Ha valaki egy olyan meghatározó sorozatot tesz le az asztalra, mint amilyen a Harry Potter, akkor bármit is ír azután, mindent azon a szűrőn keresztül vizsgálunk. Az Ickabog azonban nagyon más, mint a HP-széria bármelyik könyve: egy klasszikus, lassan építkező kalandtörténetként olvastatja magát. Az itt is elég hamar kiderül, hogy Rowling nagyon szeret világokat építeni, ebben a legjobb, és Az Ickabogban is azok a legjobban működő részek, amikor például bemutatja a Duskáldia nevű meseország belső felépítését, a királyát, Félhetetlen Frédit, az egyes városokat (van például, amelyik a sajt-, más a borkészítésben ügyes). Az ország összességében egy tejjel-mézzel folyó Kánaán képét kelti, a fővárosban, Lapuvárban is mindenkinek jól megy a dolga, igaz, északon, Lápföldén már nem ilyen fényes a helyzet, nagyobb a nyomor, és a déliek kicsit le is nézik az ott lakókat, akik igazából egyetlen dologról nevezetesek, ez pedig az Ickabog meséje.
Az Ickabog az a mocsári szörny, akivel a szülők általában ijesztgetni szokták a gyerekeiket, ha nem viselkednek rendesen, de egyetlen józan gondolkodású ember sem hisz benne. Ez mindaddig így is marad, míg a király az udvaroncaival fel nem kerekedik, hogy ellátogasson Lápföldére, a látogatás pedig mindörökre megváltoztatja a királyság életét. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy az Ickabog mégis létezik, a király egyik hűséges embere életét is veszti a mocsárban, hazaérve pedig Félhetetlen Frédi – az udvaroncai tanácsára – pénzt és fáradságot nem kímélve készül arra, hogy megvédje országát és annak lakóit a vérszomjas szörnyetegtől.
Azt már csak mi tudjuk, hogy a lápban nem feltétlenül úgy történtek a dolgok, ahogy a kapzsi és hataloméhes udvaroncok, Swindler és Lebrencs a királynak elmesélték. Mindenesetre ez jó alkalom arra, hogy a háttérből mozgassák a szálakat, mind nagyobb befolyásuk alá vonják az uralkodót, és elmarják a király mellől azokat, akik beleköphetnének a levesükbe. Az Ickabog elleni védekezés jegyében a királyság alattvalói egyre nagyobb adóterhek alatt nyögnek, és könnyen felségárulás vádja érheti azt, aki megkérdőjelezi az Ickabog létezését, vagy egyáltalán a védekezés jogosságát.
Duskáldiában ez a fake news kora, amikor egy vélt vagy valós ellenségre hivatkozva az egész ország állandó készültségben van. Az emberek bizalmatlanná válnak egymással szemben, az országban nyüzsögnek a kémek, és egy-egy alattvalónak sokszor az éj leple alatt tűnik nyoma. Ha a kételkedés mégis megerősödik, az udvaroncoknak lépniük kell és a hithű vagy megfélemlített katonaság segítségével (vagy megtévesztés révén) kell jobb belátásra bírniuk az embereket. Rowling hosszan taglalja, hogyan vált az egykor minden jóban dúskáló ország kisemmizett, szorongó emberek lakhelyévé, és íróként nem finomkodik a módszerekben is, bár a HP-n szocializálódott olvasók talán nem hökkennek meg annyira, hogy az író a történeteiben időről időre eltesz láb alól egy szereplőt. A fejezetek viszonylag rövidek, a lineáris vezetésű történet valahol a közepe táján kicsit leül, hogy aztán egy klasszikus kalandregényben, és „minden jó, ha a vége jó” kicsengésben csúcsosodjon ki.
Rowling Az Ickabogban érezhetően a cselekményszálra helyezte a hangsúlyt, sokat narrál, mesélőként időről időre kiszól az olvasóhoz. Szereplői összességében kevésbé kidolgozottak, bár a mesebeli archetípusok azért jól felismerhetők. Nála viszont nem a legkisebb királyfi kerekedik fel, hogy megmentse az országot, hanem négy gyerek, akik erőszak helyett a szeretetben és a megértésben bíznak, példát mutatva ezzel a felnőtteknek. Az Ickabog kellemes olvasmány, a magyar gyerekek rajzai tényleg nagyon aranyosak és jól illeszkednek a szöveghez (Tóth Tamás Boldizsár fordítása pedig megint nagyon élvezetes, a nevek magyarítása külön pacsi), de Rowlingnak ez a könyve biztosan nem fogja felforgatni a gyerekirodalmi közeget. Ha viszont csak néhány családnak tette könnyebbé és élvezetesebbé a bezártság heteit, már megérte leporolni a mesét.