“Az elmúlt időben sokaknak úgy tűnt, hogy az egyistenhit és a politika meddő és indulatos szövetsége abba a világba száműz bennünket, amely elől az isteneknek hajdan el kellett menekülniük. A száműzetésből való hazatérésük lassan haladt, és utazásuk állomásai többek között a reneszánsz, a romantika, a pszichoanalízis és a szürrealizmus nevet viselték.
Az új kor küszöbén azt várjuk, hogy az istenek feltűnjenek a következő állomáson”
– írja Sjón Az Argó suttogása utószavában, ami eredetileg 2005-ben jelent meg, most viszont végre magyarul is olvasható. A Kis Nobelként emlegetett díjjal már kitüntetett izlandi író, költő, forgatókönyvíró (akinek CoDex 1962 című kötete szintén a hét könyve volt nálunk) nem kortesbeszédet mond a kisregény lapjain, hanem a tőle megszokott, egyszerre realisztikus és szürreális módon, sok iróniával, de egyben komolyan is beszél arról, hogy a mitikus nem azt jelenti, hogy nem valóságos, továbbá hogy a legendák ideje és tere nemcsak a történetmondásban, hanem a mindennapjainkban is egymásba olvad a jelenünkkel és az életünk helyszíneivel, eseményeivel. E fúzió hatása pedig tovahullámzik az európai kultúrában, ennek minden következményével együtt.
Sjón korábbi regényeihez képest a CoDex 1962 sokkal hosszabb, szerteágazóbb és személyesebb, és még a prágai gólem története is megjelenik benne. Ez a hét könyve.
Sjón narrátora ezúttal egy izlandi származású, de a II. világháború után Dániában élő úriember, aki korábban Berlinben dolgozott rádiósként, és egyébként megszállottan foglalkoztatja a halfogyasztás és az északi emberek kiválóságának kapcsolata. A szerző mindjárt az első mondattal világossá teszi, hogy nem szándékozik megkönnyíteni a dolgunkat – nem mintha kötelessége lenne szimpatikus és könnyen azonosulásra késztető karaktereket írni: “Én, Valdimar Haraldsson, életem huszonhetedik évében kezdtem el megjelentetni egy kis folyóiratot kedvenc témámról:
a halfogyasztás és az északi faj fensőbbsége közötti összefüggésről”.
Bárki máshoz hasonlóan, akinek útja valaha is keresztezte Haraldssonét, nagyon hamar megtudjuk tőle, hogy a Fisk og Kultur, azaz a Hal és Kultúra című folyóiratból húsz év alatt tizenhét évfolyam jelent meg (az I. világháborúban szünetelt), hogy túlnyomórészt idegen nyelveken íródott, mert Haraldsson úgy vélte, hogy bizonyos gondolatai túl modernnek tűnnének a honfitársainak, illetve hogy sógora, bizonyos dr. Pázmány György pszichiáter az évfolyamok záróköteteit magyarra is lefordította. A későbbiekben egy témába vágó előadását is módunkban áll végighallgatni (-olvasni) útitársaival egyetemben, ugyanis 1949-ben narrátorunk lehetőséget kap arra, hogy egy vadonatúj technológiával felszerelt kereskedelmi hajón az Északitól a Fekete-tengerig utazzon. Haraldsson nemcsak a fajelmélet ‒ és ahhoz kapcsolódóan az evolúció ‒ sajátos verziójának folyamatos ismételgetésével válik kellemetlen mesélővé, hanem palástolatlan szexizmusa (“oldalba böktem a rendőrt, és hogy a nő is hallja, azt mondtam neki: – Nocsak, itt a tyúk kukorékol…”), szőrszálhasogató pedantériája, valamint kicsinyessége és kisszerűsége is a kisember 20. századi, középosztálybeli képviselőjévé teszi, aki ugyan magáénak vallja a kultúrát és a (klasszikus) műveltséget, de amikor találkozik a héroszaival, zavarba jön tőlük, esetleg meglopja őket.
A díjat olyanoknak ítélik oda az északi országokban, akik valami jelentőset alkottak azokon a területeken, amiket az Akadémia fontosnak tart.
Van egy másik mesélő is a könyvben: a kereskedelmi hajó másodtisztje, a daliás termetű, izmos Kaineusz, aki estéről estére fordulatos életének epizódjaival szórakoztatja a hajó tisztjeiből és egyéb utasaiból álló asztaltársaságot. Ezeket az alkalmakat szinte rituálészerűen megelőzik azok a pillanatok vagy percek, míg Kaineusz a füléhez tartva hallgat egy korhadt fadarabot, és ebből ihletődve folytatja, ahol legutóbb abbahagyta. A suttogó korhadék – innen a cím és az alcím is – a mítoszbeli Argó egy darabja, annak a beszélő gerendának a szilánkja, amit még Pallasz Athéné helyezett a hajóba, mikor Iaszón és társai, úgy mint Héraklész, Thészeusz, Atalanta, Nesztór, Orpheusz stb. elindultak az Aranygyapjúért. Kaineusz az argonauták egyike volt: királylánynak született, nem akart férjhez menni, és dacosságával magára vonta Poszeidón figyelmét. Az isten megerőszakolta, majd az aktus után teljesítette a lány kívánságát, és hatalmas erejű, szinte sebezhetetlen férfivá változtatta, hogy többé ne történhessen ez meg vele. A másodtiszt ezzel a Kaineusszal azonosítja magát, és mikor Haraldsson csatlakozik az utazáshoz, éppen arról mesél, mikor Iaszónnal megálltak az elátkozott nők szigetén.
Két utazás és két kikötőben veszteglés eseményeit ismerhetjük meg tehát párhuzamosan, amik kiegészítik és tükrözik is egymást. Sjón eleinte kis fricskákat vagy easter eggeket helyez el a szövegben, mint amilyen az a tény, hogy a dán hajó nagyszerű szakácsa a Kronos társaság alkalmazottja (Kronosz felfalta a gyermekeit), vagy hogy a fajelmélet-rajongó kispolgár Haraldssonnak egy nőből lett férfi történeteit kell hallgatnia, ám ezek hamar becsatornázódnak egy sűrűbb szövedékbe. Egyfelől a Haraldsson narrációjában megszólaló Kaineusz maga is megénekeltet egy bárddal egy történetet, másfelől a szöveg több klasszikus görög mítoszt és északi sagát fog egybe – az argonauták, mint egy ókori Marvel-szuperhős csapat, eleve hozták magukkal az Aranygyapjú mítoszába a saját hősi kalandjaikat is.
Sjón kezében az ősi történetek úgy olvadnak eggyé, ahogy a különböző földrészek folyói a tengerbe vagy az óceánba áramolva önmaguknál többé, valami nagyobbá válnak.
A szerző a kötet végén meg is adja a forrásait, közte olyan ismertebb művekkel, mint az Átváltozások, Hüpszipülé és Médeia tragédiái, vagy olyan, számomra eddig ismeretlen irodalmi ínyencséggel, mint a 13. századi Izlandon született Trójumanna saga, ami óészaki nyelven mesélte újra Trója pusztulását, megspékelve északi elemekkel és értékekkel.
A kötet fontos témája a szexuális erőn keresztül az életerő és erőszak, valamint az isteni és emberi idő összevetése is. Az elátkozott nők szigetén az argonauták két év alatt mindenkit megtermékenyítettek, az Argó (és történetei) pedig elemi változásokat indítanak el az idősödő Haraldssonban. Sjón egy kockázatos bravúrral részletesen megjeleníti azt is, hogyan erőszakolja meg Kainiszt a tengeristen: olyan költői leírást ad, ami szinte rabul ejt a nyelvi szépségével, viszont nem kicsinyíti le az erőszak súlyát, sem a nő megkínzatását az isten által. Sjón szerzői attitűdje ugyanis kétélű, miközben fejet hajt a közös forrást jelentő ősi mítoszok időtlen kultúrateremtő hatása előtt, rámutat a bennük, majd a második világháborúban visszaköszönő, tehát szintén időtlenül macsó ideológiákra és ideálokra is.
Az Északi brutális: tele ordító férfiakkal, vérrel és zsigerekkel - és persze gyönyörű tájakkal és szuperhangulatos újpogány zenével. Robert Eggers rendező láthatóan élvezte, hogy megcsinálhatta a saját mozgóképre ültetett viking sagáját. A kérdés, hogy elég-e egy jó filmélményhez, ha történelmileg többnyire hiteles.
Az időtlenség vagy inkább időn túliság Az Argó suttogásának vezérmotívuma: az idő uráról, Kronoszról elnevezett társaság hajóján az örök életű, az univerzalitást nem- és alakváltóként is megtestesítő Kaineusz úgy találkozik Haraldssonnal, hogy felidézi neki a hős, de a maga korában szintén emberléptékű Iaszón tragikus sorsát is. Majd miközben Kaineusz arról mesél, hogy egy baleset után a gyógyulása érdekében hogyan feszítette keresztre Iaszón, hallgatósága éppen a húsvéti vacsorát költi el – egy olyan ünnep estéjén, amikor a kereszténység szerint a megfeszítését követő feltámadásában Jézus legyőzi a halált, az örök élet megszerzése által pedig tulajdonképpen az időt is.
Az utószóban Sjón hivatkozik Heine Istenek száműzetésben című esszéjére, ami “abból a feltételezésbôl indul ki, hogy a kereszténység harmadik századbeli térnyerése után a régi korok megvetett istenei kénytelenek voltak elviselni azt a megaláztatást, hogy a halandók között kell bujkálniuk”. Sjón számára az ősi istenek “visszatérése” annak ellenére vágyott dolog, hogy a velük való találkozás gyakran ellentmondásos, fájdalmas és kimozgatja a világunkat a négy sarkából. Szerinte ugyanis “az istenek lehetőséget kaptak arra, amire egyedülálló adottsággal rendelkeznek: hogy megérintsék a lelkünket.” A történetek által bizonyosan.
