Az Ickabog elolvasása után számomra egyértelművé vált: Rowling igazi műfaja tényleg a meseregény. Persze valószínűleg nem véletlenül írta meg a világ leghíresebb gyerekkönyvsorozatát, − de a kötettől közel sem az új Harry Potter megtestesülését érdemes várni. Amiben összehasonlítható a két történet, az nem más, mint az író tagadhatatlan képessége arra, hogy teljesen valósághűen teremtsen meg egy nem létező világot (ha egyáltalán nem létező, de erről később még szó esik). A stílus, az összefonódó történetszálak, a karakterek megint csak elérik, hogy az ember kénytelen legyen éjszakába nyúlóan olvasni, és a „csak még egy fejezet” bűvkörébe esve addig hunyorogjon a kislámpa szűkös fénye mellett, amíg a regény végére nem ér.
Bár a flowélmény számomra teljesült, egyetlen kérdésem, kétségem a kötettel kapcsolatban, hogy mennyire kezelhető gyerekmeseként és vajon hol húzható meg egy reális alsó korhatár?
Számos ajánlást olvastam, ahol már nyolcéveseknek is bátran kínálják a történet adta élményt. Ezt abszolút indokolja az elbeszélés stílusa. Bizonyára sok hasonló korú ismeri is a mesét, hiszen mivel Rowling a koronavírus idején először a neten tette közzé az olvasmányt, a nyomtatásban kiadott kötetet a kisiskolás korú olvasók által készített illusztrációk díszitik. A gesztus szép és ötletes, miközben bennem az egyetlen momentum, amely az ellenmondás érzését ébreszti fel. Egyszerűen furcsa, amikor a végtelenül nyomasztó, sötét és sajnos húsbavágóan igaz gerinctelenségekről olvasva színes iskolásrajzok kísérik a gyötrődéseim. De ahogy mondani szokták, ez egyéni szociális probléma. A gyerekeknek látni a maguk által megálmodott képeket bizonyára felbecsülhetetlen érzés.
Túl gonosz vagy túl igaz?
De miért is rugózok a korhatár kérdésén? Hiszen sokakkal együtt rengeteg cikket olvastam a tényről: a gyerek az olvasott, hallott szövegből pontosan annyit és úgy fogad be, ahogy az neki a legmegfelelőbb. Éppen ez a mese varázsa. Nos, nem azért mocorog bennem a kétség, mert a történet túlságosan véres lenne. Nem is azért, mert olyan ijesztő lények kergetik egymást, amelyekkel túl könnyű rémálmokat ébreszteni. Talán még csak nem is amiatt, mert rengeteg a haláleset. Bár ennek számát és milyenségét bizonyos kor alatt valóban túl soknak találom. Illetve a gyermekhalálok ténye is kérdéseket vet fel bennem, még ha említés szintjén is történik.
Nincs meg az a fajta képtelenség, mint abban, ahogy a farkas megeszi a nagymamát (pedig kezdő anyaként azon is éppen eleget agyaltam, mi lesz erre az első reakció – persze feleslegesen). Vagy olyan elvonatkoztatott szimbólum, mint a rossz varázsló meg a rosszat tevő varázspálcája.
Ez a világ hiába egy királyság valahol Meseországban, valójában lehet(ne) a létező legrosszabb valóság. Ettől olyan megrendítő.
De vajon mennyire sejti ezt egy gyerek? Vajon a felnőtt számára sokkal húsbavágóbb, fájdalmasabb, hogy párhuzamokat tud vonni képzelet és valóság között? Talán a céltalan, hatalomért való öldöklés sokkolóbb a szülőnek, aki ennek kapcsán emlékek után tud kutatni a történelemben? Aki látott már valós eseményeket közelről-távolról azzal kapcsolatban: mire képes az ember? Nemcsak az az ember, aki velejéig gonoszul öl. Hanem az az ember is, aki csak hallgat. Az ember, aki csak elnyomja a lelkiismerete hangjait. És az ember, aki csak elhisz mindent, mert egyszerűen nem tehet mást.
A másik kérdés, amely dolgozik bennem az elénk festett világgal kapcsolatban, hogy vajon ki akarhat itt gyerek lenni?
Kevés ízelítőt kapunk a boldog Duskáldiából, ahol öröm az élet és a játék. Már a történet elején kezdetét veszi a romlás és a könyv kétharmadáig jutunk, mire egyáltalán egy apró reménysugár felcsillanhat az olvasóban. Gréta és Berci küzdelmeit és fájdalmait időközben nem oldja fel a bizakodás egy apróbb szikrája sem. Valóban a könyv végéig kell várnunk, mire a rengeteg keserűség után az élet sodrása és a főszereplők kitartása egyáltalán új utakat jelölhet ki. Ez pedig a megszokottnál nehezebb feladatot és mindenképpen több türelmet jelenthet a gyermeki azonosulás szempontjából.
Itt az idő előbb és komolyabban beszélni?
Egyelőre nem tudok saját választ találni a kérdésre: mi lehet az ideális kor az olvasásra? Vajon el kell tenni későbbre a könyvet, 13-14 éves korra, amikor már az ember olyan igazán fájdalmas halálokkal is szembesült, mint például Nemecsek Ernő elmúlása? Vagy ez a világ már új szabályokat, új ingerküszöböt, új megismeréseket diktál a mesében is? A Harry Potter-generáció tagja vagyok. Minden könyvet körülbelül annyi idősen olvastam, mint ahány évesek a főszereplői voltak éppen. Harry történetében pedig anno az igazán értelmetlen jelen idejű halálokkal a szereplők (és a magam) 14-15 éves korától találkoztam. Talán ezért tapogatózom most bizonytalanul.
Persze eközben kétség sem fér hozzá, hogy
Az Ickabog napi szinten jelen lévő, aktuális kérdéseket és problémákat vet fel, majd bemutatja velük kapcsolatban a romlott és a tiszta hozzáállást.
A gyerekszereplők valódi hősök, akik az elszántságukkal, a belső értékekeikkel, a mindent túlélő reménnyel vészelik át, majd nyerik meg a harcot. A könyv magával ragadó világot fest, amelynek segítségével beszippantja az olvasót: és létezik –e jobb dolog annál, amikor egy gyerek megtapasztalhatja az elmélyülés eufóriáját a könyvlapokon keresztül?
Ki tudja? Talán Rowling megint hátborzongatóan ráérzett, hol tart most a világ. Hol tartanak a gyerekek. Milyen kapukat kell kicsit tágabbra tárni az elméjük előtt, hogy vele a szemeiket is felnyissuk lényeges, világbeli konfliktusok felé? Persze a mese örök problémákat, viszályokat tárgyal. Mindig voltak csalók, gonoszak, ostobák és hősök. Mióta csak forog a Föld. Az elfogadás, a dolgok mögé pillantás, a manipuláció felismerése, a bólogatás felszámolása azonban a mában talán aktuálisabb feladat, mint bármikor eddig. Hiszen már van hozzá megfelelően kiművelt szemünk, érzékenyített fülünk, sokatmondó múltunk, éppen elég hibánk és vele együtt tanulságunk. Talán itt az idő, hogy kicsit korábban elkezdjünk mesélni róluk? Lehet, hogy Rowling az Ickabog történetét elbeszélve ebben akart kapaszkodót nyújtani nekünk.
