Amíg A macskaróka és A cethal gyomrában a múlt meghatározott pontján, napjainkhoz képest párszáz évvel korábban játszódnak (miközben persze az ősi izlandi mondavilág is átszövi a regényeket), addig a CoDex 1962 alapvetően egy 20. századi történet, amely a második világháborúban kezdődik és a 2000-es évek elejéig tart. A CoDex 1962 valójában egy trilógia, amelynek részei Izlandon már korábban megjelentek: az első 1994-ben, a második 2001-ben, a harmadik 2016-ban. A három rész pedig egy szerelmi történet, egy krimi és egy sci-fi, legalábbis a szerző így jelöli őket.
Az első rész, a Testemet már látták szemeid a második világháborúban játszódik, egy kitalált szászországi városban, ahol egy félig-meddig bordélyházként üzemelő fogadóban talál menedéket egy furcsa ember, akiről csak sokára tudjuk meg, hogy egy prágai zsidó, Leo Löwe, aki túlélte a koncentrációs tábort és aki végül Izlandon köt ki. Vagyona nincs, csak egy kalapdoboza, benne agyaggal, amiből a szobalány segítségével megalkotják a gyereket, Josef Löwét, aki voltaképpen az egész regény narrátora. Persze nem mindennapi narrátor ő, hiszen valódi életre csak a második részben (Remegő könnyekkel), 1962-ben kel, abban az évben, amikor maga Sjón is született, és persze sok más izlandi is, akiknek születési (és halálozási) dátumával is megismerkedünk a későbbiekben. Ez az év amúgy, amikor a főváros, Reykjavík lélekszáma először meghaladta az ország többi részéét. Josef aztán a harmadik részben (Szunnyadó ajtó vagyok) egy genetikai kutatásban is részt vesz, amelyben az 1962-ben született izlandiakat vizsgálják.
Mindezt összefoglalni némileg egyszerűbb, mint a regényt olvasni, ami finoman szóval is
egy magabiztos stíluskavalkád, rengeteg leágazással, melléktörténettel.
Vannak benne bibliai angyalok, vérfarkasok, kék karú lányok, kísértetek, a főbb szereplők között pedig akad egy orosz kém és egy fekete amerikai teológus-birkózó is, és persze ott vannak a zsidók:
“A zsidók történetéhez hasonlóan, akik az izlandiakon kívül az egyetlen nép, amelyet Isten kifejezetten utasított arra, hogy megvilágítsa az utat a világ számára, Izland története is katasztrófák, száműzetések és megaláztatások sora. A mi száműzetésünk során ugyanakkor senkit nem küldtek el innen, hála Istennek, mindig is ez volt az otthonunk, de saját hazánkban idegenekké tettek bennünket. Talán csak mi vagyunk az egyedüli igazi zsidók, akik még a földön élnek.” (303. oldal)
Az biztos, hogy a CoDex 1962 nem a legegyszerűbb olvasmány, helyenként egészen kaotikus, és néha még azt sem tudni biztosan, hogy ki beszél kihez. A Guardian nem véletlen hasonlította az olvasmányélményt ahhoz, mintha Chagall, Bosch és kicsit Tarantino világa találkozna egymással.
Ahogy a 359. oldalon olvassuk: “tehát nehogy kétség férjen hozzá, hogy történetem kölcsönhatásban áll a narratívák egyéb fajtáival és azzal a hosszú és sokáig visszhangzó felsorolással, amelyben a középkori kéziratok látomásszerű verseit a futurista filmekig, az abszurd költeményektől az evangéliumokig, a kábítószermámor által előidézett szellemekről szóló népmeséktől az újságok belterjes pletykáiig, tehetséges nők útleírásaitól a mutáns gyermekekről szóló képregényekig, a slágerszövegektől a pszichológiai kiadványokig, a pornográf írásoktól a sakkjátszmák leírásáig, minden szerepel...”
A CoDex 1962 olyan, mint egy új sorozat, aminek bizalmat szavazunk az alkotó korábbi munkái miatt, és emiatt még a kicsit bonyolult kezdés után is kitartunk, mert tudjuk, hogy megéri. Amikor pedig a végére értünk, akkor kezdhetjük elölről több tudással felvértezve, megfigyelve a legapróbb részleteket is, hiszen mindennek oka és helye van.
