Egy vend barátom mesélte, hogy odahaza náluk az öregasszonyok még hisznek a boszorkányokban. A nagymamája minden évben megcsinálta a rituális-védő takarítást, és a falubeli asszonyokkal azt is tudni vélték, ki a környéken a boszorkány. Ez milyen érdekes, megírnivaló téma, gondoltam, és eszembe is jutott, mikor később egy másik ismerőssel azon vitatkoztunk, van-e a magyar hagyományban “rendes” rém a lúdvércen kívül.
Mindennek az apropója most az, hogy hiánypótoló kötet jelent meg a Gabo Kiadónál. Légszomj címmel kortárs magyar horror- és weirdnovellákat gyűjtött csokorba Roboz Gábor szerkesztő, aki a kötet előszavában meg is jegyezte, hogy mivel a népi rítusokon és hagyományokon túl a horror rengeteget merít az egyéni és társadalmi feszültségekből is, nem világos, miért nem vagyunk már rég horrornagyhatalom.
A felvetés jogos, a nemzetközi mezőnyben igazából egyedül az Odakint sötétebb és az Éjféli iskolák szerzőjét, Veres Attilát tudjuk felmutatni, akinek jövőre novelláskötete jelenik meg az Egyesült Államokban. Itthon pedig árulkodó, hogy
miközben a sci-fi vagy fantasy megjelenésének már a kilencvenes években kialakult a kiadói háttere, a horror inkább amolyan színesítő elem maradt a kiadók kínálatában,
ami nem nagyon mer túllépni a garantáltan népszerű kötelezőkön (mint például Stephen King) vagy az olyan gótikus klasszikusokon, mint a Drakula vagy a Frankenstein. Önállóan megerősödni tehát a horror nem tudott Magyarországon, sem kiadói, sem szerzői oldalról (a műfajt felkaroló, eddig megvalósult hazai kezdeményezésekről is olvashatunk Roboz áttekintő igénnyel megírt bevezetőjében).
Áttételesen, de a kötet címe utalhat erre a hiányra. Hiszen bár a Légszomj nem érkezik teljesen légüres térbe - antológiákban felbukkannak horrornovellák, Veres Attila pedig a weird képviselője -, azért határozottan ritkás itt a levegő. Az eddigi egyetlen, 2006-os Rémségek könyve óta pedig nem is jelent meg magyar szerzőktől ilyen gyűjtemény. A mostani megjelenés ötletét ezen túl részben az a tapasztalat is adta, hogy a Gabo éves magyar science fiction és fantasynovellái nyílt pályázataira mindig érkeztek olyan szövegek is, amik inkább a rémirodalomhoz kötethőek.
A fantasztikus (spekulatív) irodalom nehezen megragadható alműfaja, mert nincs csak rá jellemző dramaturgiai sajátossága vagy hatásmechanizmusa. Felismerhető viszont a meghökkentő, bizarr ötletekről és fordulatokról, illetve hogy felrúgja az ismert műfaji játékszabályokat és megtagadja a sablonokat. Szorosan kapcsolódik a horrorhoz, de szabadon átemelhet elemeket a fantasyből és a sci-fiből is. Roboz idézi a The Weird című antológia bevezetőjét is: a “szerzők nemcsak szórakoztatni akarják az olvasókat, hanem emlékeztetni is őket a világ furcsaságára és arra, hogy ezt a világot csak korlátozottan vagyunk képesek megérteni.”
A légszomj ezen túl motívumként is vissza-visszatér a kötetben. Lehet gyilkosság okozta fulladás, de gyakrabban a lelki teher, sokk metaforikus vagy nagyon is valóságos, pszichoszomatikus jele. Utóbbi persze nem csoda, hiszen a horror rengeteget merített a freudi pszichoanalízisből, és a tudattalanban vagy a tudatunk határán épphogy megragadható félelmekből, szorongásokból teremt rémeket. A Légszomj novellái így például olyan témákat feszegetnek, mint a magány és elhagyatottság, a feldolgozatlan traumák, romló kapcsolatok, vagy annak a fundamentális krízise, amikor megkérdőjeleződik a jogos helyünk és értékünk a világban. Mindezt persze azzal a műfaji megkötéssel, ami
főszereplővé emeli a létezésünk abszurdjában, elemi igazságtalanságaiban és kiszolgáltatottságaiban megmutatkozó borzalmat.
Számomra most egyértelműen azok a történetek voltak érdekesek, amik bátran fel merik szakítani a magyar mindennapok, tájak és kultúra ismerős szövetét. Szívszorító a Túlélők (Kiss Gabriella), ami látszólag egy állami gyermekotthonban játszódó kísértetsztoriként indít, hogy aztán egy sokkal mélyebb, a szikár szakszövegekben nehezen visszaadható pszichés jelenséget ragadjon meg érzékenyen. A Porszemek (S. Kolozsvári Zsófia), A lámpáshal (Harmath Dávid) vagy a Folyondár (Jónás Zsolt) világában a rettenet a családi traumákhoz kötődik, a Szárnya alatt a meleg (Kleinheincz Csilla) alapja egy bántalmazó kapcsolat - csak itt éppen barátság. A Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe (Moskát Anita) a testhorror eszközeivel mutatja be, hogyan formál át bennünket a tudás megszerzése. Az embergólya (Komor Zoltán) és A jegenyésdi beszélő halottak (Papp-Zakor Ilka) a néphit és a babonák baljós valóságába terel, a Bróda Szálló (Farkas Balázs) és A dolgok rendje (Sereg Gitta) azt illusztrálja, mennyi potenciál rejtőzik az olyan szép, de banális helyszínekben, mint a Balaton vagy egy régi budapesti társasház. A Nemlélegzők (Szabó Róbert Csaba) a gyógyvizeiről híres, erdélyi Borszéken játszódik, ami teljesen felvillanyozott. Nemcsak azért, mert elszakadt a Drakula-sablontól, hanem mert
magától értetődő könnyedséggel mutat rá, hogy bőven vannak ebben a régióban is olyan erős hangulatú helyszínek, amik szinte tálcán kínálják a sötéten misztikus vagy nyomasztó, bizarr fantasztikum lehetőségét
- ilyen Erdély, de ha belegondolunk, ilyen az Alföld löszös pusztasága és tanyavilága, és állítom, hogy a már említett boszorkányos Vendvidék is. A sor szabadon folytatható.
Az előképek, hatások azért rajta hagyják a nyomukat több történeten, ami nem felróható, inkább egy tény. A Hasad (Gaura Ágnes) szinte főhajtás a lovecrafti örökség előtt, A Bach-tenger megszelídítésében (Körmendi Ágnes) a Solaris is ott hullámzik. Az Ajka fehér, mint a hó (Szarvas Szilvia) a Hófehérke újragondolása, A második fanyűvős sztori (Benedek Szabolcs) a slasher (“darabolós”) filmek felé kacsint, míg a Nemlélegzők a szektás horrorokat idézi meg.
A kötet 15 novellája 15 önálló világra nyílik. Vannak köztük jól és kicsit esetlenebbül megírt darabok is, de azt biztosan tudják, amit a szerkesztő is kiemel bevezetőjében: megmutatni, hányféle lehet a rémirodalom, ha túl akarunk pillantani az unalomig ismert karaktereken, helyszíneken és konfliktusokon.
(Kiemelt kép: Pixabay)
