Egy katalán író, aki egy nap megunta a jól fizető kaliforniai reklámvilágot, és könyveket kezdett írni. Carlos Ruiz Zafón az utóbbi évtized talán legnépszerűbb spanyol írója, aki könnyedén utasítja vissza a megfilmesítési szándékokat. Negyven különböző nyelvre fordították le könyveit, és még az olvasást is megszeretteti varázslatos Barcelonájával.
Zafón 2001-ben, A szél árnyéka megjelenését követően vált világszerte híres íróvá, pedig addigra már meseregények ünnepelt szerzőjének mondhatta magát. Bemutatkozó kötete, A köd hercege, amelyet hat éven belül még másik három követett, elnyerte a gyermekirodalom neves spanyol kitüntetését, az Edebé-díjat. Soha nem akart gyerekkönyv-íróvá válni, viszont utólag visszanézve úgy látja, a mesékkel vértezte fel magát a legfontosabb feladathoz: a 19. századi nagyregények tradícióit, és a 20-21. századi új narratív eljárásait ötvözte regényei megírásához.
Zafón 1964 őszén született Barcelonában. Már a jezsuita Collegi Sant Ignasi-Sarriàban töltött évek alatt megcsillogtatta tehetségét, amikor osztálytársaival összefogva az általa írt rémregények terjesztésébe kezdett egy közeli könyvesbolt Xerox-masináján sokszorosítva az írásokat, amelyeket pénzért árusítottak, ezen pedig metrójegyet és drága édességeket vásároltak. Az üzlet egészen addig jól jövedelmezett, amíg egy osztálytársuk, akit megrémisztettek Zafón írásai, fel nem dobta a kompániát. Zafón itt érezhette meg először az írás tétjét. Egyébként mindent elolvasott, ami csak a kezei közé került, leszámítva a gyermekirodalomnak bélyegzett könyveket. Érdekes módon a spanyol irodalom nem állt hozzá közel, bár számos latin-amerikai író a kedvencei közé tartozott.
Korai tapasztalatait Los Angelesben kamatoztathatta, ahol forgatókönyvíróként a reklámszakmában dolgozott hosszú éveken át. Szabadidejében sokat utazott, megpróbált minél többet elcsenni az idegen kultúrákból, beleértve az irodalmat is. Idővel azonban ráunt arra, hogy „ördögi dolgok" megvételére próbálja rábeszélni a vásárlókat, illetve hogy szövegei számos kézen áthaladva válhattak csak valósággá. A szél árnyékát Kaliforniában írta, az Angyali játszma kéziratát viszont Barcelonában, jobbára a kórházban, gyomorrákban szenvedő édesapja betegágya mellett csiszolgatta. Bár feleségével az amerikai évek után visszatértek Katalónia fővárosába, apja halála ráébresztette Zafónt, hogy nincs kedve abban a városban meghalni, ahol a legtöbben ugyanabban a lakásban élik le életüket, ahol őseik is. 2008-ban visszaköltöztek Los Angelesbe.
Bár regényei nyomán szívesen képzelnénk el Zafónt romantikus álmodozóként, nyilatkozatai és a vele készített interjúk alapján egy racionális és céltudatos ember képe rajzolódik ki, aki az írás klasszikus képzeteivel leszámolva inkább annak technikai oldalára helyezi a hangsúlyt, lévén az írás elsősorban munka – az ő esetében nincs nyoma romantikus beidegződéseknek. Bár igaz, éjszakai bagoly, és közel 500 sárkányfigurája gyűrűjében kopácsol laptopján, mert kézírását teljességgel olvashatatlannak tartja. Írás közben gyakran hagyja ott számítógépét, és a zongorához ül, ahol saját maga (és persze olvasói) számára zenét komponál regényeihez, amik ingyenesen letölthetők hivatalos oldaláról. Nem hisz a természetfelettiben, de remek alapanyagnak tekinti a regényíráshoz. Már többen megkeresték azzal, hogy regényeit filmre vinnék: Zafón minden kérést elutasított, könyveit elsősorban könyvként próbálja továbbhagyományozni.
Elgondolása szerint a regénynek egy labirintusként kell funkcionálnia, ugyanakkor úgy kell felépülnie, mint a matrjoska babának, azaz akkor is el kell rejtenie valamit, ha már úgy látszik, nem vár feloldásra egy csipet misztikum sem. Regényeit hibrideknek nevezi, amelyekben szerelem, gyilkosság, politika, olvasás és írás, életbölcselet egymás kiegészítői, és egy-egy cselekményszálat bitorolnak.
A város nem kevésbé fontos neki: történeteivel megpróbálja kiigazítani a Barcelonában vendégeskedő turisták felületes tapasztalatait. Városában, amelyet Dickens Londonjához hasonlóan szuverén szereplőként kezel, a háború sebei még nem forradtak be, hanem – minden turistakalauz és utazásra buzdító reklám dacára – örökre a város emlékezetének részévé váltak. Ahogyan a vizionált tetralógia eddigi köteteinek történelmi-politikai szintjén is vélhetően komoly szerepe van Zafón saját élményének: nagyapja csak úgy szabadulhatott ki egy koncentrációs táborból, hogy megmentette egy fasiszta katona életét.
A szél árnyéka és az Angyali játszma egymás ellenpólusai. Míg az előző elsősorban az olvasásról, az olvasóvá válásról szól, és megad mindent olvasójának, hogy kényelembe helyezze magát, utóbbi az írás műveletét helyezi a figyelem középpontjába, és arra kényszeríti aktuális befogadóját, hogy belépjen a szövegtérbe, és az olvasottak tükrében ne csak a történetet, hanem önmagát is újra-újraértelmezze. Az Angyali játszma egy, az olvasóval folytatott játszma kelléke és közege is egyben. Az előbbi – Zafón megfogalmazásában – a feel-good-story, míg utóbbi a feel-bad-story. Az Elfeledett Könyvek Temetőjének ötlete varázsütésre fogalmazódott meg benne a Los Angeles-i évek alatt: ez a titokzatos archívum képezi a történetek magját, hiszen minden történet innen jön, és ide tart (eredetileg, a regények fiktív világában A szél árnyéka és A mennyország fogságában Julián Carax, az Angyali játszma David Martín műve). Zafón, aki már kisgyerekkorától kezdve mániákusan vonzódott a kódok és rendszerek iránt, a könyvtár vizuális metaforájával a memória működését próbálta leképezni.
Akármilyen hihetetlen, a Don Quijote 17. század eleji könyvsikere óta nem volt a Zafón regényeihez mérhető őrület spanyol író alkotása iránt. Az ismert spanyol írók – a hat irodalmi Nobel-díj dacára, de leszámítva Vargas Llosát, aki eredetileg perui származású – soha nem is álmodhattak ekkora példányszámról, és széleskörű hírnévről. Zafón vélhetően az egyike a jelenkor írófejedelmeinek, aki (hacsak például Murakami Harukira gondolunk) mesterien képes vegyíteni a fajsúlyos témákat a könnyed stílussal, miközben abszolút értékálló alkotásokat hoz létre.
A szél árnyéka, ford.: Vajdics Anikó, Ulpius, 2009, 591 oldal, 3999 Ft
A
ELSŐ MONDAT: „Soha nem felejtem el, amikor apám egy hajnalon magával vitt az Elfeledett Könyvek Temetőjébe."
Zafón 2001-ben megjelent regénye az Elfeledett Könyvek Temetőjében, az író által újrakreált mesés, és megannyi titokkal telített Barcelona abszolút középpontjában veszi kezdetét. A történet 1945-ben indul, de a számtalan visszaemlékezés révén a századfordulóig nyúlik vissza. A főhős, Daniel Sempere a csupán száz ember által ismert titokzatos könyvtárban örökbe fogadja Julián Carax A szél árnyéka című regényét, de a szerzőt és a regényt annyi rejtély övezi, hogy a fiú évek múltán nekiáll kideríteni, miért és ki égette el Carax könyveit, illetve hogy ki is ez a titokzatos szerző, akinek neve hallatán még a legtapasztaltabb barcelonai antikváriusok tekintete is felragyog. Úgy tűnik, hogy egy, a Carax-regényből életre kelt szereplő éppen Daniel példányára pályázik, miközben a múlt felderítése nem látott bonyodalmakba ütközik, hiába segít a fiúnak Fermín, a börtönviselt világfi, akit Daniel és apja az utcáról kaparnak össze, majd adnak neki munkát antikváriumukban. Egy tragikus szerelem története bontakozik ki a könyv oldalain, és Daniel egy ponton úgy érzi, az események évek múltán mintha megismétlődnének. Julián egy kalapkészítő fiaként egy szerencsés véletlen során élvezhette egy vagyonos család támogatását, és kerülhetett egy igazi elitgimnázium falai közé. Fiatalon, és tulajdonképpen névtelenül halt meg, de az igaznak hitt tények minden előkutatott szemtanú és volt osztálytárs szájából másfelé mutatnak. A szél árnyéka lapjain egy bűnös város kel életre, de Zafón figyel arra, hogy krimibe oltott gótikus regénye ne váljon valódi rémregénnyé: a kalandregényekre jellemző humor a könyv egyik erős jegye. A másik pedig a labirintusszerű történetmesélés, amelynek során történetek folynak egybe, majd válnak szét, és amely folyamatosan az olvasás szeretetére buzdít. A regény számos utalást, irodalomtörténeti allúziót tartalmaz, de nem válik okoskodóvá vagy tudálékossá. Zafón zseniálisan egyensúlyoz a klasszikus és kortárs irodalmi minták között, regénye valódi tükörfolyosó, amit nem elég egyszer körbejárni.
Angyali játszma, ford.: Latorre Ágnes, Ulpius, 2008, 667 oldal, 3999 Ft
A+
ELSŐ MONDAT: „Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért."
2008 Zafón nagy művének az éve, a könyvé, amelynek vonalvezetését, narratív fortélyait, dramaturgiáját és fordulatait tanítani kellene. Az Angyali játszma az előző kötet előtti időkbe vezet vissza, és tónusa is sokkal sötétebb, mint elődjéé. Zafón kimértebben bánik a humorral, és nem csupán kacskaringóssá, hanem a természetfeletti elemek játszóterévé teszi regényvilágát. A sztori ezúttal egy fausti szerződés köré szerveződik, miközben feltűnik a színen Sempere, a könyvkereskedő, és fia, és természetesen az Elfeledett Könyvek Temetője is, ahol újabb könyvek cserélnek gazdát. David Martín napszámosként dolgozik egy lapnál, majd szerkesztője tanácsára filléres regények írásába fog, és elszerződik egy kiadóhoz. A kiadó jócskán megkopasztja az álnéven publikáló Davidot, ezért érkezik jó időben a titokzatos idegen, Andrea Corelli felkérése, aki hatalmas összeget ajánl egyetlen könyv megírásáért, és minden akadályt eltüntet David útjából, hogy a munka kifogástalan eredménnyel végződjön. A fiú közben szerelemre lobban mecénása és pártfogója, Pedro Vidal sofőrjének lánya iránt, de érzéseit csak újdonsült ismerőse, a cserfes írótanonc, Isabella számára tárhatja fel – a végtelenbe nyúló munka során egyre inkább kiközösíti magát a társadalomból. A helyzetet bonyolítja, hogy David lakhelye, a Barcelona gótikus negyedében található tornyos ház egy fura gyilkosságnak rejti kitapintható nyomait. David kezdetben óvatos, majd – mivel ez már megmaradt barátai testi épségét veszélyezteti – kockázatos nyomozásba kezd, de ahogyan az előző részben, a múlt (és megannyi baljós szereplője) a jelen irányítópultján is rajta tartja kezét. David annak előtte számtalan krimifüzetet írt, így idővel egyértelművé válik számára, hogy az új vallás manifesztumaként megrendelt szöveg nem egyszerűen egy kiadó felkérésére íródik, és hogy házának előző lakójával ugyanúgy kapcsolatba lépett a valóságban évtizedekkel ezelőtt befuccsolt párizsi székhelyű kiadó igazgatója. Zafón varázslatos könyve beteljesíti A szél árnyéka által támasztott várakozásokat: az egyszerre izgalmas és szívfájdító történet feltehetőleg jócskán túléli majd a 21. századot, és időtálló remekműként vonul be a következő korok irodalmi tudatába is.
A mennyország fogságában, Ulpius-ház kiadó, 2012, 365 oldal, 3999 HUF
B+
ELSŐ MONDAT: „Abban az évben ólomszínnel, zúzmarásan virradt ádvent minden napja."
Zafón 2011-ben nyitott újabb kaput regényuniverzumában, és megírta A szél árnyéka szinte közvetlen folytatását, amely az 1950-es évek végén játszódik, de visszavezet a polgárháború véres éveibe, amikor Fermín, az éppen esküvője előtt álló Don Quijote-hasonmás és kíméletlen retorikus még a Montjuïc-erődben raboskodott. Zafón egy gyors és ügyes igazítással az Angyali játszmát is hozzákötözi a főleg Daniel Sempere köré épített cselekményhez, amikor elárulja, hogy Fermín cellatársa bizonyos David Martín volt, akit a börtön felügyelője egy szöveg megírásával bízott meg. Fermín elmeséli bravúros szökése történetét, és részleteket árul el Daniel anyjának haláláról is. Ahogy az eddigiekben, itt is kirajzolódik az aktuális gonosz arcképe, aki feltehetően tettre készen most is arra vár, hogy valaki felbolygassa a múltat. A regényben minden megvan, ami egy jó könyvhöz szükségeltetik, elődeihez hasonló tempóban olvastatja magát, de talán túl direkt módon vázol fel egy lehetséges magyarázatot az Angyali játszma fantasztikus történéseihez, igaz, a zárlatban – a magyarázatot csillapítva vagy késleltetve – szinte ott vibrál a „Folytatása következik" mondat – Zafón ezúttal nem hagy kétséget afelől, melyik ponton fog majd hozzá sorozata negyedik darabjának írásához. A harmadik rész képtelen megismételni az előző darab bravúrjait, kacskaringós cselekményvezetésében és tempójában inkább a legelső részhez hasonlít. Barcelona ezúttal világosabb oldalát mutatja, bár a közelmúlt rémségei (amelyek naturalisztikus kibontását ezúttal is csillapítja némi humor és irónia) Fermín visszaemlékezésének folyományaként kellő ellenpólust szolgáltatnak a meghittséget sugalló, advent idején játszódó epizódhoz. Davidon kívül sok más szereplő köszön vissza az első részből, például Julián Carax, akinek könyvéből mottó is található a regény elején, vagy Fumero rendőrfönök, aki annak idején gyógyíthatatlan sebeket ejtett Fermín testén. Úgy tűnik, hogy Zafón a rejtélyek megoldását a sorozat utolsó (?) részére kívánja hagyni, de A mennyország fogságában így sem kell csalódnunk, és ami a legfontosabb, elolvasása kötelező, hogy legalább tapogatózni tudjunk Zafón egyre teljesebb fikciójában. Mint szerzőnk állítja, a negyedik részre nem kell sokat várni: ő maga minden erejét beleadja a nagy csinnadrattával járó zárlatba. Efelől semmi kétségünk...
A cikk a Könyves Magazin 5. számában jelent meg.
