“És Semmelweis ma is él: én vettem le a piedesztálról, a szentek posztamentumáról, eltűnt a glóriája - helyén egy ellentmondásokkal teli, hús-vér ember áll: iszákos, nőfaló, konokul hiszi, hogy az ember feje gondolkodásra való, tiszteletlen, trágár, minden bécsi kurvát ismer, zsebében folyton ott lapulnak a statisztikai kimutatások, kötekedő, idealista és mélyen cinikus - mint minden igazán tekintélyellenes ember” - írta a norvég regény- és drámaíró, Jens Bjørneboe, mikor Semmelweis című darabján dolgozott, ami most a Cser Kiadó jóvoltából, több mint ötven évvel a kiadása után magyarul is olvasható Domsa Zsófia utószavával.
Az 1968-ban megjelenő darab a tavaszi diáklázadások tükrében és azok kontextusában is vizsgálja Semmelweis Ignác életének utolsó húsz évét - azaz tulajdonképpen a felét, hiszen az orvos mindössze 47 évesen hunyt el.
A Magyar Orvosi Kamara köszönti kollégáit az orvosok napján. Könyvek hírek mellé.
Bár Semmelweis felfedezése és harca a kor tekintélyes orvosprofesszoraival közismert, annyit érdemes itt feleleveníteni, hiszen a darab cselekménye is ezt tekinti át, hogy a magyar orvos a bécsi közkórházban dolgozva arra jött rá, hogy a gyermekágyi láz tulajdonképpen egyfajta vérmérgezés. Ennek kialakulásához pedig az orvosok és a medikusok is aktívan hozzájárultak, mivel fertőtlenítés nélkül vizsgálták a pácienseket - sőt, az I. számú szülészeti klinikán közvetlenül boncolás után mentek át a szülészetre a “hullaméreggel” fertőzött kezükkel. Semmelweisnek feltűnt, hogy mindeközben a II. számú klinikán, ahol a bábák dolgoztak, sokkal kisebb volt a halálozási arány. Semmelweis megoldásként a klórmész-oldatos alapos kézmosást ajánlotta kollégáinak, majd később azt, hogy fertőtlenítsék a használt eszközöket is. Javaslatait a gyakorlatban és írásban is terjeszteni próbálta, de figyelmen kívül hagyták vagy abszurdnak titulálták. A statisztikai bizonyítékait komolytalannak tartották, őt magát pedig nevetségessé tették - miközben úgy gondolták, hogy a gyermekágyi láz tudományos magyarázata például a miazma, a meteorológiai és csillagászati körülmények, valamint a nők jellembeli gyengesége.
Semmelweist rendkívül megviselte a közöny, és hogy a felfedezését követően is nők százezrei haltak meg éveken át. Egészsége romlott, utolsó éveiben a környezete szerint az elmezavar jelei mutatkoztak rajta, ami miatt végül intézetbe vitték. Ott is halt meg, halálának körülményeiről és okairól pedig máig több elmélet létezik még úgy is, hogy földi maradványait többször vizsgálták.
Semmelweis halála után a módszerét csak nagyon nehezen fogadták el, ma pedig angol nyelvterületen Semmelweis-reflexnek nevezik azt a reflexszerű, tehát automatikus emberi viselkedést, amikor egy új információt vagy tényt valaki ellenőrzés nélkül azonnal elutasít a saját rögzült normái, hiedelmei, nézetei miatt.
Domsa Zsófiának a Semmelweishez írt ismertetőjéből kiderül, hogy a 20. század egyik legfontosabb norvég szerzőjeként számontartott Bjørneboe-t valósággal lenyűgözte Semmelweis Ignác alakja. Írásaiban a mindennemű elnyomás, tekintélyelvűség és szabadságmegvonás ellen kelt ki, így Semmelweisben is az a megszállottság foglalkoztatta, amivel az orvos a rögzült teóriákat és konszenzusokat semmibe véve, az autokrata rendszerrel dacolva kutatta a tapasztalati úton bizonyítható igazságot. Ez közvetlenül is megjelenik a drámában, hiszen Semmelweis “szó szerint kiszagolja az igazságot”, mikor arra próbál rájönni, mivel tudná eltüntetni a hullaszagot a kezéről.
A dráma frappáns, rövid, letisztult nyelvezetű jelenetekből építkezik. Érthetően és direkten ábrázolja egyszerre a tudományos felfedezés stációit, a módszertan fejlődését, illetve a professzorok és a hatóságok bicskanyitogató és gyakran ostoba gúnyba, gőgbe, valamint ellehetetlenítésbe csomagolt ellenállását úgy tudományos, mint politikai szinten. Semmelweis ugyanis tagja volt a bécsi forradalmi Nemzeti Gárdának is 1848-ban, ami alkalmat adott Bjørneboe-nek, hogy az 1968-as diák- és az 1848-as polgári lázadást párhuzamba állítsa Semmelweis küzdelmével. Semmelweis tehát Bjørneboe-nél
a gondolkodás szabadságának dicstelen lovagja,
aki kurvázós, részeges, trágár, indulatos, ám mégiscsak valamilyen megkérdőjelezhetetlen értékért (t.i. maradjanak életben a szülő nők) küzd.
Jens Bjørneboe
Bjørneboe a dráma előszavában arról ír, hogy az autoriter és az önálló gondolkodás közötti konfliktus végigkísérte az emberiség történelmét, a diktatórikus struktúrát pedig szerinte “a legtisztábban az egyházakban, a hadseregben, a politikai pártokban, az egyetemeken és az oktatásügyben, valamint mindenekelőtt az igazságügyben és annak ágaiban, az ügyészségnél és a rendőrségnél találjuk meg”. Az író már a dráma címe alatt egyértelművé teszi a saját fókuszát: “tekintélyellenes színmű”. A darab bemutatása után születő kritikák ugyanakkor megfogalmazták, hogy nagyon leegyszerűsítve ábrázolja az elnyomás elleni harc problematikáit, és tény, hogy a karakterek meglehetősen fekete-fehérek: Semmelweis támogatói jók, míg a professzorok, orvosok, püspökök, hivatalnokok rosszak. A darabot olvasva pedig valóban felmerül a kérdés,
mennyire elegáns a kor konzervatív orvosait ennyire leegyszerűsítően ábrázolni,
hiszen majd’ száz évvel később már könnyű őket cáfolni. Az orvosok viselkedését egyfelől valóban befolyásolja a kifogásolható autoriter társadalmi működés, ezt Bjørneboe a vén páviánok összeesküvéséhez hasonlítja előszavában, amik nem hagyják érvényesülni a fiatal és erős hímeket. Másfelől viszont ott az a pszichés gát és teher is, hogy ha teret adnak Semmelweis gondolatainak, például egyáltalán kipróbálják a javaslatait, az azzal fenyeget, hogy bebizonyosodik, tényleg közvetlenül ők a felelősek nők millióinak a haláláért. Azaz Semmelweis szavaival: gyilkosok. Az ember pedig gyakran még ennél kisebb hibák felvállalásával, elismerésével sem képes megbirkózni, inkább (agresszív) tagadással válaszol. Ez persze önmagában még nem ment fel senkit, de egy fontos árnyalat, ami legalább egy vívódó professzori gondolatot megért volna.
Több mint ötven évvel a norvég kiadás után végre magyarul is olvasható a norvég irodalom különce, Jens Bjorneboe tekintélyellenes színműve, a Semmelweis. Olvass bele! (Kép: Wikipedia)
Szintén érdekes az az archetipikus fordulat, hogy amikor Semmelweis teret kap a felfedezése alkalmazására, szabályos zsarnokká válik, mintha az igazság birtoklása feljogosítaná az elnyomásra. Nyilván a szülő nők veszélyeztetésénél nem fontosabb például a medikusok sértettsége, viszont a darab itt behozza az elnyomás és igazság dinamikájának ősi jogi-etikai dilemmáját. Mintha Bjørneboe számára az elnyomás és annak agressziója csak akkor lenne kifogásolható eszköz, ha nem az ő univerzálisnak gondolt vagy valóban univerzálisnak bizonyuló igazságát védi. “A módszer helyes: a hatalmaskodók csak az erőszaknak engednek. (...) ahol a gyógyszer nem segít, segít a vas, ahol a vas nem segít, segít a tűz.”
Semmelweis alakjának ellentmondásaira és az utólag köré szőtt magasztos tiszteletre reflektál cinkos fricskával a darab egyik előjátéka, amiben éppen az orvos szobrát avatják az egyetemen. A szerző szándéka szerint a szobor aztán végig bent is marad a színen, és jól használható a semmelweisi személyiség és küzdelem ellenpontozására.
A másik előjáték maga a diáklázadás, amiben a színházba betörő egyetemisták “a ma esti bugyuta és butító operett helyett” a Semmelweisről szóló darabot harangozzák be, miután kifejtik többek között, hogy:
“Elutasítjuk, hogy a politika nehézsúlyú bűnözői tudásunkat és személyünket hatalmi eszközként használják - akár keleten, akár nyugaton.”
Kár, hogy a Semmelweisre ötven évet kellett várni, de tökéletes pillanatban érkezett meg. A koronavírus-járvány és a közösségi média hatására fellángoló konteóhit, az autoriter rendszerek megerősödése, a lejáratókampányok működése, a jogosultságtudatból kirobbantott háború, ami tízezrek halálát okozza, a színházak elfoglalása és a művészi autonómia csorbulása - ezek mind-mind izgalmas és aktuális nézőpontot adnak a darabnak. Sőt, éppen pénteki hír, hogy Koltai Lajos Semmelweisről szóló filmjében Vecsei H. Miklós alakítja a főszerepet. Már csak az a kérdés, vajon melyik magyar színház tűzi műsorra először Bjørneboe darabját?
