A macskaszem egy üveggolyó, egy a sok közül, de a gyerek Elaine Risley számára a legféltettebb. Már-már mágikus hatást tulajdonít neki, ha nála van, úgy érzi, a macskaszem megoltalmazza. De a kék üveggolyó sem védi meg azoktól, akik a legközelebb állnak hozzá – az állítólagos barátaitól. Iskola után Elaine három lánnyal szokott játszani, közülük is a legfontosabb Cordelia, akinek a szava a lányok között a legtöbbet nyom a latban.
Ő az, aki folyamatosan kritizálja Elaine-t, aki megjegyzéseket tesz arra, hogyan áll, hogyan jár, hogyan rág, hogyan néz ki hátulról, aki büntetésből kiközösíti, majd, ha úgy látja jónak, ismét a csapattagok közé fogadja Elaine-t. Mindezt deklaráltan nem gonoszságból teszi, csak így akar jobbítani, segíteni. Elaine elhiteti magával, hogy a lányok nem az ellenségei, épp ellenkezőleg, a barátai. Így aztán csomóba szűkült gyomorral csinálja, amit mondanak neki; meg akar felelni, és soha, semmilyen körülmények között nem akar kitaszított lenni.
„A gyűlölet könnyebb lett volna. A gyűlölet esetében tudtam volna, mit tegyek.
A gyűlölet tiszta, fémes, egyszerű, megingathatatlan – nem úgy, mint a szeretet.”
Elaine sok évvel később, már befutott festőművészként idézi fel a nagy érzelmi amplitúdókkal megélt gyerekkori éveket. A nyarakat, amikor bátyjával, anyjával és tudós apjával hónapokig az erdőket járták rovarok után kutatva (fun fact: Atwood apja szintén entomológus volt), a vadonból a városba költözés megrázkódtatását, a belesimulást az iskolai hétköznapokba, a társas kapcsolatok evolúcióját és a barátságnak álcázott lelki terror hónapjait. Elaine családja sok szempontból más, mint a többi kanadai család, melyeket ismer: az apja nem láthatatlan, mint a többi apa, a négy fal között nem veri a gyerekeit, a vacsoraasztal fölött viszont gyakran apokaliptikus víziókkal szórakoztatja vagy borzasztja el az épp jelenlévőket (tanulságos bekezdés Atwoodnak ebben a nyolcvanas években megjelent regényében, amikor az apa azokkal a környezeti hatásokkal riogat, amelyekkel jelenleg együtt élünk, lásd: fajok kihalása, egy új járvány megjelenése, az emberek általános nemtörődömsége). Az anyja is kicsit más, mint a környékbeli anyák („ő nem illik a képbe”), mégsem tud olyan erős bizalmi köteléket kiépíteni a lányával, hogy az megnyíljon előtte. Az anya látja, mit tesznek a lányával az úgynevezett barátnői, próbál neki segíteni („Nem muszáj velük játszanod”), de Elaine még előtte – és így saját maga előtt is – tagadásban van.
A regény jó negyedéig viszonylag egyszerű az a képlet, amit Atwood felvázol a személyiség kiteljesedését megbénító, magát szeretetteljesnek álcázó lelki/baráti terrorról, de a Macskaszem ennél sokkal összetettebb. A kamaszévek múlásával ugyanis a társas kapcsolatok is változnak: vannak, akik elkopnak Elaine mellől, és van, aki tartósan az ismeretségi körében marad. Egészen konkrétan Cordelia az, aki kis szünetekkel ugyan, de deklaráltan a legjobb barátja marad, és hogy ez nemcsak egy kívülről magukra kényszerített póz, azt jól mutatja, hogy ezt Elaine is így gondolja. A kapcsolatukban eleve van egy fordulópont, ami után a lány megtanulja lerázni magáról a bántó megjegyzéseket, ennél sokkal fontosabb viszont, hogy ezek a gyötrelmes hónapok látszólag a feledés homályába vesznek:
„Sok mindent elfelejtettem, és azt is elfelejtettem, hogy elfelejtettem őket.”
Cordelia és a barátnők gyerekkori szemétkedéseit mintha kiradírozták volna: marad utánuk valami maszatos nyom, de már nehéz megmondani, mi volt előtte a papírlapon. Atwood mindentudó, E/1-es narrátora, azaz az idősebb Elaine tehát úgy idézi fel ezeket a gyötrelmes hónapokat, hogy tisztában van a fiatal Elaine szelektív amnéziájával. A múlt – látszólag részben törlődött – emlékei és szereplői ugyanakkor később utat találnak maguknak Elaine művészetében. Képein múzsaként tér vissza az iskolai tanítónő, meg apjának indiai származású beosztottja, Mr. Banerdzsi, egy triptichonon kap helyet tragikus sorsú bátyja, Stephen, a macskaszem pedig egy híd felett lebegő Szűz Máriát ábrázoló képen jelenik meg. A gyerekkor véletlenszerűen felbukkanó vagy kulcsszerepet játszó személyiségei így aztán egy olyan elvont világ részesei lesznek, melynek jelentéseiről a kívülállók, a műértelmezők legfeljebb találgatni tudnak. A retrospektív kiállítás megrendezésével viszont Elaine kénytelen szembesülni az elveszett és elfeledett emlékekkel is. Identitása, személyiségének alakulása csak így érthető meg igazán.
Atwood végig ügyel rá, hogy ez a személyiség ne legyen egysíkú:
Elaine nem ragad bele az áldozati szerepbe,
később ő maga is képes lesz fájdalmat okozni, képes lesz hazudni. A Macskaszemben viszont senki sem eredendően aljas, még Cordelia sem, aki pedig hónapokig pokollá tette Elaine életét, a lány viszont utóbb nem akarja felvállalni az együttérzés fájdalmát, hiszen akkor saját gyötrelmeivel is újra szembe kellene néznie. Megteszik majd ezt később helyette a képek. A regény elején Elaine elismert festőként tér vissza Torontóba, igaz, képes kellő távolságtartással kezelni hírnevét („Ez nem hírnév – felelem. A hírnév Elizabeth Taylor dekoltázsa. Ez itt csak egy pattanás a média szemében.”), ám akárhogy is nézzük, az életművét bemutató kiállítás mégis egyfajta elégtétel lehet mindazokkal szemben, beleértve a saját családját is, akik annak idején értetlenséggel fogadták művészi pályaválasztását („hobbinak alkalmas, mint a kagylódíszítés vagy a fafaragás”). Ez viszont az idősebb Elaine-t egyáltalán nem izgatja, az már sokkal inkább, mi lenne, ha újra összefutna Cordeliával:
„(…) mit árulnék el neki önmagamról? Az igazat, vagy azt, ami jó színben tüntet fel?”
Atwood egymástól látszólag távol heverő kirakósdarabokból teszi össze hőse identitásportréját, miközben veszteségről, látomásokról, művészi kiteljesedésekről és mélypontokról, megállapodottságról és kibillenésekről mesél. Prózája, hiába több mint harmincéves a regény, egyáltalán nem öregedett, Csonka Ágnes fordítása pedig ismét lenyűgöző. Atwoodot szokás A Szolgálólány meséje írójaként emlegetni, pedig a kanadai író
sokkal sokszínűbb és bravúrosabb szerző ennél, a Macskaszem pedig ott van a legfontosabb könyvei között.
