H. P. Lovecraft új dimenziót adott a gótikus horrorirodalomnak: egyedi hangulatú, borongós történeteit mindent átfogó kozmikus mítoszba csomagolta. És hát igen, a kiváló tollú író kvázi mindenkit – az afro-amerikaiaktól kezdve a zsidókon át az ázsiaiakig – utált, akiben nem angol vér csörgedezett. Rasszista nézetei miatt mindenképp elítélendő, íróként azonban korszakalkotó remekműveket alkotott. E kettősség nem mindenki számára teszi műveit „emészthetővé”, nem véletlenül cserélték le pár éve a mellszobrát a World Fantasy-díj kapcsán. Lovecraft ambivalens megítélése, a magánember és a művész szétválasztása párhuzamba állítható a homofób Orson Scott Carddal vagy a pedofíliával vádolt Roman Polanskival.
Matt Ruffnak esze ágában sincs Lovecraft-et másolni. Az író pusztán a földöntúli borzalom motívumait házasította a rasszizmussal a fantasy égisze alatt, amelynek eredményeképp megszületett a Lovecraft földjén. Amerika faji alapú szegregációjának nézőpontjából bemutatott kozmikus horror sajátos lenyomatot hagy a kötet lapjain. Ruff zsenije, hogy a horror és a rasszizmus határait elmosva egy kalap alá veszi a kettőt (az áldozat számára a fajgyűlölet maga a horror).
A Lovecraft földjén feketebőrű hőseire minden benzinkútnál, vegyesboltnál, de még a rendőrautó volánja mögül is éhes szörnyek lesnek, hogy hófehér agyaraikat mélyen az önérzetükbe vájják.
Az ’50-es évek Amerikája az útra kelő afro-amerikaiak számára felért a Vadnyugattal: a Jim Crow-törvények másodrendű állampolgárokká degradálták őket, utazásaik alkalmával az önbecsülésük mellett gyakran az életük is veszélybe került. Ez hívta életre a The Negro Motorist Green Bookot vagy röviden Green Bookot, amely több volt egy néger útikönyvnél, ami megjelöli a térképen, hogy hol látják őket szívesen, és melyek azok a boltok, benzinkutak, motelek és települések, amiket jobb, ha messzire elkerülnek. A Green Book egyszerre vált a túlélés kulcsává és a faji szegregáció szimbólumává. Tavalyelőtt Peter Farrelly készített róla megkapó drámát Mahershala Ali és Viggo Mortensen főszereplésével, a Zöld könyv végül 3 Oscar-díjat zsebelt be. A Green Book inspirálta Matt Ruff írót is: a főszereplő Turnerék családi vállalkozása egy hasonló útikönyv szerkesztése és kiadása, amely beindítja a Lovecraft földjén eseményeit.
A regény két fekete család (a Turner-, és a velük szoros kapcsolatot ápoló Dandridge-família) története: lazán összefüggő epizódok sora, melyeket láncra fűz egy titokzatos szekta. Az adamiták őshajnal rendje a szabadkőműves páholyokat idéző alkimista társaság, amelynek tagjai földöntúli hatalomra ácsingóznak. A rend és a családok útjai újra és újra keresztezik egymást.
Klasszikus sci-fi és horrorklisék elevenednek meg a kötet lapjain: kísértetház, démonbaba, időhurok, kincskeresés, másik bolygóra tett utazás, földöntúli entitást megidéző szertartások, valamint Dr. Jekyll és Mr. Hyde klasszikus történetének újraértelmezése. Ami igazán újszerűvé teszi ezeket a történeteket maga a közeg, amelybe helyezi az író. Mindegyikben emberi jogok csorbulnak, és olykor emberéletek rövidülnek. Mindegyikben található egy rövidebb sztori (történet a történetben), amelyet valaki elmesél; és ezek sokszor érdekesebbek, mint maga az epizód. Néha az az érzésem, hogy a természetfölötti csupán ürügy a meséhez. Vagy ha úgy tetszik, szembesítéshez.
Szembesíteni a tulsai zavargásokkal, amelyekről száz éve nem beszél senki. Megmutatni, hogy milyen érzés, ha csillagász álmaidra a kiábrándító válasz csupán annyi: „Te néger lány vagy!” Hogy milyen megalázkodni a törvény embere előtt egy alkonyatmegyében, ahol sötétedés után fellógathatnak. Milyen, ha az útszéli autószerelő műhelynek büdös a pénzed (vagy épp te magad). És nem mehetsz ki a mosdóba, ha nincs számodra elkülönített. Ahol a görögdinnye fantázianeve: „georgiai niggerfejek”. Hogy nem meggyógyítani küldenek a szanatóriumba, hanem a népességszámot csökkenteni (mindezt a "felszabadító" északi államok nevében).
This is America, Childish Gambino helyett Matt Ruff módra! Ahol a valóság sokkal, de sokkal nyomasztóbb, mint holmi kozmikus rettenet.
A könyv végére mintha maga az író is elfáradna. A két utolsó epizód már csak amolyan alibi-történetek: a démonbabás kaotikus, a lezáró pedig összecsapott. Matt Ruff prózája kissé kiegyensúlyozatlan, de szórakoztató, helyenként elgondolkodtató. Erőssége a történelmi háttérben és a remekül felvázolt karakterekben rejlik (gyengesége pedig a rapszodikus mivoltában). A főbb figurák kivétel nélkül szinte lesétálnak a kötet lapjairól, annyira elevenek. A könyv meglehetősen sok karaktert mozgat, ennek ellenére kellően árnyaltak, mivel mindegyik epizód más-más szereplőt állít a középpontba, így aztán lehetőség nyílik elmélyíteni őket. Az olvasónak meg elveszni köztük.
Nem mehetünk el szó nélkül a könyv borítója mellett. A koncepciója tökéletesen tükrözi a tartalmat, jelentésbeli rétegzettsége pedig párhuzamba állítható a kötet címével. Bár a Klu-Klux-Klan nem jelenik meg a történetben, a szellemisége igen, a delejes kísértetpofák pedig átlényegülnek Lovecraft alaktalan borzalmainak csápjaiba. Különösen megnyerő a direkt kopottasra, sérültre vett külső, ami sokat forgatott, filléres ponyva benyomását kelti. Egyáltalán nem hiányzik róla a filmes védőborító. Számomra eddig az év borítója!
Az afro-amerikaiak emberjogi helyzete rányomja bélyegét az amerikai történelemre. A rásütött billog belülről még ma is ég, tüzelik a több száz éves indulatok. Nincs is esély, hogy kihunyjon, amíg az országban a szabadságjogok nyakára térdelhetnek. A kötet végén Atticus, az egyik fekete főszereplő szembesít minket a valósággal: „Mivel akar ránk ijeszteni? Azt hiszi, nem tudom, milyen országban élek? Mind tisztában vagyunk vele, amióta megszülettünk.”
![Hamnet – Egy gyerek elvesztése után hogyan lehet belakni egy életet? [A nő hétszer]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/44186/fe_580_320_4238_d045_00238_r.jpg)
