Az idők jelei már rögtön az elején játékba hoz egy másik Rakovszky-művet, a 2002-ben megjelent A kígyó árnyékát, amelyben a már idős Ursula Binder (született Lehmann) tekint vissza ifjúkorára. Az új regényben ugyancsak egy női narrátor („a veres Liza, ahogy fiatal koromban emlegettek, vagy az öreg Betha, ahogyan mostanában”) idézi fel a negyven évvel korábbi eseményeket. Már itt kiderül, hogy egy rendkívül vitatott megítélésű esetről van szó, a münsteri lázadásként elhíresült esemény kulcsszereplőjét például a narrátor kortársai között akad, aki Antikrisztusnak, más mártírnak tartja. Az elbeszélő Liza ráadásul a szóban forgó események idején néma volt – legalábbis sokáig ezt gondolta magáról, és így tudta a környezete is. A lány elveszítette a beszéd képességét, miután az egyik közeli rokona („a démon”) megerőszakolta, de némaként is cselédlányi állást kap a tekintélyes münsteri kereskedő, Bernhard Knipperdolling házában. (Spoiler: utóbbit nem felebaráti szeretet vagy könyörület vezeti, hanem talán némi bűntudat vagy homályos felelősségérzet, a lány ugyanis balkézről született gyereke, akivel most találkozik először.)
Bernhard Knipperdolling (Heinrich Aldegrever rézmetszete)
Knipperdolling az anabaptista mozgalom egyik helyi vezéralakja, így háza rengeteg találkozónak a színhelye, a résztvevők pedig – miután tudják, hogy a néma cselédlánynak nem fog eljárni a szája – felszabadultan és nyíltan beszélnek előtte hidegszívű terveikről és fantaszta vízióikról. Liza soha nem alakítója, legfeljebb szenvedője és megfigyelője az eseményeknek. Feltételezett némasága és alacsony társadalmi státusza miatt sokszor láthatatlan a külvilág szemében, a szobák sarkaiba húzódva vagy a nagypolgári ház ablakában állva követi végig a város és lakóinak színeváltozását. Hogy alapvetően egy megbízhatatlan narrátorral van dolgunk, azt ő maga hozza az olvasó tudomására:
„És talán ennek a hosszú szótlanságnak köszönhettem azt is, hogy a mások szavait meglehetős pontosan megjegyeztem, és hűségesen be tudok számolni róluk – így hiszem legalábbis, bár az emlékezete időnként csúnyán megtréfálja az embert.”
A regény cselekménye bő egy évet fog át, amikor Münster városában az újrakeresztelők egy csoportja szembeszegült a püspökkel, majd fokozatosan átvette az uralmat a város felett. Vezetőjük között akadt pékből lett próféta, Jan Matthyson, vagy az ugyancsak prófétai szerepben tetszelgő egykori szabólegény, Jan Bockelsen (Leydeni János): „… képzelni éppenséggel nem ilyennek képzeltem őket:
egy arkangyal és egy csavaros eszű külvárosi suhanc keverékének”.
A szembenállás hamarosan több szinten is megmutatkozik, a katolikusok és a radikális kereszténység hívei, a helyiek és a németalföldiek („idegenek”, „jöttmentek”), a köznép és a kiváltságosok között. A hatalomátvételt, a tanok terjesztését már a kezdet kezdetétől fogva erőszak kíséri, amelynek áldozatul esnek a katolikus templomok kegytárgyai ugyanúgy, mint az ellenszegülő polgárok. A félelem fokozatosan ereszt gyökeret a szívekben, holott a város új urai kezdetben még mintha valami törvényességre is törekednének. Hiszen például tartanak választást is, hogy egy új tanács álljon Münster élére – mindezt viszont úgy, hogy közben „felfegyverzett idegenek” masíroznak a városháza előtt.
De a nemes célért a többség sok mindenre hajlandó, akár arra is, hogy a próféták által hirdetett evangéliumi szegénység útjára lépjen. Az új tanok hirdetői igazi vizionáriusok, akik azt hirdetik, hogy Münster az új Jeruzsálem, ahol azontúl nem lesznek szegények, gazdagok meg képmutatók. A látszat ideig-óráig fenntartható, a hatalom megtartása viszont kemény kezet kíván.
Kíméletlen terror veszi kezdetét,
ahol a legkisebb ellenállás is szigorú retorziót von maga után. Kényszerkeresztelések és -házasságok, vagyonelkobzások, drákói törvények, azonnali kivégzések követik egymást. Bevezetik a többnejűséget, Jan Bockelsent pedig királlyá kenik fel. A városban senki sincs biztonságban, ezt Liza gazdája, a tekintélyes Bernhard Knipperdolling is hamar megtapasztalja, aki félelmében, hiúságában, megalkuvásában saját családtagjait sem tudja vagy akarja megóvni a szörnyűségektől. Opportunista és cinkos egyszerre, aki csodálkozik, hogy a rendszer egy idő után őt is felfalja. A várost különböző irányú erők feszítik: a városfalakon belül a vezetők a hatalom megtartására törekednek, a megmaradt münsteriek viszont a puszta túlélésre („Ezek után Münsterben már csak kétféle ember maradt: a megszállottak és a halálra rémültek.”). A városfalakon túl ezzel egyidejűleg pedig a püspök seregei várakoznak arra, hogy megindíthassák az ostromot és visszafoglalhassák a várost.
A történelemkönyvekből tudható, hogy a lázadás az újrakeresztelők vereségével végződött, a Szent Lambert templom tornyában a mai napig lógnak azok a ketrecek, amelyekben Leydeni János, Bernhard Knipperdolling és még egy anabaptista vezér megkínzott holtteste fél évszázadon keresztül oszladozott.
A püspök figyelmeztetésként hagyta közszemlén a tetemeket, de ahogy a sokat látott Liza is lemondóan megjegyzi, az „efféle figyelmeztetéseket mi, emberek, különben sem igen szoktuk megszívlelni”. Az idők jelei miközben egy talán már ritkábban vagy – az idő távlatából – némi borzongással felemlegetett történelmi eseménynek állít emléket, legalább ennyire szól arról a korrumpáló hatásról, amit a hatalom gyakorol az emberekre. Ebből a szempontból pedig mindegy, hogy ki honnan, milyen közegből érkezett, tekintélyes polgár vagy „elcsapott szabólegény”, korlátok nélkül a hatalom erodálja a lelket és vakká tesz. Hogy az emberi gonoszság és a túlkapásra való hajlam eredendően az ember sajátja-e, vagy a körülmények teremtik meg a lehetőségét annak, hogy gyökeret eresszen, azt csak megpendíti, érinti a kötet. Egyértelmű válasz nincs erre. Az idős Lizát is az foglalkoztatja, hogy Jan Bockelsen vajon szörnyeteg volt-e vagy alapvetően nem volt rosszabb, mint mások, „csak éppen véletlenül igen magas polcra került, olyan helyre,
ahol világosabban megmutatkozhatott a bennünk rejlő gonoszság”.
Rakovszky Zsuzsa lendületes, helyenként lírikus prózája és a maga megbízhatatlanságával is szavahihetőnek bizonyuló narrátora (olvasás közben/után érdemes kicsit utánanézni neveknek, konkrét történelmi eseményeknek, fordulatoknak) látszólag felekezeti villongásokról, vérig menő hitvitákról és összefeszülésekről mesél. Ebből a szempontból Az idők jelei történelmi fikció, abból is az egyik legjobb, amit az utóbbi időben olvastam, de közben olvasóként azért nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a történelmi díszletek, figurák, események felidézése mellett és dacára, ez a könyv azért valahol mégiscsak a sorsokat, személyiségeket, lelkeket végletekig torzító hatalomról szól – meg mindazokról, akik módszeresen és újra meg újra visszaéltek vele.
Nyitókép: Hanuš Schwaiger: Anabaptisták Münsterben (1886)
