást tett. Tudta a szerepét, pompásan játszott, megcsinálta a gyors váltásokat, és a pillanat hevében kihagyott a szövegéből, vagy hozzátoldott egy kicsit. Bár mindenkivel ilyen jó volna dolgozni, mondta volna erre anyám.
A férje, Sarkozy elnök az egyik éjjel természetesen eljött a forgatásra, képzelhetik, milyen izgalom lett úrrá a francia stábon, és mennyire igyekeztek kitenni magukért. Attól féltek, hogy ha egy ügyetlen bühnés véletlenül elejt valamit, akkor a guillotine alá küldik. A film nagy sikert aratott. Az alapötlet már sokkal korábban eszembe jutott, mert ha összefutottam Swifty Lazarral, ő mindig azt mondta,
Cary Grant majd megdöglik érte, hogy velem dolgozhasson, és nekem tényleg volt a számára egy sztorim.
Eredetileg a mai New Yorkban parkolt volna le egy autó, amelyből Cary Grant kiszól, hogy szálljak be. Beülök mellé, és megyünk az 1920-as évek New Yorkjába, hogy gengszterekkel, táncosnőkkel, színházi hírességekkel bulizzunk. Amikor Párizs csalogatni kezdett, nem volt nehéz a Sutton Place-t átírni Place Vendôme-ra.
Owen Wilson és Cary Grant kiváló párost alkotott volna. Egyszer tényleg felkértem Grantet a szerepre, de Swifty Lazar persze csak hazudta, hogy az ügyfele szeretne velem dolgozni, és amikor megkérdeztük, hogy küldhetjük-e neki a forgatókönyvet, csak annyit felelt: „Vicceltek? Nyugdíjba mentem.” Garson Kanintől később azt hallottam, ha Swifty mond valamit, akkor egyvalamiben egészen biztos lehet az ember: hogy hazudik.
De be kell vallanom, jó okom volt rá, hogy azt higgyem, megszerezhetem Cary Grantet egy szerepre: a rajongóm volt. Nem akarok felvágni, de a következő történet nem működik e tény nélkül. Ha azt akarjuk, hogy legyen poén, Grantnek muszáj rajongania értem. Szóval, még jóval a forgatókönyves eset előtt Cary Grant, az a Cary Grant eljött New Yorkban a Michael’s Pubba, hogy meghallgassa a dzsesszkoncertünket. Egyedül érkezett. Letelepedett egy asztalhoz a színpad közelében. Magával hozta az összes könyvemet, és megkért, hogy mindegyikbe írjak neki valamit. A szünetben vagy egy órára odaültem hozzá. Mindenképpen maradni akart, hogy a második részt is meghallgassa. Persze filmekről beszélgettünk. Jól ismerte a rendezéseimet. És most jön a gyönyörű rész. Órákat töltött ott, a hely zsúfolásig telt, és senki sem ment oda, hogy ráköszönjön, vagy megkérdezze: „maga tényleg Cary Grant?”, vagy autogramot kérjen. Az este végén elbúcsúztunk egymástól, és megölelt egy kicsit. Nem hibáztathatnak érte, hogy amikor pár évvel később Swifty Lazar azt mesélte, a sztár minden vágya egy közös film velem, akkor bedőltem neki. Csakhogy addigra visszavonult, és barátságos volt ugyan, és dicsért, de smucig ember hírében állt, így hát az is eszembe jutott, hogy
talán csak azért íratta alá velem a könyveimet, mert el akarta adni őket az eBayen.
A Rómának szeretettel rossz cím. Eredetileg Nero Fiddled (Nérót átverték) lett volna, de azok, akik előteremtették a helyi pénzt, gutaütést kaptak a hallatán. Könyörögtek, hogy legalább Róma neve kerüljön bele a címbe. Berlusconi még véletlenül félreért valamit. Először Amerikában meg akartam tartani az eredetit, de kár lett volna ezen összevesznünk. Hatalmi szóval kitarthattam volna mellette, de az olasz befektetőim kedves emberek voltak, és ha egy egyszerű címváltoztatással megmenthettem őket Berlusconi kivégzési listájától, akkor minek tegyem pokollá az életüket?
Az a lényeg, hogy Rómában újra együtt dolgoztam Penélope Cruzzal és Judy Davisszel. Judy és én továbbra sem szóltunk egymáshoz, bár ezúttal olaszul hallgattunk. Alec Baldwint is rendeztem, mindig nagy öröm, ha alkalom nyílik rá, mellette Ellen Page és Greta Gerwig szerepelt, aki aztán maga is rendezett egy csodálatos filmet.
Ellen és Greta később sok rosszat mondott rólam, azt nyilatkozták, megbánták, hogy velem dolgoztak…
erre még visszatérek. Számomra mindkettejükkel nagy élmény volt a munka, és nagyon jónak tartottam őket. A film felét olasz nyelven forgattuk, és ebből két nagy örömem származott. Az egyik, hogy olasz filmet rendeztem. Én, aki De Sicán, Fellinin és Antonionin nőttem fel, olasz színészeket instruáltam, akik olaszul beszéltek, és angolul feliratoztuk őket. Tudtam, hogy ez eleve korlátok közé szorítja a film sikerét, mert sok honfitársam utál a moziban feliratokat olvasni, de ennek csak a fele volt ilyen. Ráadásul az a megtiszteltetés ért, hogy a nagyszerű Roberto Benigni is velünk tartott, akit képtelenség eléggé dicsérni. Nem tudott angolul, én meg nem tudtam olaszul, úgyhogy nem sikerült a rendezésemmel elrontani a játékát. Ha megnézik a filmet, megértik majd, miért lelkesedem érte ennyire. Nagyon tetszett. Mellékesen hozzáfűzném, nem kell érteni a színész nyelvén ahhoz, hogy az ember felismerje, jól játszik-e vagy rosszul. Az benne van a levegőben, a testmozdulatokban, a grimaszokban, a hangszínben. Amikor véget ért a forgatás, búcsúajándékként vettem neki egy könyvritkaságot, mert szereti az ilyen dolgokat. Azt hiszem, a Satyricon volt az, de nem biztos. Olaszul volt.
Na jó, most beavatok mindenkit egy titokba. Egy elég nyilvánvalóba.
Mindig Tennessee Williams szerettem volna lenni.
Fiatalkorom másik nagy amerikai drámaíróját, Arthur Millert inkább a közélet érdekelte, politizált, etikai és erkölcsi döntésekről írt, bár Az ügynök halála jóval több ennél, és az Édes fiaimban rejtőzik valami költészet, ami megfogott. A Pillantás a hídról csak akkor volt igazán jó, amikor Liev Schreiber játszotta a főszerepet, és Scarlett a vágy tárgyát, pedig négy különböző előadását láttam, köztük az ősbemutatót. A film is rendben volt, de hát Maureen Stapleton játszott benne, és egy olyan rendező csinálta, akit nagyon szeretek: Sidney Lumet.
De vissza Tennessee Williamshez. Kérek egy kis szünetet, míg euforikus állapotba kerülök. Úgy nőttem fel, hogy szentként tiszteltem. 18 éves koromban Abe Burrows megkérdezte, van-e valaki, akivel szívesen találkoznék, hogy az írói terveimről beszélgessek vele. Mondtam, hogy Tennessee Williamsszel. Azt felelte, Tennessee nem az a fajta ember, akivel olyan könnyű leülni egy kicsit dumálni. Olvastam az összes darabját és összes könyvét. Két tulajdonomra voltam nagyon büszke abban az időszakban, a One Arm (Egy kar) és a Hard Candy (Savanyúcukor) szép, kemény kötésű kiadásaira. Minden darabját többször megnéztem. Ahogy korábban rajongva említettem, a Villamos filmváltozata számomra a maradéktalan művészi tökélyt jelenti. Az ócska utolsó pillanatot kivéve, amellyel – D. H. Lawrence kifejezésével élve – „a cenzor-idióta” előtt hajtottak fejet. Forgatókönyv, játék és rendezés legtökéletesebb találkozása, amit valaha láttam. Egyetértek Richard Schickellel, aki eszményinek nevezte a darabot. A figurák hibátlanul kidolgozottak, minden apróság, minden ösztön, minden mondat az univerzum összes elképzelhető lehetősége közül a legjobb választás. Minden színész szenzációsan játszik. Vivien Leigh-nek nincs párja, valóságosabb és hitelesebb, mint a legtöbb élő ember, akit ismerek. És Marlon Brando egy életre kelt vers. Amikor bejön egy jelenetbe, új fejezet nyílik a színészet történetében. A helyszín is varázslatos. New Orleans, Francia negyed, esős, párás délutánok, éjszakai póker. Olyan lángész műve a darab, akinek semmi sem szab korlátot.
Jó, és most nézzünk meg engem,
a kis kuncogások pásztorát, a parkolási nehézségekkel kapcsolatos viccek mesterét,
a másodrendűt, aki megmagyarázhatatlan módon, kemény munkájának és bámulatos szerencséjének köszönhetően, mert jókor volt jó helyen, a filmesek közé emelkedett. Végül is volt részem sikerben. Mit jelent az, ha az ember Aiszkhülosz, O’Neill, Strindberg, Tennessee Williams kollégája szeretne lenni? Az első drámai művemet Bergman hatása alatt írtam. A moziban is őt bálványozom. Bár én csináltam volna A hetedik pecsétet és A nap végét! Ehelyett a Hétalvóval, a Szerelem és halállal meg az Annie Hall-lal ügyetlenkedtem. Talán szórakoztatóak, de én másra vágyom. Belső terek. Rendben, egy próbálkozásnak elmegy. Nem adtam fel érte az elveimet, de távol van az igazitól. És újra meg újra jöttek a természetes képességeimmel ellenkező, jelentéktelen kísérletek. Szeptember, Egy másik asszony. Ahányszor leparkolok a Turner Classic Movies előtt, és a Villamost adják, azt mondom magamban: „Hé, hát ilyet én is tudok.” És megpróbálom, és nem tudok – így jutottam el egészen a Blue Jasmine-ig. Majdnem jó, de mégsem az. Egy igazán nagy tehetségű színésznő, Cate Blanchett segített: cserébe a tőlem telhető legjobb, a legnagyobb drámai feszültségű helyzeteket teremtettem számára. Az eredeti ötlet a feleségemé, és jó ötlet. De túlságosan is Tennessee Williamsre támaszkodik. Ugyanez látszik majd Az óriáskeréken, ami az eddig legjobb művem, de meg kell végre szabadulnom a déli hatásoktól.
Mindegy, a Blue Jasmine sikert aratott, és Cate megkapta érte a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat. Ja, és Kate Winslet legalább olyan kiváló volt Az óriáskerékben, de utóbbinak nagyon sokat ártott az a vihar, amelyet az utálatos, hamis molesztálási vád újjáéledése keltett. Mindjárt rátérek. Azt meg felesleges is mindehhez hozzátennem, hogy nem vagyok Tennessee Williams, a közelébe sem fogok érni soha, és ezt önök nyilván rég tudják; de azért én is el akartam mondani, hogy mindenkit megnyugtassak: igen, jól látja.
Mellékesen: egyik este az Elaine’sből kifelé jövet fizettem éppen, amikor ki állít meg? Bizony! Tennessee Williams. A barátaival vacsorázott. Már ivott is egy kicsit, és elcsípett a kijáratnál, hogy közölje, igazi művésznek tart.
Hátrafordultam, nem áll-e a hátam mögött egy igazi művész,
de nem: hozzám beszélt. Kíváncsi volnék, kivel tévesztett össze. Pinterrel? Christóval? Pipacspiros lettem, eldadogtam pár összefüggéstelen, ünnepélyes szót, és úgy hátráltam hajlongva az ajtó felé, mint egy kínai eunuch. A kedvességét a sok hideg punccsal, egyszerű összetévesztéssel vagy a show-bizniszben természetesen elvárható őszintétlenséggel magyaráztam. Ugorjunk előre pár évet, amikor írt róla valaki egy könyvet: hónapokat töltött a társaságában, és gondosan lejegyzetelte a beszélgetéseiket. A mester halála után a szerző hihetetlenül kedvesen elküldte a jegyzeteinek azt a részét, amelyben Tennessee Williams rólam beszél. Szerénységem tiltja, hogy idézzek belőle, még az is lehet, hogy az egészet az interjú készítője találta ki a hecc kedvéért, de én inkább hiszek neki. Olyasmi ez, mint a házastársi hűség: szívesen maradok tudatlan. A jegyzetek megvannak otthon. Úgy olvasom őket újra, ahogy Moss Hart a Once in a Lifetime (Egyszer az életben) kritikáit: elpakoltam a dossziét, és rá sem néztem többé.
Mentségemre legyen mondva, hogy Bergman és Williams hatásának köszönhetően sok női szerepet írtam, néhány elég hálásat is.
Ahhoz képest, amit a #metoo-fanatikusoktól kaptam, volt néhány szép, közös sikerem a másik nemmel.
Leslee Dart, a sajtóügynököm egyszer összeszámolta, hogy ötvenéves filmes pályám során több száz színésznőt rendeztem; írtam 106 női főszerepet, 62 színésznőmet jelölték díjakra, és fel sem merült, hogy valamelyikükkel illetlenül viselkedtem volna. De a statisztákkal sem. Vagy a fénydublőzökkel sem. Ráadásul, mivel a stúdiórendszeren kívül dolgoztam, 230 nőt alkalmaztam a stábban vezető pozícióban, és akkor azt még nem is említettem, hogy a filmjeimben a női vágók, producerek és az összes többiek mind pontosan ugyanakkora fizetést kaptak, mint a férfiak.
Tegyük még hozzá, hogy Leslee Dart, a szakmája legjobbjai között számon tartott sajtós évtizedeken át dolgozott velem. Nem tudta, mire vállalkozik, amikor szerződtünk, gondolom, arra számított, hogy majd forgatási interjúkat szervez, és promotálja a filmjeimet. Arról nem volt szó, hogy beleszeretek egy nálam 35 évvel fiatalabb nőbe, aki történetesen a barátnőm lánya. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez a jó hír belekerült a palacsintába, állandó riadókészültségben él, és nemrég néhány barátjának azt mondta, megtiszteltetés számára, hogy foglalkozhat a sajtóügyeimmel, és valamit még a korai halálról is hozzátett.
Mindegy, a Blue Jasmine itt volt, azután elmúlt, én meg közben újra dolgozhattam Alec Baldwinnel, Sally Hawkinsszal és a két kiváló Cate vagy Kate közül az elsővel. Az élet ment tovább, Soon-Yi továbbra is állandó örömforrás, a gyerekeim egyre csak nőnek, és bár próbálok segíteni nekik leckét csinálni, arra mindig kénytelen vagyok emlékeztetni őket, hogy nekem csak úgy jön ki algebrából a 98 százalékos osztályzat, ha összeadjuk a három vizsgámat. És jött a nyár, és én Dél-Franciaországba indultam a családommal, hogy először lépjek be Emma Stone bűvkörébe.
Egyszerűen fogalmazok: Emmában minden megvan. Nemcsak gyönyörű, hanem érdekesen gyönyörű, ettől olyan szórakoztató nézni, és ez teszi igazi filmsztárrá. És nemcsak jól játszik, hanem nagyon sokfélét tud. Ösztönösen szellemes, és közben tehetséges drámai színésznő. Azon kevesek közé tartozik, akikkel sokat beszélgettem a Káprázatos holdvilág forgatása során. Nyilván azért, mert szuperbájos, és jókat nevettünk együtt. Megtanított SMS-t küldeni, úgyhogy sokat üzengettünk egymásnak. Én cukkoltam, ő meg frappánsan visszavágott. Amikor valaki a filmkészítésről kérdez, mindig megpróbálom elmagyarázni, hogy nem a pénz, nem a hírnév, nem a jó kritikák, nem a díjak a fontosak, mindez szemét és pelyva.
Újra és újra elmondom, hogy a film készítése izgat.
Az ember kitalál valamit, életre segíti, amit kitalált, aztán kora reggel Dél-Franciaországban ébred, és egy olyan színésznő köszönti, meg dolgozik vele egész nap, mint Emma Stone. Az ilyesmi csodát tesz az anyagcserével. Colin Firth elképesztőn finom modorú meg tehetséges volt, és jött Eileen Atkins, Simon McBurney, valamint a nagyon vicces Jacki Weaver!
Még egy film, amelyben a mágia a cselekmény része. Egy éles szemű kritikus sok évvel ezelőtt könyvet írt az életművemben rendszeresen vissza-visszatérő varázslatról. A történelem azóta őt igazolta. Szerintem az emberiség egyetlen reménye a varázslat. Mindig utáltam a valóságot, de máshol nem lehet jó csirkeszárnyat kapni. Mivel Dél-Franciaország túl napos, ami nem tesz jót a képnek, kora reggel forgattunk, az egész napot várakozással töltöttük, és este hat körül folytattuk a munkát. Lassabban készültünk el, és többe is került, de a pénzügyi befektetőknek egyedül az számított, hogy művészileg elégedett legyek – ha ezt elhitték, akkor van egy eladó hidam is.
A következő rendezésem a filozófiáról szól. Az Abszurd alakot Rhode Islanden forgattam, és nem aratott nagy sikert. Nem tudom, miért. Érdekes, kommersz bűnügyi történetnek szántam, Emma Stone elragadó volt, mint mindig, és a ragyogó Joaquin Phoenixet kapta partnerül. Joaquin tényleg helyes ember, bár a személyisége, ha szabad így mondanom, eltér a szokásostól. Nagyon profi, nagyon rokonszenves, és ha megnézik az elmúlt években készített filmjeit, rögtön látni fogják, milyen kiváló színész. Emma dicséretére legyen mondva, hogy a legdrámaibb jelenetekben is tartotta vele a lépést. Meglepett, hogy olyan kevesen mentek el megnézni munkánk gyümölcsét. De a film egyik jó tulajdonsága, hogy egy kupac megfogható celluloid, létező tárgy, és aki kihagy valamit, az később még pótolhatja. Egy nap bármit felfedezhetnek mint észre nem vett vagy félreértett mesterművet. Velem persze soha nem történt még ilyesmi. Azok a filmjeim, amelyeket már bemutattak, és szerintem nem vették észre vagy félreértették őket, úgy is maradtak, viszont egy-két sikert később újra górcső alá vettek, és túlértékeltnek vagy túlbecsültnek találták őket. Az Abszurd alak készítése közben külön öröm volt, hogy Newportban töltöttük a nyarat, ami nagyon kellemes hely.
A családom egy nagy, bérelt házban lakott, Soon-Yi kihasználta a hatalmas konyhát meg a környéken kapható finomságokat, és sokszor főzött vacsorát a filmben dolgozóknak. Nem volt szép tőlem, hogy a főztjét gyűlölet-bűncselekménynek neveztem, mert bizonyos fogásokkal egész jól elbánik. Fogalmazzunk talán így: annak, aki szeret naponta háromszor dobozos paradicsompürével nyakon öntött spagettit enni, annak legyen Soon-Yi a szakácsa. Az idő szép volt, persze nyáron ez nem túl meglepő, és végre megértettem, hogy a múlt század fordulóján miért tartotta a legtöbb nábob Newportban a jachtját.
Ha visszagondolok a két közös filmemre meg az állandó SMS-ezésünkre Emmával, ami azóta a szinte teljes elhidegülésnek adta át a helyét, nem tudom eldönteni, nem a lágytojásaffér fordította-e szembe velem. Egyszer valahogyan a lágytojásokra terelődött a szó. Elmondtam Emmának, én hogy szeretem: egy normális kávéscsészét félig megtöltök puffasztott rizzsel. Két tojást három és fél percig főzök lobogó vízben, majd kiveszem a lábasból, feltöröm, és a rizsre öntöm őket. Az egészet megsózom, és addig keverem, míg sűrű, de nem túl sűrű masszává válik. Azután kiskanállal megeszem, amíg még forró. Emma nem hitt a fülének, és felfoghatatlannak találta, hogy egy ilyen kotyvalékot emberi fogyasztásra alkalmasnak találok. Nem sokkal ezután megromlott a viszonyunk, és bár egyszer puszta udvariasságból, nagy nehezen megígérte, hogy kipróbálja a receptemet, szerintem nem mondott igazat.
Végül már nem küldtünk egymásnak SMS-eket. Évekkel később, amikor összeakadtam egy közös barátunkkal, és megkérdeztem, mondott-e Emma valamit, ő nevetve így felelt: „Jaj, szegény fiú, hát nem érted, hogy a lágytojásügy állt közétek? Számára ez nagyon kényes terület.” Kár. Csupa szép emléket őrzök róla.
