Egy fénymásoló szalonban dolgozott a történet elején a főszereplő Dávid, akivel a csaja is szakított, de a gyászban ezek még valamennyire a valósághoz kötötték. Ahogy az a négymillió forint is, amiért a Józsi nevű behajtó jelentkezik, majd felajánlja, hogy írjon egy regényt az apja nevében. Ez egy Quentin Tarantinót is próbára tevő helyzet, főleg, ha tudjuk, hogy a magyar könyvpiacon nem olyan egyszerű 4 milliót megkeresni egy könyvvel. A behajtó rákeres a Google-ben, hány szó egy regény, majd egy “hétköznapi mondat” (“Menj a kurva anyádba, te beparfümözött geciláda!”) alapján kiszámolja, ez nem is lehet olyan nehéz feladat. Olvasóként sokkal többet igényeltem volna a Józsi nevű behajtó Guy Ritchie-s karakteréből, mert amikor egy mondatban elhangzik, hogy eladta Dávid könyvtervét, akinek három hete van azt befejezni, sőt egy krimit is eladott szintén az apa nevén, akkor néhány fejezetet szánhattunk volna ennek kibontására. Az alaphelyzetből tehát csak kiírni tudja magát Dávid, és mindent meg is tesz, hogy sikerüljön neki.
A haverokkal dorbézolás egy vad éjszaka kezdő taktusait adják meg, amely kívülről értelmetlen szétcsúszásnak, belülről egy másik valóságba menekülésnek tűnik. Budapest éjszakája nyers, színes, öncélú trip, amelyben Konrád György klasszikusáról, A látogatóról szívnak fel öt csíkot. A kis magyar Trainspotting az apa nélküli univerzumot tapogatja le, a hiány felől beszél. Az egyik szálon Dávid szex- és drogjelenetei ritmusában haladunk a mélypont irányába, amibe beleíródik a bibliai Dávid király története, a másik szálon a behajtó kvázi nyomozati munkáját ismerjük meg. Egyáltalán nem könnyű egy olyan szöveg eseményeit követni, amelynek elbeszélője többszörösen megkérdőjelezhető:
általában be van tépve, kiderül róla, hogy bipoláris, egyébként meg ki sem lát a gyászából, néha álmok, néha hallucinációk szakítják meg az elbeszélését.
Nem meglepő, ha ezekből következően néha nehezen vált nézőpontokat vagy idősíkokat a regény, következetlen, túlzó. A cselekmény pont olyan, amilyet az elbeszélő mindvégig ígér nekünk.
A regény mindenféle szempontból, történetében és nyelvezetében is túlpörgetett, mégis jó olvasni, legyen jó vagy rosszabb mondat, ez a regény kockáztat. Konrád túltolt, sokszor költői, néha mocskos, kicsit cinikus szövegéhez hasonlót itthon nehezebb találni (Hazai Attila például), nekem Irvine Welsh, Chuck Palahniuk és Bret Easton Ellis világa is megidéződött közben. A behajtónak nagyon jól állnak a hibái, sokszor éreztem magam zavarban amiatt, hogy elveszítem a fonalat, többször kellett visszalapoznom, hogy lássam, milyen csellel ugrottunk a mából Dávid király világába. Nem elkerülni szeretném a kritikát, talán megengedőbb vagyok a hibáival, mert hiába érvelnék amellett, hogy ezt talán átgondoltabban is olvastam volna, a szerző célja nem lehetett más, mint az, hogy az olvasó ugyanúgy elvesszen a történetekben, ugyanúgy összemossa a különböző tapasztalásokat, mint a Dávid nevű főhős. Lehet, hogy nem tökéletesen oldotta meg az önmaga számára kijelölt feladatot, de azt mindvégig érezni, mit szeretett volna.
A szélsőségesség miatt sok helyen megengedi a dramaturgia a belassulást, az emlékezést és az érzékenységet. Miközben Dávid “mechanikusan szívja” a megtekert cigiket és egy mókusra vár, megérthetjük, hogy a gyász nem egy folyamat, hanem nézőpontváltás: “Vidéken még az álmokban is jobb a levegő! De miért alszom apám szobájában? - Gyanúsan keverednek a jellemvonások, csak a kifulladt piros karosszéket látom, és őt hallom a teraszon csevegni, nem firtatom tovább személyemet, elfogadom, amit a sors idedob ma reggel. Emlékszem a karót nyelt hiányra, talán anyámat gyászoltuk, kirohanok, mert örülök, hogy végre beszélhetünk. A harmadik íróasztalt elhagyva egyre bizonytalanabbá válik a korom, a tiszta lelkesedés gyerekké változtat, kiérek a teraszra, már ebédel a család, a tarka saláta kitakarja anyám arcát, apám nincs ott, csak egy rozzant kerti szék a kuka mellé tolva. Továbbra is hallom a hangját, talán kiment a ház elé köszönni valakinek, és ott ragadt”.
Akkor is hallgatná az apa hangját, amikor a rendőrök megengedik neki, hogy telefonáljon, és ő a halott apja számát hívja, amit az anya vesz fel.
Konrád György nemcsak írt Dávid királyról, de szeretett is volna még regényt írni róla, ezért az, hogy a fia szimbolikus kísérletet tesz a továbbírására, önmagában fantasztikus gesztus. A regény több pontján megjelenik A látogató, A cinkos, az Ásatás (ami itt Ásás), sőt a behajtó is egy besurranásakor összegyűjti a Konrád-köteteket. A behajtó azt várja el az elbeszélőtől, hogy az apja nevében írjon egy könyvet, de ez nyilván nem sikerülhetett neki, és amikor a bátyja megfogalmazza kritikáját, az általunk olvasott könyvre is gondolhatunk: “Próbálj meg hosszabb mondatokat írni, jobban átgondolni őket, megbonyolítani, hogy ne lehessen rögtön tudni, mire gondolsz! Inkább legyen nehezen érthető hülyeség, mint egyértelmű. Túl sok a humor, komolytalanná teszi az egészet, ezeket húzd ki, és helyette építsd fel rendesen a szituációkat. Érződik a szókincseden, hogy Rejtőn és pornóújságokon kívül mást nem olvastál, keress ki a neten különleges szavakat, és minél többet helyezz el belőlük”. Ezek tökéletesen megvalósultak A behajtóban, ezért izgalmas és ijesztő Konrád József regénye: a főszereplő feladatból elkezd egy történetet írni, amit mi is olvasunk.
Az elbeszélő megkapja, hogy csak Rejtő Jenőt és pornóújságokat olvasott, és egyik sem áll távol a valóságtól, de az erős szexualitás és a pornórealitás meghatározza a szöveget, még “Nád Péter trilógiáját” is kiolvassák szex közben. Ebben a regényben a nőknek nem nagyon osztottak lapot, mert még a pszichiáter is csak dugni akar Dáviddal, viszont
az elbeszélő énközpontú világában valójában senkinek nem osztottak mást csak, tablettát, spanglit vagy egy összetekert papírpénzt.
A nyelvezet tobzódik a költői képekben és asszociációkban, a mondat értelmezési tartományát a lehető legszabadabban kezeli, és a végeredmény nem egyértelműen pozitív, mégis pár kérdést felvet: a főszereplőt regényírásra kényszerítik, vagyis amatőr, ezért még a rossz mondatokat is el lehet fogadni neki.
Dávid széthullásával az elbeszélés is széthullik, és minden bizonnyal meg lehetett volna ezeket az idő- és valóságugrásokat máshogy oldani, konzekvensebben végigírni Dávid király történetét, jobban segíteni az olvasót, de A behajtónak ilyennek kell lennie, vakmerő kísérletnek. A gyász tektonikus mozgás, ami után mindennek új helye lesz, a gyászmunkának nem az elfogadás vagy a belenyugvás, hanem az új nézőpont megtalálása a valódi tétje. Konrád József első regénye párbeszédbe lép az apa, Konrád György személyes és irodalmi hagyatékával, és miközben kisajátítja, radikálisan másik úton indul el.
